Rossner Roberto : Néma zsoltár

 

Úgy hajlik fölém a bánat

Mint csavargó fölé a dunyha-híd,

Egy-egy emlék néha fölsikít,

Nem nyitom beszédre számat.

 

Laertes szemföd?je készen,

S én sírok, idehallván a nászdalt,

Mint gladiátor, ki csak egyszer hibázhat;

Jól tudom, vesztettem, egészen.

 

Elbóbiskol lassan a fáradt délután,

Végigfut az asztalon a virág árnyéka,

Rozsdás-rossz hintákkal babrálni a parkokba

Lohol a fürge szél, bár ? is unja tán.

 

Hiába mustrálgatnám immár

Elt?nt szerelmem medalion-arcát,

Kedvem fölött a spleen eltöri a pálcát,

Több az emlék súlya, mint bírnám.

 

Régen volt nyugalmam vajon merre van,

Halkuló akkordként enyészik a kérdés,

Mint csésze-alji zacc; megmarad a féltés:

Rám lel még hiányod unos-untalan.

 

Volnék bár gyönge n?; zokognék,

Kiugrik arcomból a kékes borosta,

Mint ki az öröm csikkjét végleg eltaposta –

Ülök, s t?nik a lesz, marad a nagyon rég.

 

Múlnak a percek, de bántanak a szavak még,

Lezárt zsilip-szemembe nem tör napsugár,

Szívem dobbanása óram?re jár,

Ólmos könnyet hullajt titkon a szakadt ég.

 

Tükörbe nézek; foncsor-arcod vibrál.

Hangod árnyékban van, gyufa feje sercen,

Hol rontottam el? – T?n?döm a percen…

Megfojtott magányként az est szele kószál.

 

Üveglombikba zárt hangyaboly a vágy,

Eros szava Eris almájának bizonyult,

Ifjú, vérb? testem végleg lekonyult,

Olvadt viaszgyertya, s ráncos, hideg ágy.

 

Úgy hajlik fölém a bánat,

Mint gyermekkoromban, óvón, anyám,

Elbitangolt jószág – most nem találom tanyám.

Nem nyitom fohászra számat.

 

Mint régi vetít?gép; a tavasz zúg köröttem,

El?tted lépkedve lábnyomodba tapostam,

Önnön bölcs?mben téged látlak holtan,

Könny?, lepke-álom; szívem tovaröppen.

 

Keser? szájízzel – régi bútordarab –

Búvok, mint házak közt, ha megül a szél,

Tehetetlen vagyok, mint híg vízben lámpabél,

Koravén ráncok boglya az arcomra tapad.

 

Er?? – Félretáncoló bajadér talán,

Vége – tiltakoznék; nem én akartam ezt!

Te csaptad altónkra a sanyarú reteszt,

   Emlékmontázs-perg?képen vegetálok csupán.

 

Percek és órák, mint talpfák, számolatlan,

Elrobog fölöttük az emlékezés szele,

Vágy-völgy és kín-katlan, sóhajokkal tele,

Megbúvó Múlt-Sátán kísért árnyaikban.

 

Utolsót röppennek az álmos galambok,

Valahol egy bolt-red?ny szalad zörögve,

Festett arcú lányok strichelnek röhögve,

Átkarolják vállam – suttognak a gondok.

 

A kötényes bokrok ölére húzódva,

Fél?sen-fázósan sz?köl a fény,

Vad nászát táncolva szökken az éj,

?rült szörny?séget kergetvén álmomba.

 

Tépett karú fák közt májfoltos hold bámul,

Arrébb egy rosszíz? emlék neszez,

Könny-arcú álmaim hóhéra lesz,

Elmém, a voksommal, a Múlt-urnához járul.

 

Meghasonlott elmém, mint tétlen kéz az ölben,

?rült éji árnyak elragadják tollam,

Végigcsókol mindent az éj sötétje sorban,

Úgy érzem magam, mint a csikkszed? es?ben.

 

Most utoljára még, százezer darabból,

Összerakta ím, magát a rossz tükör,

Kegyetlen tényhalmaz szerény létére tör,

Mint farzsebben szál bagó; megtörik a foncsor.

 

Úgy hajlik fölém a bánat,

Mint nyíló virág fölé a gyom,

Az emlék – bámész tömeg; oszlik, s én hagyom:

Nem nyitom panaszra számat.

 

 

 

1976 május

Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:08 :: Rossner Roberto
Szerző Rossner Roberto 131 Írás
Képzettségem szerint filmtörténész volnék. Kevesen tudják, hogy eredetileg vasi vagyok. Mondhatnám: "vazsi gyerek.." - ugyanis a Vas utcában születtem Budapesten, abban az évben, amikor meghalt Thomas Mann, James Dean, Charlie Parker. Mérleg vagyok skorpió beütéssel, kinaiban pedig kecske. Gyerekecske...