Gáti Iván nem értett a számítógéphez. Otthon ugyan volt egy készülék, fiának vásárolta, ő csak nézegette. Mióta egyedül maradt be sem kapcsolta.
Itt Budapesten nővérénél látta, hogy sógora gyakran tartózkodik a gép előtt. Egy alkalommal, ahogy kilépett a szobából leült a helyére. Kíváncsi volt vajon mit nézeget olyan érdeklődve. Rápillantott a monitorra. Hiányos öltözetű, fiatal hölgy mosolygott rá, majd váltott a kép magától. A hölgy pózolt előtte alig ruhában. Érdeklődve nézte. Lassan elővette szemüvegét, bele is olvasott a szövegbe: Barbara masszázs szalon – állt a címlapon telefonszámmal. Megtudta, előre be lehet jelentkezni. Nézte, mit kaphat ettől a hölgytől: Szolgáltatások, gyógymasszázs. Eszébe jutott gyakran sajgó válla, dereka. Ha egy ilyen csinos, fiatal teremtés csak a kezét helyezné rá, no attól lehet, még meg is fiatalodna. Lejjebb gördítette az oldalt. Erotikus masszázs. Alig hitt a szemének, kívánságra bikiniben, vagy anélkül masszíroz. Már az ára sem érdekelte, gyorsan felírta a telefonszámot és visszaigazította az oldalt.
Mire sógora visszatért, deréktól lefelé olyan ifjúnak érezte magát, mint sok évvel ezelőtt. Alig várta, hogy egyedül maradjon.
Bejelentkezett a megadott számon egy erotikus masszázsra, mert a válla és a dereka is ezt kívánta leginkább.
Pár hét elteltével Iván szinte lélekben megfiatalodva, sugárzó örömmel az arcán lépett ki Barbara szalonjából. Már második alkalommal járt itt. Olyan élményben volt része, amelyet nem felejtett egyhamar. Azt azonban érezte, hogy nem járhat ide rendszeresen, nem a pénz miatt, az neki nem számított, de az élmény, ami ott bent érte! Hozzá tudna szokni. Kizárólagosan csak ehhez. Hallott már hasonlóról, mióta itt megfordult, de ő mást akart. Teljes életet valakivel. Lesz elegendő vendége a fiatal Barbarának nélküle is.
Elgondolkodott:
Változik a világ, hogy is volt ez régen? Az ő gyermekkorában? Hova jártak hasonló szolgáltatásért?
Masszázs?
— Egy fenét! — nevetett magában.
Múltak a napok, az idő is javult. Nővére kis kertjében kitekintett rejtekhelyéről az első hóvirág. Hosszú volt a tél, lassan tavaszodott ebben az évben.
Egy kora tavaszi délutánon mégiscsak vett egy újabb újságot. Leült vele egy presszóban, nem akarta, hogy a nővére lássa, mit keres benne…
Sokáig semmi, aztán mégis: Negyven éves hölgy társát keresi…
Kilépett az utcára, lassan ballagva felhívta a számot. Sokáig beszéltek. Amikor kikapcsolta a telefont jókora sétát kellett tennie a Metróig, úgy elkalandozott, nemcsak gondolatban.
Töprengett, hogy is legyen? Marika, akivel beszélt, abban a városban élt, ahol Vali.
— Mit is mondott? Lakása, balatoni nyaralója van. Miért aggódik, hogy ha esetleg ott a városban összetalálkozik Valival? Hiszen Marikát még nem is ismeri.
Másnap elköszönt a nővérétől. Látta, sógora talán még örül is. Nem nagyon szerették egymást.
Mielőbb találkozni akart Marikával.
— Szép lakása, balatoni nyaralója van — ismételte magában —, csak egyedül maradt valamiért. Talán elvált, özvegy, de lehet más is, amit nem említett.
Már nem volt olyan bizalommal teli, vidám ember, amikor találkoztak. Hiába, a csalódások nyomot hagytak benne, meg a beszélgetések Valival, Kálmánnal.
— Lehet, hogy csak irigykednek — nyugtatta magát.
Marikával egy presszóban találkoztak. Az elmondottak alapján azonnal megismerte az asszonyt. Hosszan nézett csábító zöldes szemébe, mint aki titkot kutat. Másra sem tudott gondolni, csak a miért kérdése pergett a fejében. Aztán egyszerre mesélni kezdett a nő:
— Régi társkereső vagyok. Sokat csalódtam. Sok ember azt hiszi, minden a pénz. Néha azt hiszem, nincs olyan rovat, ahol én megtalálom azt, akit keresek.
Elhallgatott.
— Kit keresel Marika? — nézett érdeklődve Iván.
— Már magam sem tudom, talán valakit, aki igazán szeretni tud, akit nem érdekelnek az anyagiak, mert neki is megvan mindene, csak társra vágyik.
— Jó ezt hallani. Tudod engem is sok félreértés kísért eddig, hagy ne részletezzem, de ha megfelelek neked így? – kihúzta magát, sejtelmesen mosolygott. Magában pedig számolt. Marika negyven éves, ő hatvan múlt. Talán, még ha kicsit későn is, de lehetne közös utóduk, de erről hallgatott, várta Marika elfogadja-e olyannak, amilyen.
— Nem tudok én erre azonnal válaszolni. Szeretnék még találkozni veled, de nem az én lakásomban.
— Gyere el hozzám, amikor csak akarsz! — hívta lelkesen Iván.
— Talán a jövő héten, a hét végén, ha megfelel neked is.
Kiitta a kávéját. Iván hazakísérte. Valami intim búcsúra várt, de csak kézfogást kapott.
Közben teltek a napok, de egy gondolat nem hagyta nyugodni. Az idő és ő utódot szeretett volna.
— Kedves asszonyka, de nincs gyereke, talán sose volt. Ezt a témát kerülte. — Gondolkodott. — Hogyan is lehetne megtudni valamit?
Másnap Marika telefonált:
— Sajnos a hétvégén nem tudok menni. Vendégem érkezik, ne haragudj! Tudod, olyan ritkán jön Gitta, az elhunyt férjem lánya, de én neveltem. Mit is mondok zavaromban? Szóval olyan, mintha a saját lányom lenne. Ugye megértesz?
— Igen, megértelek Marika, de mondd, ha már így szóba került, neked nem volt gyermeked?
— Sajnos nem, mert nem lehetett. Valami egészségi problémám volt. Majd később mesélek róla. Most meg már… szóval, már nem is aktuális.
— Persze, értelek. Már nem aktuális. — Iván letette a telefont. Nézett maga elé. Szembesült valamivel. Marika kimondta: „Nem aktuális”. Valira gondolt, aki azt mondta:
— Te tudod, de ne feledd, fel is kell nevelned!
Lassan megváltozott az élete. Sűrűn látogatta a presszókat, mélyen nézett a poharakba.
— Alkoholista! — súgtak össze a háta mögött.
Egy késő este reszkető kézzel tette le az üres poharat az asztalra és hazafelé indult. Útközben eszébe jutott az újság.
— Nincs benne megfelelő rovat! — nyugtatta magát és legyintett.
A Hold odafenn unatkozott,
széthúzta felhők függönyét.
Rég szánta Iván bánatát,
messze nézett, Vali chatelt:
„Ha lenne egyetlen ember,
tiszta, mint a tenger…”
Olyat nem látok, rég nézem
a világot…
Erőltette vén szemét,
ha mégis lenne, ott a közelbe’
úgy segítene…
– Vége –
Legutóbbi módosítás: 2011.06.26. @ 13:29 :: Sonkoly Éva
