Kertész Éva : Menthetetlenek 1.

*

 

 1.

  

Magára terítette kirojtosodott kendőjét, fájós, dagadt lábait végigvonszolta a hosszú, sötét előszobán, míg elért a bejárati ajtóig. Pillanatra megtántorodott a küszöbön, úgy mellbe vágta a friss hajnali hűvösség. Ágy melengette teste beleborzongott, de élvezte is egyben, mint tódul be áporodott szagú otthonába az egészséges levegő.

Ma már fenn volt egyszer, amikor a fia munkába indult. Szükségtelenül kelt fel kora hajnalban, nem is tett semmit, csak téblábolt Árpi körül, és nézte, amint álmosan cipekedik.

A gyerek hajnali fél négykor indult. Ez is nevetséges. Nem igaz, hogy ne találna magának közelebb munkát! Ilyen munkát! Ráadásul kerékpáron közlekedik a nyomorult, hogy ötre elérjen a munkahelyre. Jaj, de tudják ezek az újgazdagék, hogyan kell kizsákmányolni a tehetetleneket! A pékség – nem is pékség, inkább uzsonna előállító –, ahol Árpi dolgozik, nem közelíthető meg sem autóbusszal, sem villamossal, metró sem visz oda. Minden járműtől nagyot kellene gyalogolnia, időben tovább tartana az út, mint így. Akkor pedig kár kiadni a pénzt bérletre. A fizetés különben olyan kevés, hogy azért még a bicajt is fölösleges lecipelni a harmadikról, de az ő balga fia ragaszkodik ehhez a munkához. Csak éppen utána nézett, hiszen nem volt dolga vele, tudta róla, hogy ilyenkor még nem éhes. Mit tegyen, akkor is az ő gyereke, ha nincs már önálló. Ott meg majd eszik valamit. Visszabújt az ágyába, forgolódott, de már nem tudott visszaaludni. Teste is nehezen melegedett fel, holott a paplan még ki sem hűlt. Nem sokáig bírta, mert bárhogy helyezkedett az ágyban, valamije mindig fájt.

 

Atyám, még mindig maradt egy bő óra, amíg keltheti Laurát. Odakészítette neki a reggelit, a jó meleg vizet, de még alhat, mert ő szerencsére a közeli OTP–ben dolgozik.

Visszafordult egy pillanatra, mintegy behallgatózott, aztán a szuszogást hallva kilépett az ajtón.

Ötven–hatvan közötti, kövér, formátlan, ápolatlan nő benyomását keltette. Az a fajta, aki fiatalon sem lehetett túlzottan igényes magára, csinosnak sem tarthatták sokan, mostanra meg végképp elkopott. Hosszú, festetlen zsíros haja e korai órán egyenesen lógott végig meggörbült hátán, máskor legalább valami jellegtelen kontyot tekert belőle. Odaállt a korlát mellé, és körülnézett. Vizslatta, van–e valami mozgás ebben a körfolyosós házban. Először felfelé kíváncsiskodott, de csak azt a moslék színű szürke eget látta, amit annyira nem szeretett soha. Ez az udvari lakás egyébként is ritkán kap napot, de a reggelek tudnak igazán szépek is lenni, ha akarnak. Ma, úgy tűnik, nem készülődik felfényleni a Nap. Csend veszi körül, és mozdulatlanság. Minden emeleten nyolc bezárt ajtó, a hozzá tartozó ablakokkal. Ez harminc ház lenne egymás mellett, ha a földre raknák, egy falu hosszú utcája. Így összezsúfolva szinte semmi.

Körbeballagott a korlát mellett, hogy elérjen a szemközti ajtó mögött lakó húga ablakához, de az ajtót zárva találta, holott hallotta, hogy a TV be van kapcsolva. Nem alszik tehát ő sem. Neki legalább jó dolga van! Se gyerek, se férj. Nem alkalmazkodik senkihez, azt tesz, amit akar. Jól teszi, ha ágyban marad. Minek kezdje meg a napot ilyen korán? Pihenjen csak. Élvezze egyetlen előnyét a nyugdíjas életnek. Megfordult, hogy hazamenjen, közben látta, hogy az alatta lakó kínai család férfi tagja nesztelenül zárja az ajtót alvó családjára.

Milyen gyönyörűen felújították a lakást azok is! Igaz, hogy még nem jutott be hozzájuk, de látta az idehordott csempéket, szerelvényeket, taposókat. Hurcolkodásnál a bútorokat is. Minden finom és drága. Számára csak a négy hófehér ablak látható!

