1.
Fekszik az ágyon a meggyötört asszony. Olyan fáradt, hogy már alig él, és képtelen elaludni. Egész teste, de főleg az elméje esdekel pihenésért. Nem képes kikapcsolni az agyát, ezt a szüntelenül dörömbölő valamit. Újabb és újabb képek, események tolakodó látványa tartja ébren. Mind dübörög, harsog, követel. Szeretné elfelejteni a mai napot, hogy a holnapit is el tudja viselni. Ez után a legmerészebb reményeiket is túlszárnyaló nap után lehetetlen elaludni. Pedig már annyi gyógyszert beszedett, hogy ennél több tilos, és lám, egyre élénkebb.
Ez a vakszerencse úgy csapódott be az életükbe, hogy képtelen feldolgozni! Annyi pénzt ítélt meg nekik a bíróság, amennyire legmerészebb álmaikban sem mertek gondolni!
Aztahétszázát!
Ha eddig nem lett volna, most aztán lesz pénz, de lesz ám! Lehet költekezni! Mindent meg lehet venni ezután! Mindent! Ó, csak egy apró gond, semmiség, de mégis: Ki jár utána a vásárlásnak? És mikor? És minek nekik az a minden? Egyáltalán mit változtat majd ez s sok pénz az életünkön? Alhat tovább reggelente? Pihenhet is? Mondjuk, lazíthat néha egy kicsit. Fogad valakit, aki vigyáz a gyerekre, amíg ledől egy rövid időre, vagy elmegy a fodrászhoz. Oké. És a Palkó élete? Az eddigi és az eljövendő élete? Ezt a gondot megoldja a rengeteg pénz?
Hat év után született meg a döntés. A Nevenincs kórház természetesen húzta az időt évekig, érthető, neki az a dolga. Már úgy nézett ki, vesztésre állnak, de a Legfelsőbb Bíróság döntött: Megnyerték a pert. A hat évig tartó huzavona végére értek, s lesz annyi pénzük, hogy… Mire is lesz elég pénzük?
Hol is árulják az egészséges saját gyerekeket? S, ha lenne is eladó, mit kezdjenek a régiekkel? Kicseréljék? Lecseréljék? Kidobják, vagy rakják be egy Drága Intézetbe, ahogyan már többen biztatták rá korábban is? Az asszony vergődött álmában. Palkót akarta vízbe dobni, de az apja elkapta tőle. Közben teljes tudatossággal érezte, hogy ami most történik vele, nem valóság, hogy most csak álmodik, mint oly sokszor, valahányszor halálos kimerültséggel betámolygott a hálószobába. Máskor is álmodott, ráadásul mindig ugyanazt:
Vajúdik egy jól ismert szülőszobában. Egész teste egyetlen hosszú fájdalom, ami nem akar szűnni. Nem jön a gyerek! Akarja, erőlködik, de nem jön! Nyom, most is erőlködik, de most furamód, apró érintéseket érez, korábban nem tapasztalt jelenséget a pilláin. Sehol máshol, csak a pilláin. Apró, nyugtató rebbenéseket. Ennek semmi köze a fájdalomhoz. Ez más. Ez finom. Kellemes simogatásnak tűnik az egész, mintha pilleszárnyak lebegnének rajta…
Csupán érezi, vagy belülről látja a számtalan apró pillangószárny lebbenését, nem valódi nagyságút, hanem a valóságosnál jóval kisebbeket, s ez az élmény mintha elcsitítaná testében a fájdalmat. Lassan ellazulnak tagjai a finom masszírozó hatású rebbenésektől, melyekről érezi, hogy napsugár színű pillék cselekszik ezt vele. A sárga színnek a legmelengetőbb, arannyal átszőtt színei táncolnak a pilláin, melyek egyben áttetszők, néha finom zöld is keveredik közéjük. Az altatók valahol megtették a hatásukat.
Lelke is ellazult, s úgy aludt, olyan hatékonyan pihent, hogy mikor a férje ébresztette, frissen, fiatalosan ugrott ki az ágyból, hogy megkezdhesse kora reggeltől késő estig tartó szolgálatát. Egy pillanatig átölelték egymást, egyik testből átáradt a másikba a szeretet, már szét is váltak. Ennyi jutott nekik. Sietve tették a dolguk.
Berta két kisfiát látta el itthon, vezette a háztartást, mint minden más asszony, akinek nincs egyéb tennivalója. Neki sok volt.
