Az utolsó őszi napok sárguló, pirosodó színei vibráltak a fákon, a levelek között, a fonnyadó füvön, meglepetésként viszont kellemes meleg simogatott. A délelőtti órákban nem volt szükség meleg öltözködésre. A fiatal anyukák szinte összebeszélve használták ki az időt gyermekeik sétáltatására.
Felfigyeltem egy babalányra, akinek ég felé növő barna hajacskája olyan ritkán nőtt korábban, hogy szinte átlátszó volt a fejecskén, és látszott a ritka tüsi haj alatt a sűrű apró barna, amely beborította finom koponyáját. Behajlított könyökével egy elgyötört, rángatózó rongybabát szorított magához, apró markában egy nedvesre rágott kifli darabkát szorongatott.
A lányka sikongatva előzte meg édesanyját, aki mögötte sétált néhány méterrel barátnője, és annak kicsinye társaságában. Olyan korúak voltak a kicsik, amikor már gyakran kiszállnak a biztonságot adó kocsiból, és imbolyogva gyakorolják a járást. Az én kis figurám meglehetős biztonsággal mozgott, sőt, futott is kissé. Önfeledt sikkantásaira figyeltem fel, és arra, mekkora biztonságérzete van, mekkora gondoskodás birtokában lebeg. Rózsaszínű volt a harisnyája, a blúz rajta, még a cipője is, egyetlen sötétebb öltözéke egy farmer szoknya. Szóval figyelemre méltó volt az apró hölgy.
Percek múltán ismét szembetalálkoztunk, de a helyzet mást tükrözött. A kis farmeros egy fa fekvő vastag ágán feküdt, kezével, lábával átkarolva azt. Szinte beleolvadt, eggyé vált a növénnyel. Különleges növésű volt a fa. Szinte a földtől egy arasznyira kettévált két ága. Egyik ferdén nőtt felfelé, az, amin a kicsi feküdt, szinte vízszintes volt, mint egy fekhely. Ezzel nőtt egybe az én kis ritka hajúm, aki most ép oly boldogtalanul zokogott a pirosló levelek között, amilyen örömmel sikongott percekkel korábban. Anyja elnézőn mosolyogva guggolt fölötte, kezét apró háta fölött tartva, de azt meg nem érintve. A kifli a porban feküdt, az agyonszeretett játék pedig a másik gyermek karjában ringott.
A játék tehát elorzott tulajdon volt az imént, s most visszakerült eredeti tulajdonosához, aki előtte nyilván egy kissé megtépázhatta kortársnőjét. Úgy tűnt, most sem lehetett egészen elégedett az eseményekkel, mert a síró kislány fölött toporogva látható aggodalommal felváltva csúsztatta apró talpait oda-vissza a talajon. A mosolygó anyuka pedig szeretettel, és megértően kuporgott jogosan megleckéztetett lánykája fölött. Benne volt a mosolyában az együttérzés, a szánalom, és az élet kiegyensúlyozott törvényei fölött érzett tudomásulvétel. Az élet már csak ilyen. Hol sírunk, hol nevetünk. A szabályok viszont kiegyenlítik a kettőt. Mert percekkel ezelőtt, a most toporgó szenvedett.
Berettyóújfalu, 2010, okt. 03
Legutóbbi módosítás: 2011.05.10. @ 15:52 :: Kertész Éva