Kertész Éva : Börtönélet

*

 

 

1.

  

A hőmérséklet kellemes, a fotel puhán öleli, szippantja magába, és csábítóan csalja vissza melengető ölébe. Vajas zsemlyét majszol, élvezi a kényelmes reggelt, és semmi kedve kimenni a világba, mely egyébként csillogó tavaszi színeivel csalogatja. Nagy nehezen meggyőzi magát, hogy nem ülhet egész nap a lakásban, helyette nagy lélegzettel bele kell vetnie magát ebbe a buja tavaszi illatba. Most papucsba bújtatja karcsú lábát és odaáll a tükör elé. Örül annak, amit lát. Szép mozgású, öntudatos teremtés néz vissza rá, karcsú derékkal, titkokat rejtő csípővel. Vidám zöld szemek, mosolygó ajak. Egész jó. Érzi, hogy akaratlanul is oda kell figyelni rá.

Ezzel együtt még nem talált rá az igazira. Nem nagyképűsködött, nem játszotta meg a hipermodern nőt, nem állította magáról, hogy ő aztán nem lesz senki cselédje, inkább egyedül éli le az életét. Nem. Úgy vélte, még nem jött el az ideje. Ráér még magára venni a családi élet kötelezettségét. 

Korábban a tus alatt hosszan, ráérősen csorgatta magára a vizet, élvezve annak szabályozható hőmérsékletét, teste kellemes lazulását. Ismét átdörzsölte magát vízpermettel, feldúsítva ezzel a habot a testén, majd hidegre–melegre állította a tusoló fokozatát. Belebújt lágyan ölelő köntösébe, aztán meleg papucsát lábán hagyva kuporodott a fotel mélyére, s lassan élvezve minden falatot, eltüntette a reggelit.

Menjen, ne menjen? Nem volt ugyan nagy kedve a kinti világhoz, elhagyni az otthon kényelmét, biztonságát, de már mindegy, mennie kell, mert elígérkezett. Cseppet sem sietve kicsinosította magát, és vontatott léptekkel bandukolt a megbeszélt hely irányába. Bőven volt ideje andalogni, korán indult. A zebránál megállt, nézelődött, és kétszer is hagyta elmenni maga előtt a járműveket, míg lelépett a járdaszegélyről. Akkor is lassan lépdelt. Élvezte az életet, mely most olyan jó, a hőmérsékletet, mely a kemény tél után már–már dédelgető. A kezdődő tavasz finom illatokat varázsolt a levegőbe. A park talajából orra ínyencként szippantotta fel a párás földszagot. A fákon pattanásra kész állapotban várakoztak a rügyek. A langyos levegő megtelt ígérettel.

 Már éppen átért a túlsó oldalra, amikor feltűnt neki a madár. Alig volt nagyobb, mint egy női ököl, fekete tolla ezüstösen fénylett a víz tükrében, s apró lábain előre–hátra billegve kortyolgatott. Semmi mást nem tett, csak ivott. Először beleütötte csőrét az út járda felé eső részén éktelenkedő kátyúba, majd felemelte fejét, és az ég felé pislogva, lenyelte a kortyocskáját. Ilyenkor rátámaszkodott hegyes fekete farkára, majd ismét előre billent. Mintha biztos védelemben élne, nem törődött mással, mint hogy kielégítse szomját. Nem is volt a hely igazán forgalmas, nyugodtan tehette, most viszont hirtelen feltűnt a bámészkodó nőnek, hogy távolabbról egy autó lassan, szinte araszolva közeledik.

Óvatosan, hogy meg ne riassza a védencévé előléptetett madarat, lábujjhegyen kilépett a közelgő jármű elé, és jobb tenyerét kétszer a föld irányába mozgatva, kérte a lassítást. A vezető már csak gurult az úttesten, amikor a nő egyik mutatóujját a szájára tette, másikat a madárra irányította, majd visszanézett az autózó férfira. Az teli szájjal nevetett benn az ülésen, leállt kocsijával, nagyot bólintott és megvárta, míg a madár eltelve tovább libben. Ezután jókedvűen elhajtott, de olyan cinkos nevetéssel nézett vissza rá, mintha valami nagyszerű csínyben lettek volna tettestársak.

Vidám tekintettel nézett az autó után, elfeledve, hogy korábban lelépett a járda pereméről, most lefelé lépett a sík terepen, s a rossz mozdulattól megbotlott, majd térdre esett.              

