Kertész Éva : Börtönélet 4.

*

 

4.

 

 

Tévézés közben ki tudták tárgyalni más zárkabeliekkel, hát Piriről kezdtek sutyorogni az új ismeretekkel. Piri még maga előtt is titkolhatta, hogy viselős, még a fájások közben sem mondta el, hogy szülési fájásai lennének, csak kipottyant belőle a gyerek. Ők, a többiek verték a zárka ajtaját, hogy siessen az őr, mert ide segítség kell. El is vitték őket nagyon gyorsan, de senki nem tudta, hogy mikor jött be az asszony, vagy mikor készült a gyerek. Szerencsétlen, most megkapta a magáét! Hiszen éppen azért ültették is le, mert eltűntette azt a kicsit, akit titokban kihordott. Hát, hogyne tűntette volna el, nem volt már arra semmi szükség a háznál. Négy gyerek nyakára még egyet? Ezeknek se tudott elég ennivalót előteremteni. Az ember is, ki a börtönből, be a börtönbe, a szerencsétlent folyton rajtakapták a lopáson. Viszont, ha éhes a gyerek, nem nézi senki, mit fog meg. Megfogná a munka végét is, de hol a munka a négy osztályával? Meg aztán, ki ad munkát egy cigánynak, aki börtönből szabadult? A többi sem kap. Most is azon vergődött Piri, mi lehet a gyerekekkel otthon, ha az urát megint el találják zárni. Adnának inkább annyi pénzt – ha már álláshoz nem jutunk –, hogy el tudja tartani a gyerekeit otthon, a’helyt, hogy itt tartják el őket! Ha azt elfogadnák munkaidőnek, rendes fizetés járna érte, a sok nő nem lenne munkanélküli és fel tudná nevelni mindet. Szedhetne tablettát? Szedhetne persze, de az is olyan drága, hogy pont az nem tudja megfizetni, aki eltartani se tudja, ha kihordja.

Karola feje már zsongott a sok sutyorgástól, mert igazság szerint gondolatai visszakérték magukat oda, ahol el kellet engedni őket a jelenért. Társai suttogóra vették hangjukat, ezek az egyébként harsogó asszonyok most igazán visszafogottak. Ezek itt mindent megbeszélnek, kibeszélnek, de nem rossz emberek. Csak együgyűek. Ostobák. Egyik se mondta ki, hogy szebben is meg lehet válni a gyerektől. Lehet, hogy nem is tudnak a kórházak elé kitett inkubátorokról, ahova be lehet tenni a babáikat és elsietni. Igaz, hogy odáig elutazni is pénzbe kerül, meg a szegény kimerült, a szüléstől legyengült nem is képes ezt végiggondolni, talán végigcsinálni se. Mariska az egyetlen értelmesebb, ő meg nagyon kíváncsi is. Világért ki nem hagyna egyetlen történetet sem, amelyet meghallhat. Mindenesetre megrázó, hogy ezek az árvák úgy beszélnek a fölösleges magzat megsemmisítéséről, olyan természetességgel, mint bármely más magától értetődő dologról, amit az életben meg kell oldani. Ezeknek az élő éhes száj sokkal nagyobb dolog, mint azt befogni.

Vége a hétnek. Jön az édes, kényeztető zuhanyozás. Az őrök, akik ma női zuhanyozóba kísérik őket, ellenőrzik is, alaposan tisztálkodnak–e. Az elitéltek fogták a szennyesüket, hogy az alatt a pár perc alatt, ami rendelkezésükre áll, zuhanyozzanak is, meg gyorsan ki is mossák kevéske fehérneműiket.