Átnézett a saját ablakára. Micsoda különbség! A többiek előtt, miként a lakások többségénél a korláton virágládák függenek, tele színes virágokkal. Nála az sincs. Minek? Ronda, szürkére kopott keretek, melyekről most pereg le az utolsó felhordott festékmaradék, meztelenre súrolt bejárati ajtó. Ezt a kiáltó szegénységet már virággal sem lehet megszépíteni.

Hazahúzta magát szegény fájó lábán a korlátba kapaszkodva. A sarokban lakó Fehérék előtt megpihent, közben megállapította, hogy akinek egyszer jól ment a sora, annak mindig is jól megy. Ők is nyugdíjasok. Nyilván ők is alusznak még. Pihennek a biztonsági zárral ellátott vasrács mögött. Ez a rács is mennyi pénzbe kerülhetett, de hát ilyet meg se lehetne kérdezni Babitól, pedig valaha együtt gyerekeskedtek, egyszerre születtek ide a házba. Babi jó férjet kapott, jó munkahelye volt, most is jól él. Bezzeg neki soha nem volt szerencséje, most sincs semmi öröme a gyerekein kívül. Neki már csak az az öröm, ha úgy fekhet le, hogy tudja, holnap is lesz ebéd.

Itt van ez a Márta is! Özvegy, akár ő, de azért most is külföldön tartózkodik, hónapokra a testvérénél. Jól teszi! Addig nincs kiadása semmire, a nyugdíja csak szaporodik közben, kifutja a jövő évi utazást. Márta egyébként ritka rendes nő. Vele is együtt nőttek fel, ma is összeülnek minden reggel kévézni, beszélgetni egy kicsit, de aztán bezárkózik, vagy elmegy. Semmi közük többé egymáshoz. Be sem hív magához senkit, legfeljebb a konyháig. Vagy oda sem. Ő se megy be senki lakásába, csak az ablakon keresztül beszélgetnek egymással, ha úgy jön ki a lépés. A kávé, az más, a kávézás szent. Mindig a soros viszi a következő adagot, és Ernánál, a húgánál fogyasztják el. Az jó, olyan családias!

Még elballagott a két homokos fiú ajtaja elé is, állt egy kicsit hallgatózva, görbén, de egyetlen hang se szűrődött ki, így hazament, hogy keltse Laurát, amikor itt az ideje.

 

*

 

Leült pár percre az ágya szélére, megdörzsölte kékülő lábát, és az órát figyelve elindult alvó lánya felé.

– Ébredj Laurám, mindjárt kezdődik a munka!

– Jaj, anyu, az én Istenem áldjon meg, már megint korábban keltettél! Nem bírsz aludni, és velem szúrsz ki! Örökké ezt teszed! Még alhattam volna!

– Így viszont lustálkodhatsz még egy keveset kicsikém, és azt is nagyon szereted.

– Ne ingerelj anyu, ne ingerelj! Már nagyon sokszor megkértelek, hogy ne ébressz fel korábban! Pontosabban egyáltalán ne kelts fel! Engedd meg nekem, hogy magam intézzem a dolgaimat! Nem vagyok csecsemő, fel tudok ébredni egyedül is. Jó, hogy nem akarsz megpisiltetni! Elmúltam harmincnégy éves, és úgy tartasz, mint egy óvodást. Unom már nagyon!

– Figyelj, Laura! Nagyon bánt ez a stílus, amivel lekezelsz engem. Miután elmúltál harmincnégy éves, és a gyermekek általában ilyenkor már saját lábon állnak, közlöm veled, hogy innen el is lehet menni, albérletbe lehet költözni, sőt, lakást is lehet vásárolni. De azt neked kell ám kifizetni, rendben tartani, önállóan mosni, főzni, beosztani a maradék pénzt, mint akármelyik felnőtt nő teszi. De addig, amíg elfogadod, hogy mindezeket én intézzem helyetted, fizessem a rezsit, te pedig ideadsz nekem a fizetésedből annyit, amennyit jónak látsz, fogadj el olyannak, amilyen vagyok.

