Lábatlan területe az őskőkortól lakott, mind a mai napig, ám az ott lévő település régi nevei elvesztek, 1311-től ismert az első írásos említése Bál néven, ami nem véletlen, a Bál család birtoka volt. És maradt is még évszázadokig, amikor már Újbál néven élte egyhangú napjait.
Egészen 1469 tavaszáig, amikor a déli órákban egy poros, fáradt vándor érkezett a szomszéd község /Piszke/ felől, végighaladt az álmos településen és benyitott a vendégfogadóba. A történet innét annyira ismert, hogy szinte szó szerint idézhető.
— Jó napot adj’ Isten — köszönt a vándor illendően, és fáradtan lezökkent a fogadó egyetlen, hosszú asztalához.
De bizony mindjárt fel is kelt volna, mert az asztalt talán hetek óta nem takarították le, ételmaradékok, morzsák, kiömlött bor és az abban vedelő legyek tarkították.
— Hinnye má’, fogadós — fakadt ki a vándor —, hát kelmed meg hogyan várja a betérő vendéget? Hát törölje le ezt az asztalt, de üstöllést!
Bár ne mondta volna, hiszen a fogadós is a gőgös Bál famíliából származott, aki bár a rendtartásban, vendégfogadásban nem jeleskedett, de rátartiságban az elsők közé tartozott a vármegyében. Bál Dénes — mert erre a névre hallgatott a fogadós — mérgesen nézett ki a konyhából:
— Hallja-e ke’, törölje le, ha nem tetszik, oszt örüljön az ilyen sehonnai, hogy egyáltalán bejöhetett a fogadómba!
— Hej, te ilyen-olyan — fakadt ki a vendég —, hát ez a te becsületed? Hát ez van megírva a cégtábládra? Töröld le azonnal, mert veled törlöm le!
Nem véletlenül mérgelődött fel a vendég, nem ilyenhez szokott, hiszen nem volt az más, mint az álruhás Mátyás király, aki már napok óta járta a környéket, megnézni, hogyan is élnek arra az emberek.
— Mit csinálsz te? Te hoppáré! Mit mertél mondani egy nemesembernek, te hitvány cenk? — üvöltött a fogadós, felkapta vasszegekkel vert kétfontos rézbuzogányát, és magasra emelte a vándor, akarom mondani Mátyás király feje fölé.
— Most íziben lenyalod az asztalt, te hitvány lókötő — kiabálta Bál Dénes —, mert rapottyára mángorlom azt a randa, nagyorrú kobakod!
Hát nem volt mit tenni, Mátyás nekikészült a megalázó tevékenységnek, hogy mentse az életét, ám akkor felpattant az ajtó és Kinizsi Pál törtetett a helységbe, negyven válogatott vitézével.
— Rendelkezz velem, Uram, királyom — mondta Kinizsi, feltéve Mátyásra a koronát, és a fogadós arcából azon pillanatban kifutott a vér.
— Hát, Pálom, egyetlen óhajom lenne, ennek a hitvány fogadósnak száz botot rendelek, addig verjétek, míg szusz van benne!
— Kegyelem, királyom — esett térdre a fogadós —, ne tegye ezt velem a falu előtt, én inkább lenyalom ezt az asztalt kristály tisztára, le én. — És derekasan nekilátott, nem telt bele pár perc, és ragyogott az asztal.
Mátyás és Kinizsi egymásra néztek, aztán Mátyás elnevette magát.
— Hát kend jól megnevetetett, ezért elengedem a botozást, de a büntetést nem ússza meg. Elrendelem, hogy a falu neve ezentúl Nyaltabál legyen! Még ma tegyék ki a táblákat az elejére és a végére. Kend a felelős, hogy sose vesszenek el, ha valaha is hiány lészen a helységtábláknak, nem ússza meg a botozást!
Mátyásék távoztak, Bál Dénes pedig ott maradt a gonddal: hát már örök szégyen övezze a nevét? Ám furfangos ember lévén megírta a táblákat, ki is biggyesztette a falu két végére, csakhogy fordítva: Lábatlany. A falubélieket pedig meghívta egy meszely borra, és úgy magyarázta az új nevet, hogyhát még ott fognak lakni ezer évig, hát nem megy az sehová: Lábatlany.
Mátyás király bár értesült az esetről, ám jót nevetett rajta, hiszen nem tartott ő haragot sokáig. Ki is állította a pecsétes papírt, de már kijavítva Bál Dénes furmányát a ma is látható Lábatlan névre, melynek címerében még ma is látható a nevezetes vendégfogadó.
Legutóbbi módosítás: 2011.08.18. @ 11:34 :: Torjay Attila