Karola élvezettel engedte magára a vizet, hogy minden pórusát átjárja az éltető tisztaság, s valami könnyed érzés járja át. Most otthon érezte magát a saját kádjában, ahol annyi ideig lubickolhat, ameddig jól esik. Elfelejtette az időt, a nőket, akik körülötte fürödtek, kikapcsolta a világot, és állt a mindent eltüntető permet alatt, mely még a lelkét is tisztára mossa. Csak akkor tért magához, amikor nekilökődött a falnak. Felszisszent, s alaposan fájó az oldalát tapogatta, mert a csap kiálló részéhez ütötte. Szeme még tele volt vízzel, mert a hajából természetesen odafolyt minden, nem is látott semmit. Nem érzékelhette, hogy cellatársai már nincsenek körülötte, s valaki, akit csak az udvarról ismert, ilyen durván adta tudtára, hogy menjen a fenébe. Csak amikor már ordított is vele az illető, és hajánál fogva rángatta ki a tus alól, eszmélt rá, hogy túllépte az időkeretet. Halkan próbált elnézést kérni, amiért elfelejtkezett magáról, a másik ezt nem is vette tudomásul, már másokkal dulakodott rikácsolva. Döbbenten eszmélt rá, hogy miatta tört ki a verekedés. Mariska és a többiek jöttek vissza móresre tanítani a verekedőt, akkor már az őr is ott állt, és meglehetően erélyesen, sőt durván zavart ki mindenkit a helyiségből. Ettől aztán megint roppant düh tört ki az ingerült nőn, és ezt is rajta vezette le.

Ocsmány szavakkal szidta, amiért a nagyságos asszony miatt el kellett hagynia a fürdőzést.

– Mit játssza itt meg magát ez a finnyás kurva? Úgy őrzi a titkát, hogy semmit sem tudhatnak meg róla a többiek! Nekünk itt senki előtt nincs, nem lehet titkunk, ő pedig úgy lenéz bennünket, hogy semmit el nem mondana! Lenne csak miközöttünk, úgy megruháznánk, hogy azt is elfelejtené, ki az anyja! Nem titkolózna! Büdös neki a cigány? Ő is olyan börtöntöltelék, mint itt mindenki! Nekünk ne feszelegjen, mert megbánja örökre!

– Hallgass Rozi, mert miattad kapunk akkora megvonást, hogy belegebedünk!

Ekkor már mindenki egymás torkának esett, szőke barna tincsek marokra szorítva, gazdáik tántorogva cibálták egymást, talán már azt sem tudták, miért tört ki a békétlenség. Karola természetesen a gubanc közepén maradt lebénulva, minden ütés őt érte, ő maga senkit nem ütött meg, de ebből a hisztériából senki nem maradhatott ki. Az, aki tapasztalt volt a veszekedések terén, egy rövid ideig hagyta, hogy kiőrjöngje magát a sok hisztérika, aztán lerendezte az ügyet a maga módján. A büntetés pedig: Ebben a hónapban nem lesz látogató, sem csomag, sem levél!

A zárkában Karola nem győzött bocsánatot kérni a többiektől, amiért ilyen helyzetbe hozta őket.

– A cigány már csak ilyen, ha nem mozoghat, Karola! Nem szenvedheti, ha bekaszlizzák. Észre sem veszi, és már a semmin is felbőszül, ordít, aztán úgy elfelejti, mint a rossz gyerek. Kint is így van vele, de ott visszaordítanak neki, mert nekik kell ez a jóízű harsányság, aztán összeölelkeznek. Idebenn ez már más.

– Hát, már hogyne lenne más? Ki tűri a bezártságot? Itt azt is megszabják, mikor ülhetsz a klotyóra. A marhái! Itt akarják megtanítani nekünk, milyen a magyar élet! Ez még azt a kis jót is kiöli az emberből, ami eddig beleszorult.

– Felmegy az agyvíz a semmiért is. Összeölelkezni meg nem lehet senkivel. Ember sincs mellettünk, aki jól eldöngetne, ha üvöltünk, vagy meghágna, hogy lenyugodjunk.

Ezután egy kis időre csend lett a helyiségben. Meg sem szólaltak. Úgy lehet, mindenki hazarepült egy pillanatra az övéihez. Végül Karola szólt bele a csendbe:

– Tudom, hogy elábrándoztam a zuhany alatt, és jött volna az újabb csoport, mire magamhoz tértem. Azt viszont képtelen vagyok megérteni, miért gondolták, hogy a verekedés az egyetlen mód, hogy figyelmeztessenek? Rozi volt az, aki először nyitotta ki a száját:

– Nincs itt arra türelme senkinek, hogy kedveskedve rimánkodjon ki a víz alól.