– Ne haragudj anyu, de ezt már meg se hallom! Szünet nélkül panaszkodsz, hogy nem jössz ki a pénzből, de mindig telik mindenre. Ennivalóra legalábbis! Annyira, hogy tönkre etettél kisgyerekként, s azt a kövérséget cipelem még ma is magamon. Hát ezért vagyok itthon! Tessék! Mert egy ilyen dagadt nő nem kell senkinek. Különben meg nem is tudtál beosztani soha! Ebben a hatalmas házban a mi családunk az egyetlen, aki nem vette meg a lakást, aki nem újíttatta fel, akinél nincs fürdőszoba. Pontosabban, a cigány Janiék sem vették meg, de a fürdőszobát már ők is megoldották.

– Én is hajlandó leszek megoldani abban a pillanatban, amint megleptek a rávalóval. Mert abból a pénzből, ami ide bejön, nem telik. Mindig, minden pénzem rátok ment el, s ha véletlenül maradt, azt elkönyörögtétek tőlem! Te is, meg Árpi is. Azt hiszed, azért nem megyek orvoshoz, mert szeretem, ha fáj a lábam? Azért nem megyek, életem, mert nincs rá pénzem. Mert szégyellek úgy odamenni, hogy ne adjak hálapénzt, de a patikában sem adják ingyen a gyógyszert. Szégyen, hogy magadtól nem jöttél rá erre!

– Istenem, anyu, mikor keltél te, mikor készítetted ide ezt a szerencsétlen reggelit? Már teljesen kihűlt. Így nem is kérem. Majd veszek útközben magamnak valamit. No, szervusz.

Elviharzott ez a szegény, szerencsétlen, valóban dundi, gyönyörű lánya, aki őt okolja minden rosszul sikerült randevúja után. Hogy agyon etette volna? Hát etette. De nem azért kövér! Árpit is tömte, mégsem hízott el, mert ő az apjára ütött. Sajnos, tőle örökölte a formáját. Ő is dundi volt, mégis férjhez ment, és még hány fiú szerette volna annak idején az ő gusztusos kövérségét! Hajaj! Laura sajnos szégyelli a külsejét, csupa gátlás és türelmetlenség. Vele legalábbis.

Most odavillant a szeme az asztalon felnyitott dobozra, amelyben egyetlen rumos meggy lapult. Amíg elolvadt fogatlan szájában a finom drága édesség, arra gondolt, ezt tegnap kapta Laura egy hálás ügyfelétől, s lám, üres a doboz. Szinte semmit nem mozog ez a lány, de tömi magába a sok édességet. Hát, hogyne hízna?

 

*

 

Lassan feltápászkodott, hogy összeszedje a szennyest. Takarítani még ráér, főzni is, de a tiszta ruha már holnap kell. Belegyömöszölte a ruhaneműt két hatalmas szatyorba, és átcsoszogott vele a szemközti lakásba.

Erna már szellőztetett, az ágyneműt kitette az ablak párkányára, és tett–vett valahol a lakásban.

– Szervusz, felébredtél?

– Fel.

– Rossz kedved van?

– Nincs jókedvem.

– Mi bajod van?

– Semmi.

– Jaj, Erna, már be se merek jönni, mert korán reggel utálkozol.

– Idefigyelj, Zsuzsi! Hajnalban arra ébredek, hogy itt hallgatózol az ajtó mögött. Amint kinyitom az ablakomat, azonnal csoszogsz át hozzám, mert nem tudsz mit kezdeni magaddal. Naponta elpanaszolod, hogy a két gyereked így meg úgy, de soha nem fogadod meg, amit tanácsolok. Ez rendben is lenne, de akkor ne gyere ide naponta négyszer, ötször, pontosabban egyszer se! Mert ez az én saját tulajdonú lakásom, ha nem tudnád. Azért viseltem el és ápoltam azt a szegény öregasszonyt, hogy legyen hol megbújnom előletek végre. De nem tudok még a saját otthonomban sem, mert szabályosan rám telepedtek. Most is hozod a sok szennyest, mert hatvan év alatt nem tudtál egy nyavalyás mosógépet venni magadnak.

– Tudod, hogy nincs fürdőszoba nálunk.

– Hogyne tudnám! De, még mennyire tudom! Elárulom ismét, hogy egy automatát a konyhába is be lehet kötni. Csak meg kellene venni a gépet. De neked soha semmire nincs pénzed, ahogyan nem is akarsz semmit. Nem is akartál soha. Akkor ugyanis nem lenne miről panaszkodni, sőt takarékoskodni is kellene. Itt szépen eltereferélsz, szomszédolsz, amíg lemegy a program, aztán hazaballagsz teregetni.