*
Nesztelenül odalép a kisebb ágyához, s örömmel nyugtázza, hogy a gyermek mozdulatlanul alszik. A nagyobb már előbb fenn volt, óvta ő is a csendet nagyon. Nyolc évével már tisztában van vele, milyen értékes náluk a csend. Isteni szerencse, hogy az ő Balázsa egyre önállóbb, már fel tudja gombolni magára a pelenkanadrágot, nadrágot és cipőt is húz egyedül, ő csak reggelizteti, cirógatja, szeretgeti, amíg lehet, felkabátolja, ha indul az iskolába. Apja viszi, hozza, hogy ő tehesse a dolgát a kisebbel.
Kapkodva összerakja a lakást, elmossa a reggeli edényt, mert már hallja azokat a hangokat, amelyek akkor törnek ki a gyermekből, amikor ébred. Ettől kezdve ugyanazt hallják, amíg ébren van. Dübörög a bélelt kiságy, mely visszaveri a rúgások zaját. Ezek jellemzik a reggeleiket.
Palkó mosolyogva fogadja. Felismeri őt, de nem valószínű, hogy ennél többre képes az agya. Állandóan tátott szájából ömlik a nyál, nyelve állandóan kilóg, közben megállás nélkül bólogat, mialatt végtagjait szabálytalanul és akaratlan mozdulatokkal dobálja. A törzse is ráng. Összerendezetlenül, magától mozog a kis test minden tagja. Ő már megszokta, hogy ilyen, de másokat megrémít, ha először látják. Lehet, hogy másodszor is. Neki nincs ideje idegeneket figyelni, neki örökké a két kisfiát kell vigyázni, ellátni.
– Szervusz Palkó, fiam! Gyere anyádhoz, drága kicsi kincsem! Most iderakom két kapálózó karodat a nyakamra, hogy megölelhess! Ugye, milyen finom? Lám, már le is esett rólam! Ne törődj semmivel, jól magamhoz szorítom a testedet, hogy legalább addig ne rángatózzon. Érzed, milyen jó nekünk együtt! Szeretjük egymást, ugye drágám, nagyon? Most megmosakszunk, felöltözünk, és elmegyünk vásárolni.
A gyerek feje bólogat, törzse emelkedik, előredől, majd vissza, végtagjai folyamatosan mozognak.
– Istenem, hogy nem fárad el ez a szegény kisfiú egész nap! Mért nem adsz neki néha egy kis pihenőt Uram? Mit követtem én el, hogy ekkora bánattal sújtottál?
Már tisztába tette, felöltöztette, rákötötte az előkét, amely felfogja a nyálát, és beszíjazta a kocsijába.
Ilyen biztonsági övecske a világon sincs, Pali fedezte fel azt a szíjgyártót, aki látva őket együtt, megtervezte és elkészítette ezt a hámot, melynek segítségével meg tud ülni a kocsijában a fiú úgy, hogy féken tartja minden mozdulatát. Nem engedi kiesni sehonnan. Pali is imádja ezt a szerencsétlen, szenvedésre született gyermeküket, aki a már másik sérült után érkezett a családba.
*
Hogy sírtak ők ketten egymás nyakába borulva, amikor megtudták, hogy az első baba, az ő Balázskájuk nyitott hátgerinccel született! Tudták, hogy egy életre megnehezíti a sorsukat, s egész életében nehéz lesz a léte. Az orvosok vigasztalták őket, hogy meg lehet operálni napokon belül, úgy, hogy járni fog, iskolába járhat, csak a szükségleteit nem tudja tartani, mert azt nem érzékeli, ha ingerei lesznek. Ezt is megtanulhatja később, ha erős az akarata. Ők ettől függetlenül sírtak, mert el voltak keseredve, hiszen egészséges gyerekre vágytak.
Nem vádoltak senkit. Eszükbe sem jutott bárkit is okolni, megkérdőjelezni orvosok gondosságát. Elfogadták a gyermeket olyannak amilyen, és ugyanolyan rajongva szerették, mint mások a magukét.
2.