Karola nem találta értelmét, hogy folytassák ezt a beszélgetést. Kedve sem volt igazán, hogy győzködjön másokat. Inkább hallgatott, hogy a saját életével foglalkozzon.

    Ismét a konyhában állt, s várta a feladatokat, amelyeket mindjárt kioszt rá a szakács. Ő is valamiféle rangot visel, ha leteszi a fehér köpenyt. Neki is engedelmeskedni kell, beszélni itt sem lehet, legfeljebb krumpli hámozás közben súghattak össze azok, akiknek összeért a feje.

Ezen a napon a szakács főzött. Már kiadta a burgonyát az asszonyoknak és szólt Karolának, hogy számoljon.

– Itt van tíz kiló darált hús. Számolja ki, hogy miből mennyire lesz szükség a megfelelő ízesítéshez! Azt már tudja, hogy itt mindent a mennyiséghez kell mérni.

– Kérek engedélyt hagyma vételezésére, hogy megfuttathassam olajon, mielőtt összegyúrnánk a hússal.

A többiek már mosták a burgonyát, hogy mehessen a tűzhelyre. A szakács összekeverte a masszát, s vastag rudakat formált belőle. Intett Karolának, hogy segítsen. Amíg amazok a zöldséget tisztítottak, ők ketten a tepsiket tolták a sütőbe. Halkan megszólalt az őr, aki a szakácsnő mellett állt:

– Karola, van–e szüksége valamire, amiben segíthetnék?

– Köszönöm, nincs. Tegnap volt itt az édesanyám, ellátott mindennel.

– Valami édességet nem kíván?

– Köszönöm, az is van. Tisztasági kendőket is kaptam anyutól.

– Maga itt bünteti magát ezekkel a kendőkkel, semmint kényelmesen zuhanyozna?

– Ezek tiszta dolgok, szívesebben használom, mint a közös fürdőt. Szeretem a cellatársaimat, nincs velük semmi bajom, csak azt viselem nehezen, hogy közös lavórban mosakszunk. Ezért kell nekem a kendő.

A nevelőtiszt vett egy mély levegőt a válaszhoz, de meggondolta magát, s csak annyit mondott:

– Beszéljek a maga érdekében itt valakivel, hogy adjon magának egy kis fordítani valót? Akkor talán könnyebben viseli az ittlétet.

– Tisztelettel megköszönöm.

Karola közben már a kiosztáshoz készítette elő a forró ételt, amikor hallotta, hogy a szakácsnő morog: – Ez a nő az én jobb kezem. Elvinnéd tőlem? Nem mindegy neked, hol nem érzi jól magát?

Nyugtalanul aludt napok óta. Zaklatta a gondolat, hogy sűrűbben kell birkóznia a szavak kimondásával, s ilyenkor nehezebb a nyelés is. Ezt nem veszik észre mások, de a hangok elvesztése mindenkinek feltűnik körülötte. Mintha nem lenne ura a nyelvének, torkának, ajkának. A beszédszervei kifognak rajta. Ellenállnak. Keresi magán visszamenőleg, mikor észlelte az első jeleket, s hogyan reagálta le akkor. Hiába kutatott elméjében, úgy tűnt, itt tudatosult benne először. Mégis, ösztönei azt súgták, voltak észrevétlen jelei. Tudja, hogy szólni kellene az orvosnak, mégsincs kedve hozzá, túl azon, hogy nem is bízik az itteni orvosban.

Ma már nagyon fáradt, és reméli, hogy el tud aludni. Próbál is segíteni magának. Visszaidézi a fiatal anyut, s magát, mint apró gyermeket, akit anyu átölel, ő, pedig mint apró gyermek a vállán békésen elszunnyad. Feje szinte lóg már, két karja is elernyedt, anyu simogatja a hátát, még paskolja is kissé, ez csodálatos érzés. A világ legbiztonságosabb érzése. Körülöleli a nyugalom és a szeretet.

Azt álmodja, hogy apró elsős, sietnek az iskolába, anyu kéri, hogy legyen jó kislány, s bizonygatja, hogy egész nap rá gondol majd, és siet érte, hogy hazavigye. Görögnek tovább álmában az emlékek. Már érettségizik, nem izgul, tutira kész az anyaggal, de tudja, hogy anyu otthon szorong, telefonon hívogatja aput, és készíti kedvenc ebédjét. Sír, amikor meglátja a bizonyítványt, ugyanúgy, mint ahogy a diplomáján is rajta a könnye.

