Lassan fél négy közeledett, Klárival úgy beszélték meg, négykor indulnak haza. A meteorológia aznapi jóslata bevált, felhős volt az idő, csak néha szakította meg pár perc napsütés. Ahogy általában szoktak, a termál medencében ücsörögtek, Klári legutóbbi műtétének nagyon jót tett a melegvíz, még erősen sántított, de nem fájt már annyira, kicsit hajlítani is tudta, a szíve sem zakatolt úgy, mint nemrég.
— Visszakeresztelő — mondta.
— Micsoda? — kérdezte Klári.
— Á, nem érdekes — felelte —, jó itt a meleg vízben.
— Jó.
Vasárnap lévén sokan voltak a strandon, főként lengyelek, németek. Klári kicsit elbóbiskolt a vállán, tartotta, hogy ne dőljön el, közben feltámadt a szél. A gesztenyefáról potyogtak a barnás levelek, mint ősszel. Hátranézett, fekete viharfelhők közeledtek gyors tempóban, mások is mozgolódni kezdtek érezve a vihar jöttét. Felkeltette Klárit, kibotorkáltak a medencéből, azután mire felöltöztek, összekészültek, csepegett az eső.
Az emberek a fedett folyosó felé törtettek, közben villámlott párat, és egyre jobban eleredt. A tömeg sodorta őket, a táskákat nehézkesen cipelve, a bicegő Klárit támogatva, közben leesett a szemüvege, hallotta, ahogy a következők összetapossák. Mire a fedett részre értek zuhogott, egyre többen érkeztek, nekinyomódtak a falnak. Sokan nem fértek be, azok kint szaladgáltak, napernyő alá bújtak, közben pedig már kopogott. Mogyoró nagyságú jég zuhogott fentről, Klári megfogta a kezét, ránézett, mosolyogva mondta neki: látod, olyan a vége, mint akkor, az eleje. Bár az áprilisban történt, nem augusztusban, de ugyanilyen időben mentek az anyakönyvvezetőhöz, aztán mire odaértek, már sütött a nap. De rég is volt! Közben halkult az esőkopogás és lassan megszűnt a vihar. Az emberek elindultak, ki a szabadba, az optimisták vissza a medencékhez, a többség pedig a kijárat felé. Az óra négyet mutatott.
— Gyerünk, kifürödtük magunkat, idő van — mondta Klárinak. A strand előtti sétányon kisebb nagyobb pocsolyákat kellett kerülgetni, nem mindegyiket sikerült, ott is sokan tolongtak. Vizes lett a lába, közben újra eleredt az eső, hamar átázott az inge, fázott. Klári is vacogott, átázva értek a második utcában hagyott autóhoz.
Az is beázott kicsit, jókora tócsa terpeszkedett az ülés előtt, de már nem érdekelte. Elővette a kopott tartalék szemüvegét a kesztyűtartóból, indított, kitolatott az útra. Lassan haladt a zuhogó esőben, közben véletlenül áthajtott egy piroson, de nem járt arra senki. Aztán minden piroson áthajtott, páran rádudáltak, Klári elaludt közben. Hazaértek lassan, betolatott a nyárfa alá és elővette a mobilját. SMS-t küldött az orvosának: Kedves Doktor Úr, sajnálom, de mégsem vállalnám a műtétet, hiszen úgyis reménytelen, hozzám való jóságát köszönöm, Kovács László.
Felköltötte Klárit, szegény percekig nem tudta hol van, aztán üggyel-bajjal felkászálódtak a harmadik emeletre. Kinyitotta az ajtót, lepakoltak. A konyhában még ott állt a torta, amit nyolcvanadik születésnapjára kapott nemrég, kicsit rajta felejtette a szemét.
— Kérsz valamit enni? — kérdezte Klári, csak úgy megszokásból.
— Ugyan, minek.
— Hát akkor — nézett rá Klári.
— Hát akkor induljunk — válaszolta.
Reggel már kikészítették az ágy mellé a gyógyszereket, ledőltek a díszpárnák közé, először az altatókat vették be. Úgy tíz perc kellett a hatáshoz, érezte, lassan jön a tudatvesztés, akkor a kétheti vérnyomáscsökkentő adagot nyelte le egy pohár vízzel. Klárival már úgy kellett a másik felét félig öntudatlanul lenyeletni, a világ lassan távolodott, zuhanó érzés következett, pici maradék öntudatával oldalra fordult, hogy még mondjon valamit, de már nem volt kinek.
Legutóbbi módosítás: 2011.08.15. @ 11:20 :: Torjay Attila