Hamarosan teherbe esett ismét, rendszeresen járt mindenféle vizsgálatra, szinte minden idejét az egészségügy különböző intézményeiben töltötte. Kicsi Balázst nem volt kire bíznia, magával cipelte őt is, ha ellenőrzésre járt. A drága már kezdett beszélni, mindent értett, járt, ügyes volt, el is felejtették, hogy beteg lenne. Jóval később derült ki, hogy számára a bili nem létezik. Ettől függetlenül bizakodtak, hogyha később is, de mint társai, rájön, mire való. Együtt várták a második babát. S amikor jelentkezett, Pali itthon maradt a nagyfiúval, ő pedig elment egy taxival, szülni. Nagyon sokáig vajúdott. Tudja, hogy túlságosan is sokáig. Az orvosok nagy néha odajöttek hozzá, de mind megnyugtatta, semmi gond. Aztán már nem lehetett császármetszést végezni, mert a fejecske beékelődött a szülőútba. Végül megmondták, hogy a köldökzsinór a nyakára tekeredett, és túl sokáig nem jutott oxigénhez. Nem fulladt meg, de… Már a kórházban is látszott, hogy rángatózik. Akkor még nem ennyire jellegzetesen, de a gyermekorvos őszintén megmondta, olyan súlyos a sérülése, ép ember soha nem lesz belőle.
Hazahozták. Minél nagyobb lett, annál több jelét látták a sérülésnek. Feje, törzse, végtagjai, mindene külön mozgott. És szünet nélkül. A kétségbeeséstől és a fájdalomtól magukhoz sem tértek, amikor kaptak egy levelet dr. Birgés István ügyvéd úrtól, hogy keressék fel. Látta a gyermeket utcán egy közös ismerős társaságában, aki elmondta, mi történt vele. Ő felajánlja a segítségét. Nem pénzért teszi, de úgy érzi, akkora méltánytalanság érte őket a kórház részéről, hogy tenni kell valamit.
Udvariasságból elmentek, de előre megmondták, nincs pénzük pereskedésre. A doktor úr udvarias volt és határozott: Értsék meg, nem akar pénzt tőlük. Gondolják végig, mi történik, ha ez a gyermek túléli őket. Ennek a kisfiúnak biztosítani kell a jövőjét! Túl azon, hogy mi történik, ha már emelgetni sem tudják, vagy valamelyikük megbetegszik. Akkor a segítséget meg kell fizetni. Ezt a lépést meg kell tenniük. Fizessen a kórház! Palkóért, értük, és azért a kórházért, ahol ilyesmi megtörténhet.
Beleegyeztek. Most pedig kezükben ez a rengeteg pénz.
3.
A nap ugyanúgy telt, mint a többi. Ment a verkli, Palkó, Palkó, Balázs, Palkó, főzés passzírozás, etetés, mosogatás, Palkó, Palkó. Pali már fektette Palkót – mert a fürösztést mindig magára vállalta –, Berta addig játszott a kisebbel. Ma szokatlanul sokáig szorította magához, ölelgette, dajkálta. Már elcsendesedett a ház, Palkó is aludt, Berta felsírt:
– Nem kell nekem az a pénz! Gyűlölöm!
– Édesem, hogy jutott ez most az eszedbe?
– Nem tudok kiegyenesedni a fáradtságtól, nem tudom már tartani magam előtted, a gyerekeknek nem tudok erőt adni! Amíg azt hittem, hogy Palkó esete sorscsapás, elfogadtam. Nehezen, de tudomásul vettem. Ez a sorsom, kész. Most, hogy tudatosult bennem, ami korábban nem, hogy mások mulasztása, felelőtlensége, sőt vétke az a kis nyomorult a kiságyban, meg itt a karomban, végem van. Nincs több erőm. Elfogyott Pali. Bocsáss meg, nem tudom végigcsinálni. Meg akarok halni.
Végre érezi azokat az áhított apró érintéseket a pilláján! Erre várt. Millió apró, sárga szárny libben a pillájára, verdesve simogat, pihentet, altat.
– Berta ne tedd ezt velem! Könyörgöm, tarts ki! Ez kettőnk feladata! Légy a társam! Ne hagyd el magad, kérlek!
Pali sorolja az érveit, a további lehetőségeiket, az asszony szorítja magához nagyobbik gyermekét, férje pedig döbbenten érzékeli, hogy az anyai ölelés lazul, s hogy hatottak azok a gyógyszerek, melyeknek többszörösét vette be ma Berta.
2011–06–21
Legutóbbi módosítás: 2011.06.28. @ 15:51 :: Kertész Éva