Erna a hosszú monológ közben berakta a ruhákat a készülékbe és beindította. Zsuzsa, aki felrakta a lábát egy székre, megszólalt:

– Fáj a lábam. Már kékül is.

– De az orvoshoz nem jutsz el! Már háromszor is bejelentettelek, kértem időt neked, te pedig hozod rám a szégyent azzal, hogy nem mész el a megbeszélt időben.

– Nem mehetek. Nincs pénzem sem rá, sem a gyógyszerekre.

– Kérj a gyerekeidtől!

– Nem adnak. Azt mondják, nincs. Nem tudom, hova tehetik. Ha tudnám, hogy félrerakják, nem is nyavalyognék, de nem hiszek benne. Inkább abban, hogy csak úgy kifolyik a kezükből.

– Mint a tiedből is, mindig. Tőled tanultak beosztani. Mennyit veszekedtetek Karcsival, emlékszel? Ketten kerestetek, nem is rosszul, mégse volt soha elég a pénz. Te borravalóból többet kaptál a fodrászatban, mint amennyi az én egész havi fizetésem, mégis üres volt a tárcád örökké. Most megértem, hogy nehezen élsz, de még nehezebb is lehet! Akkor mi lesz veled? Állítsd le magad! Ne főzz rájuk, ne moss rájuk! Felnőttek, álljanak meg a lábukon! Ha meghalsz, akkor is élniük kell. No, mutasd a lábad! Atyaisten! Ne mozdulj, mindjárt hívom az orvost! Számolj vele, hogy ebből kórház lesz!

*

 

Csak az a mondat dübörgött a fülükben, hogy mindjárt itt a mentő. Zsuzsa megdermedt a hír hallatára, alkalmasint Erna is. Szinte megnémultak. Ültek bénultan egymás mellett és sírtak. Erna megrendülten simogatta ezt a bolond nőt, aki a testvére, aztán mélyet sóhajtva felállt és előszedte saját – előre összecsomagolt – kórházi felszerelését. És készített össze mindent, amire ismerete szerint szükség lehet a kórházban. Tudta, hogy csak magára számíthat, mert az a két szarházi akkor sem érne semmit körülötte, ha most éppen itt lenne. Ennyi tehetetlenség, ami a két kölyökbe szorult, csak nehezítené, nem könnyítené meg a dolgát.

Mire összepakolt, alig kapott levegőt, már szedte is elő a pumpáját, meg a gyógyszereit, mert az asztmája olyan félelmetesen tört rá, olyan galádul, hogy úgy érezte, hamarabb megfullad, semmint megjöjjenek Zsuzsáért a mentők. Ültek megnyomorodott lélekkel az egyetlen szobában és várták a semmit.

– Mi lesz ezekkel a szerencsétlenekkel nélkülem? – jajdult fel Zsuzsa hirtelen.

– Fogd be a szád, mert ráülök! Mi lenne? Felnőnek. Amit eddig te nem engedtél meg nekik, mert így tetted magad nélkülözhetetlenné számukra. Lehet, hogy ez a betegség pont érettük érkezik. Te szenveded meg, de legalább visszakapják a saját életüket.

Minden átmenet nélkül ráborult a nővérére és csókolgatni kezdte.

– Megjöttek a mentők. Nem tudok veled bemenni, mert nem tudnék egyedül visszajönni. De a gyerekeket beküldöm hozzád, amint hazajönnek. Vigyázz magadra, kérlek!

 

Folyt. köv.

 

 

Legutóbbi módosítás: 2019.07.09. @ 15:50 :: Adminguru
Szerző Kertész Éva 96 Írás
Kertész(Galvács) Éva vagyok, 77 éves, özvegy nyugdíjas pedagógus. Megköszönöm. hogy befogadtatok magatok közé. Megilletődve olvasom a Héttoronyhoz érkezett írásokat, s reménykedem, hogy az enyémek között is lesz olyan, amelyet méltónak tartotok a bemutatásra. Húsz éve írok rendszeresen. Férjem elvesztését akartam kiírni magamból: Rekqviem a túlélőkért lett a címe. Később Hová tüntettétek az ácsot címmel írtam egy regényt. Kerestem benne Mária és Jézus viszonyát, s azt a Józsefet, akiről lassan már szó sem esik. Legfeljebb karácsonykor az éjféli mise Szent családi jelenetében Legutóbbi munkámban az adóssá válás létrejöttét igazolom, meglevő történet alapján. Remélem, ez a bemutatkozás megmutatott egy kicsit Kertész Évából.