Az ütés fájdalmas érzése megfosztotta a kellemes álom élvezetétől, és visszahozta a valóságba. Az emeletes ágy felső szintjén ébredt. Felfelé nyújtott két kezével megérinthette a dohos, nyirkos mennyezetet. A rozsdás drótfonat, mely besüppedt alatta, hangos zizegő hanggal visszahozta a börtön sivár valóságába. Szóval álmodott.

Szép volt az álomtól, hogy egy időre elfeledtette vele a valóságot. Éhes disznó lenne? Neki a kellemes egyedüllét, a fürdés lehetősége, amit nem kell megosztania mással, pillanatnyilag álombéli makk az életében.

A többiek még csak nem is ébredeztek. Öt női fej helyezkedett el a kényelmetlen kemény párnákon, vagy lógott le azokról. Még legalább egy óra áll rendelkezésükre, hogy ők is elfeledjék, hol érte őket az álom. Karola már nem tudott ismét visszaaludni, de óvakodott felkelteni társait, inkább élvezte még egy kicsit a csendet. Óvta a magányt, melyben oly ritkán volt része és újra átélte álmának minden mozzanatát. Szerette volna tovább álmodni, de, ha már a vaságy kemény széle megakadályozta ebben, legalább azt a csendet varázsolta széppé magának, amit a hajnal nyújt neki. Kényelmetlen ez a felsőágy nagyon, viszont óriási előnye, hogy ha feltérdel rajta, kiláthat az ablak rácsai között. Noha az udvarra néző üveg csupán a szürke, magas falakat közvetíti, ám, ha felfelé néz, láthatja a rácsok között az eget is.  „…vágyait, ha kevesebbre méri, földi ember kevéssel beéri.” Hanyatt feküdt, nyakát kitekerve, szinte hídba feszítette testét, s csak felfelé nézett, mert csak így jutott neki egy szeletke a szabad emberek számára természetes, és nem is igazán szívmelengető szürkés felhőjéből.

Az ablakot csak a leghidegebb téli napokon zárták, mert hat nő lakta a tizenkét négyzetméteres helyiséget, és reggelre már el is fogyna az oxigén, ha kirekesztenék a friss levegőt. Ilyenkor majd az ágy másik végébe költözteti a párnáját, hogy meg ne fázzon a feje. Most beleszippant a soha meg nem szokható áporodott szagba, amely egész ittléte óta uralja a helyiséget. Ezt az édeskés, fertőtlenítővel kevert húgyszagot, mely az emberi ürülék, és kipárolgás együttes eredménye. Heti egy alkalommal juthatnak a zuhanyozás szinte megváltó élményéhez. A többi napokon csak vizes ruhával törölik le magukat. A börtön kantinjában szerencsére árulnak már olyan tisztálkodó kendőket, melyeket munkahelyen, vagy utazás közben használnak a kinn élők.

Mindig így osztja ketté a világot: börtönlakók, kinn élők. Hozzá nem jár be egy teremtett lélek sem a külvilágból, meg sem kérhet tehát senkit, hogy ilyen különlegességekhez segítse hozzá. A pénzét, amit itt keres, kizárólag ilyesmire költi. Ez egyébként hatalmas luxus, de úgy gondolja, szívesen dolgozik, ha kell, akár többet is, hiszen annyira szeretnie kell magát, ellenkező esetben elpusztul ebben a nagy sivárságban.

Már ezerszer végiggondolta, hogyan történhetett meg vele a megtörténhetetlen, de a végén csak arra a következtetésre jutott: így kellett lennie.

Most nem maradt ideje, hogy ismét kielemezze a múltat – amin tulajdonképpen nincs is mit elemezni – mocorogtak cellatársai. Mindjárt felhangzik az ébresztő hangja, s ki is üldözi belőle érzelmes gondolatait. Mindenki kapkod, sietve teszi rendbe az ágyát, végzi különböző szükségleteit, készül a reggelire, mert utána kezdődik a munka. Ez a tevékenység egyébként itt áldás, mert megfosztja az embereket kínzó gondolataiktól. Lélekölő, egyben itt természetes, hogy a mindennapok első gondolata az itt élők számára azzal kezdődik, mennyi idő telt el amióta itt van, s meddig kell még itt lennie, mikor láthatja az övéit. Most mindenki sietve rendezi a fekhelyét, az egyetlent ebben az istenverte épületben, amely neki, csak és kizárólag az ő személyére van fenntartva.