Újabb helyszín. Anyu az ő lakásán, az ő foteljában, keserű, merev arccal néz rá. Olyan idegennek tűnik, hogy Karola nem mer közelíteni hozzá, pedig most éppen erre lenne szüksége. Ledobni magát az ölébe és sírni, sírni.

– Anyu, miért hagytál cserben? – Kérdezi zokogva. – Hogy lehetsz ilyen kegyetlen? Mi történt veled, hogy ki tudtál zárni a szeretetedből, kirekeszteni a szívedből? Tudni sem akartad, mi történt velem, mi mindenen mentem keresztül, mekkora fájdalom zajlott le bennem? Anyu, hát már nem vagyok a te kislányod? Ha az enyém élne, én mindig, mindenben mellette állnék, nem bírálnám, csak szeretném és támogatnám.

Úgy zokogott, hogy Mariska odament hozzá és felkeltette.

– Biztosan rosszat álmodtál Karola. Hangosan sírtál. Próbálj megfordulni, hátha elfelejted az álmod!

Szófogadóan megfordult, de ismét fárasztó álomba zuhant. Most azzal a nővel viaskodott, akivel az udvaron találkozott. A fák s a szépen gondozott bokrok között sétált a börtön udvarán, élvezte a színek harmóniáját, a növényi illatkavalkádot. A frissen nyírt fű könnyet csalogató, tüsszentésre késztető illata már az egyik hófehér padon érte. Arcát a nap felé fordította, amikor felötlött előtte a magas, elegáns civil nő. Nem fiatal már, de keményen tartja magát. Mostanában jöhetett, mert korábban nem látta az udvaron.

– Te ki vagy?

– Régi lakó.

– Mióta vagy benn?

– Lassan már nem is tudom. Összefolynak a napok.

– Mennyi ideig leszel itt?

– Nem tudom. Majd szólnak, ha megbűnhődtem.

– Meg sem kérdezed, én miért kerültem ide?

– Majd elmondod, ha jónak látod.

– Hogy lehet itt kibírni?

 – Mindent meg lehet szokni. Tele vagyunk tilalommal. Mondhatnám, minden tilos. Ha a tilalmakat betartjuk, nem tévedhetünk el a lehet, vagy tilos útvesztőiben. Még sohasem voltál ilyen helyzetben?

 – Segítesz majd nekem, hogy kibírjam itt?

 – Mi itt mind segítünk egymásnak.

 – Szeretnék a közeledben lenni. Tudom, hogy ez itt nem kívánságműsor, de ígérem, mindenben megfogadom a tanácsodat.

Beszélgetés közben a hangosbemondón a nevét hallotta. Annyira meglepődött, hogy először el sem indult. Látogatási nap van, de hozzá nem szoktak látogatók jönni. Aztán tétován, csak elindult a zárt ajtó felé. Az kinyílt előtte, s az őr abba a terembe irányította, ahol a látogatókat fogadják. Intett, hogy menjen a kijelölt székhez, s amikor leült, meglátta aput. Hogy kerül apu egy börtön beszélőjére? Mi történik velük? Nyújtani akarta felé a kezét, érezte, hogy minden vér kiszalad belőle, remegni kezdett, az őr kapta el, hogy le ne essen a székről.

– Kislányom, mi történt veled? – hallotta apu rémült hangját messziről. Nagyot, és nehezen nyelt.

– Apukám! Hogy kerülsz te ide? Anyu nem jött el?

– Szívecském, nagyon aggódunk érted, anyuka tegnap volt itt, tudod, most engem küldött, hogy legyek veled. Drága gyerekem, mi történt? Mért nem tudsz beszélni?

– Nem tudom, mi ez a jeenség, időnként ez történik velem. Majd elmúlik. Most inkább te behéj, mer mos ne tudk. Az ajam nem segt.

– Édesem, orvosra van szükséged! Majd elintézzük.

