Magányos éjszakák lepleit
félrevonva, holt városok
tépelődő magány kövein
futok vagy lődörgök,
nem találkozom
szárnyas kételyem
gyertyalángos
hitével.
Szobrok nehéz
ravatalánál ép eszemet
kérdőre vonom,
merre találok kiúthoz méltó
helyet, hogy magamban
felejthessem magam.
Lerogyok ártatlanul,
s bűneimtől sújtva.
Betakaróznék
emberi tévútba,
de lángot vet
szemem.
Repkényes elmém hovatovábbját
kutak mély sötétjébe zártam.
Nincs az a Hold
ki tegnap reményt bomolt,
ma faágaktól karcos
arcával mutatná –
szelíd barát.
Egyedül vagyok,
és a Hold elbújik
fázósan a rengetegben;
ha megtalálnám is
karomat nyújtva,
hited lépcsőjének
nyílegyenes útja,
nyárfáid tükre,
baglyok éhe,
rám vár.
A Hold követ
láthatatlan ruhájának fénye –
ösvényt tár elém.
Legutóbbi módosítás: 2011.08.21. @ 08:00 :: Marthi Anna