Soha nem kérdezte meg a többieket, hogyan vannak ezzel, de őt hallatlanul megviselte ez az állandó összezártság, amelyben sem tisztálkodásával, sem, semmilyen szükségletével nem maradhat egyedül egyetlen pillanatra sem, és ezzel még a gondolatait is megrabolták. Érkezése első pillanatában tudatosodott benne, hogy ez is hozzátartozik a börtönélethez, egyik fajtája a büntetésnek, amit meg kell élnie. Ez talán a kaloda helyett modernizálódott, s addig, amíg a büntetés tart, megfosztják önmagától is. Hat különböző ember összekényszerítve, más–más előélettel, családi háttérrel, igényszinttel, műveltséggel, indulatokkal, egymás mellett nagy tehertétel. Remélhetőleg nem nevelési szándék, ahogyan összedugják őket, hanem puszta kényszer. Akkor még el is tudja fogadni valahogy. Ismerve magát, ennél szörnyűbb büntetést nem is találhattak volna ki a számára. Ez a közelség itt, ahogy szinte egymás szájába lélegeznek, hogy a testük kényszerűen érintkezik, elkerülhetetlen, s nehezen elviselhető. Hogy az egyedüllét még szörnyűbb lenne–e, nem tudja, nem próbálta, de ettől a szoros testközelségtől, amit soha nem tudott elfogadni a kinti életben sem, s melytől, az első pillanattól szenved, amióta bekerült, már ismert számára. Ráadásul, a cellatársak rendszeresen cserélődnek, állandóan új embert kell megismerniük, megszokniuk. Lehet, hogy vannak, akik ezt nála könnyebben tűrik, akik vagy pörölnek egymással, ha vége a munkának, vagy pletykáznak, vagy hallgatnak. Egy bizonyos, és ez égi szerencse, nem veszekszenek. Mert veszekedni lehetetlen. Ezt megbeszélték, amikor bejött. Nem ő, a többiek, már korábban. Amint belépett, közölték vele, méghozzá keményen, nem tűrik, sőt meg is torolják a veszekedést. Ez a zárka törvénye, melyet ők alakítottak ki, s mindenkire kötelező. Természetesen gyakran pattanásig feszülnek az idegek, főleg munkaidő után. Nem kell hozzá frontbetörés sem, csak a lassan múló időre, az otthon maradottak nehézségeire gondolni, vagy arra, hogy elveszíthetik párjukat, mire szabadulnak, máris vége a szoba nyugalmának. Így sem a szimpátia tartja össze őket, hanem a kényszer, s a szigorú rend.

Karola nem számol sem előre, sem hátra. Rettenetes itt, de tisztában van vele, nincs egyetlen ember, aki várná odakinn. Tudja, mindenki megtagadja, elkerüli, ha kimegy. Nincs barát, rokon, még anyu sincs. Anyu! Ez megfoghatatlan. Eldobta magától. A saját lányát. Hogy tehette? Senki nem várja kinn, ha letelik az idő csak a lakás, a négy fal, amit el kellett hagynia. Az a négy fal nagyon hiányzik. Az otthont, amíg itt van, hivatalosan kiadták, hogy a rezsijét kitermelje. Olyan egyedül él majd a hatalmas városban, ha kikerül innen, mintha a világ bármely városában kezdené elölről. Új ismerősök, barátok ellen tiltakozik a lelke, azok pedig, akikre vágyik, elzárkóznak tőle. Azért, amit tett.

Elfogadta az ítéletet, nem tiltakozik, nem lázad. Már nem is szenved.

– Készülj Karola, igyekezz! Még a végén az egész zárka megvonást kap miattad. Nagyon bezárkóztál magadba már megint.

Összerezzent a felszólításra. Mariska állt előtte.

– Elnézést kérek, elbambultam. Azon tűnődtem, miért ilyen mérhetetlenül magas itt a mennyezet. Hajnalban még elértem a kezemmel, most meg égig ér a számomra. Máris kész vagyok.

Furán, eltorzulva jöttek ki fogai közül a hangok, mintha szájzárat kapott volna foghúzás után. Maga is hallotta, mint törnek darabokra a szavak az ajkán, mely szinte össze sem ér.

