Úgy hajlik fölém a bánat
Mint csavargó fölé a dunyha-híd,
Egy-egy emlék néha fölsikít,
Nem nyitom beszédre számat.
Laertes szemföd?je készen,
S én sírok, idehallván a nászdalt,
Mint gladiátor, ki csak egyszer hibázhat;
Jól tudom, vesztettem, egészen.
Elbóbiskol lassan a fáradt délután,
Végigfut az asztalon a virág árnyéka,
Rozsdás-rossz hintákkal babrálni a parkokba
Lohol a fürge szél, bár ? is unja tán.
Hiába mustrálgatnám immár
Elt?nt szerelmem medalion-arcát,
Kedvem fölött a spleen eltöri a pálcát,
Több az emlék súlya, mint bírnám.
Régen volt nyugalmam vajon merre van,
Halkuló akkordként enyészik a kérdés,
Mint csésze-alji zacc; megmarad a féltés:
Rám lel még hiányod unos-untalan.
Volnék bár gyönge n?; zokognék,
Kiugrik arcomból a kékes borosta,
Mint ki az öröm csikkjét végleg eltaposta –
Ülök, s t?nik a lesz, marad a nagyon rég.
Múlnak a percek, de bántanak a szavak még,
Lezárt zsilip-szemembe nem tör napsugár,
Szívem dobbanása óram?re jár,
Ólmos könnyet hullajt titkon a szakadt ég.
Tükörbe nézek; foncsor-arcod vibrál.
Hangod árnyékban van, gyufa feje sercen,
Hol rontottam el? – T?n?döm a percen…
Megfojtott magányként az est szele kószál.
Üveglombikba zárt hangyaboly a vágy,
Eros szava Eris almájának bizonyult,
Ifjú, vérb? testem végleg lekonyult,
Olvadt viaszgyertya, s ráncos, hideg ágy.
Úgy hajlik fölém a bánat,
Mint gyermekkoromban, óvón, anyám,
Elbitangolt jószág – most nem találom tanyám.
Nem nyitom fohászra számat.
Mint régi vetít?gép; a tavasz zúg köröttem,
El?tted lépkedve lábnyomodba tapostam,
Önnön bölcs?mben téged látlak holtan,
Könny?, lepke-álom; szívem tovaröppen.
Keser? szájízzel – régi bútordarab –
Búvok, mint házak közt, ha megül a szél,
Tehetetlen vagyok, mint híg vízben lámpabél,
Koravén ráncok boglya az arcomra tapad.
Er?? – Félretáncoló bajadér talán,
Vége – tiltakoznék; nem én akartam ezt!
Te csaptad altónkra a sanyarú reteszt,
Emlékmontázs-perg?képen vegetálok csupán.
Percek és órák, mint talpfák, számolatlan,
Elrobog fölöttük az emlékezés szele,
Vágy-völgy és kín-katlan, sóhajokkal tele,
Megbúvó Múlt-Sátán kísért árnyaikban.
Utolsót röppennek az álmos galambok,
Valahol egy bolt-red?ny szalad zörögve,
Festett arcú lányok strichelnek röhögve,
Átkarolják vállam – suttognak a gondok.
A kötényes bokrok ölére húzódva,
Fél?sen-fázósan sz?köl a fény,
Vad nászát táncolva szökken az éj,
?rült szörny?séget kergetvén álmomba.
Tépett karú fák közt májfoltos hold bámul,
Arrébb egy rosszíz? emlék neszez,
Könny-arcú álmaim hóhéra lesz,
Elmém, a voksommal, a Múlt-urnához járul.
Meghasonlott elmém, mint tétlen kéz az ölben,
?rült éji árnyak elragadják tollam,
Végigcsókol mindent az éj sötétje sorban,
Úgy érzem magam, mint a csikkszed? es?ben.
Most utoljára még, százezer darabból,
Összerakta ím, magát a rossz tükör,
Kegyetlen tényhalmaz szerény létére tör,
Mint farzsebben szál bagó; megtörik a foncsor.
Úgy hajlik fölém a bánat,
Mint nyíló virág fölé a gyom,
Az emlék – bámész tömeg; oszlik, s én hagyom:
Nem nyitom panaszra számat.
1976 május
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:08 :: Rossner Roberto