Intett, hogy nem kell. Mosolygott, simogatta apját a szemével, s kezét a kezére illesztette. Nézték egymást, és mindkettőjüknek hullt a könnye. Végül megszólalt:

– Msélj!

– Csak nem drogozol, drágám?

Nevetve mutatott körbe, hogy hogyan? Apu nem értette, tehát ismét kérdezett:

– Gyógyszer? Alkohol?

Ő ismét nevetett, és kifordította két tenyerét, hogy honnan?

– Ha egyik sem, drágám, ez óriási baj!

Legyintett, és szólt: – Meslj!

Apu mesélt. Mindenről. Barátokról, akik szeretnének vele találkozni; anyuról, aki kórházba került a sok izgalomtól; a lakásról, melynek a lakóival tartják a kapcsolatot; Liliről, a húgáról.

– Ne jöek.

– Nem értem drágám. Írd le, és küldd el nekünk levélben. Mi is fogunk írni, telefonálni is, és jövünk. Lili is itt van velem.

Karola szemöldökét felhúzva, kérdőn nézett vissza, hogy hol találja? Apu felállt, és helyet cserélt a húgával. Csak nézték egymást. Az egyik szempár kérdezett, a másik bocsánatért esengett.

– Bocsáss meg, hogy elmaradtam. Tudod, külföldről minden nehezebb.

Ő csak mosolygott, és bólogatott.

– A széjen.

– Bolond vagy? Miért kellene szégyenkezni azon, hogy nem ringatunk kisbabát? Hidd el, őszintén sajnállak, de tudnod kell, hogy sok az árva, a nem kell gyerek. Fogadj örökbe közülük egyet! Ha nem külföldön tartózkodom, talán könnyebb lett volna neked. Sajnos, nem voltam itthon. Emlékezz rá, hogy korábban külföldre mentem, aztán ott maradtam dolgozni. Csak most sikerült hazajönnöm.

Intett a fejével és a kezével, jelezve, hogy semmit nem tud az egészről.

– Nem baj, majd beszámolok részletesen mindenről. Leírom, és beadom neked, hogy pontosan értesülj rólunk. Noha meg kell mondanom, jobban járnál, ha nem is tudnál semmit. Azaz, nem is biztos.

– ?

– Fájdalmasan keserű tapasztalatokra tettem szert. Ettől függetlenül boldog vagyok, hogy ott lehettem, s azért is, hogy itthon lehetek. Látod, milyen önző vagyok? Most ne rólam beszéljünk. Tegnap este mondták el anyuék, mi történt veled. Amint ott beszélgettünk, rádöbbentünk valamire.

A szemével kérdezett.

– Nem merem részletezni, valahogy összeállt a kép, és tudjuk mi történt.

– Majh mashor.

– Tudom, hogy mit mondasz. Azt, hogy majd máskor. Jó. Kérdeznek a barátaid. Apuéktól tudom, jönnének be hozzád. Mindenki segíteni szeretne. És segít is, majd meglátod! Ha lehet, hívnak majd telefonon.

Karola csak mosolygott. A megrendülés és az öröm szétterült az arcán. Hirtelen felállt. Kicsit imbolygott, üdvözlésre emelte kezét és elment. Még a csomagját is elfelejtette átvenni.

 

Folyt köv.

 

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:57 :: Kertész Éva
Szerző Kertész Éva 96 Írás
Kertész(Galvács) Éva vagyok, 77 éves, özvegy nyugdíjas pedagógus. Megköszönöm. hogy befogadtatok magatok közé. Megilletődve olvasom a Héttoronyhoz érkezett írásokat, s reménykedem, hogy az enyémek között is lesz olyan, amelyet méltónak tartotok a bemutatásra. Húsz éve írok rendszeresen. Férjem elvesztését akartam kiírni magamból: Rekqviem a túlélőkért lett a címe. Később Hová tüntettétek az ácsot címmel írtam egy regényt. Kerestem benne Mária és Jézus viszonyát, s azt a Józsefet, akiről lassan már szó sem esik. Legfeljebb karácsonykor az éjféli mise Szent családi jelenetében Legutóbbi munkámban az adóssá válás létrejöttét igazolom, meglevő történet alapján. Remélem, ez a bemutatkozás megmutatott egy kicsit Kertész Évából.