– Mindig ilyen, nehezen beszél ez a Karola? – Kérdezte halkan Jolán Mariskától, aki a közelmúltban került ide hozzájuk.

– Nem. Csak időnként forog ilyen nehezen a nyelve. Figyelted? Mint a részeg ember, ha nem tudja kimondani, amit akar. Keveset is szól, nagyon ritkán, a legszükségesebbet. Nem közlékeny. Látom a szemén, hogy ritkán van velünk. Úgy tesz, mintha nagy bánat nehezedne rá, gondolom, oka is lehet, a hallgatásának. Az ura miatt van idebent.

Tovább nem beszélhettek, mert hallották, hogy zörögnek az edényekkel megrakott ételes kocsik, amíg reggelizik a nép, addig tilos a beszéd. Kívülről gyors kezek matattak az ajtón, amely annyira modern, hogy már kóddal nyitható. A fegyőr kiengedte rajta Mariskát, a zárkafelelőst, aki kiállt az ajtó elé, mert ő osztja a reggelit. Utána majd összeszedi az elmosott edényt, és úgy vizesen visszaadja az ügyeletes őrnek. Mariska áll egyenesen, előre néz a mennyezetig érő vassodronyra és vár. Karola hosszú ideig nem tudta elképzelni, mi szükség van erre a sűrű szövésű rácsozatra, amely csak elsötétíti az amúgy is sötét belső teret. Miatta van itt örökké délutáni sötét. Olyan, mintha most készülne a nap lenyugodni, pedig itt azt sem lehet érzékelni, ha kél. Mások magyarázták el, hogy az öngyilkosságok ellen védekeznek ezzel, nehogy valamelyik elkeseredett ember leugorjon az emeletről. Mariska őrizetlenül áll az ajtó előtt, ezért kell előre néznie, vigyázni kell, nehogy meggondolatlanságot kövessen el. Az ajtót bezárták mögötte, de nem nézhet oldalra, nem szólhat a szomszéd zárka előtt állóhoz sem.

Még nem ért ide a reggeli, a szomszéd ajtó felől sziszegve száll erre a hang:

– Nálunk meg beteg lett a Piri. Éjszaka jött az orvos, mert nagy vérzése volt. Meg nagy kínjai.

– Mi volt vele?

– Megszült. Gyönyörű kislánya lett.

Már ideértek a reggelivel, nem lehetett tovább folytatni. Mariska egyenként mondta a neveket, és beadta az ételt az ablakon. Amikor mindenki magához vette az adagját, s magának is elvett egyet, ő is bejött, és némán csukódott a zár mögötte. Együtt evett a hat nő. Egyszerre nyelték le a falatot, egyszerre rágtak, egyszerre hagyták abba. Mariska felállt, lecsapatta hideg vízzel az edényeket és kopogott. Most nem ment ki, csak kiadta a vizes műanyag csészéket. A többiek már mögötte sorakoztak, mert jött a nevelőtiszt, aki munkába kíséri őket. Ekkor volt egy elcsíphető pillanat, amíg a másik zárka lakói is felsorakoztak, amikor szót válthatott Mariska az előbbi asszonnyal. 

– Erika! Kitől van a gyerek?  Piri már úgy volt mikor bejött?

– Nem említette soha.

– A fürdőben nem láttátok meg rajta?

– Nem. Mindig úgy fordult el tőlünk, hogy nem láttuk. De, nem is vizslattuk.

 

 

 folyt. köv.

Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:57 :: Kertész Éva

Szerző Kertész Éva 96 Írás
Kertész(Galvács) Éva vagyok, 77 éves, özvegy nyugdíjas pedagógus. Megköszönöm. hogy befogadtatok magatok közé. Megilletődve olvasom a Héttoronyhoz érkezett írásokat, s reménykedem, hogy az enyémek között is lesz olyan, amelyet méltónak tartotok a bemutatásra. Húsz éve írok rendszeresen. Férjem elvesztését akartam kiírni magamból: Rekqviem a túlélőkért lett a címe. Később Hová tüntettétek az ácsot címmel írtam egy regényt. Kerestem benne Mária és Jézus viszonyát, s azt a Józsefet, akiről lassan már szó sem esik. Legfeljebb karácsonykor az éjféli mise Szent családi jelenetében Legutóbbi munkámban az adóssá válás létrejöttét igazolom, meglevő történet alapján. Remélem, ez a bemutatkozás megmutatott egy kicsit Kertész Évából.