Borostyánt éreztem arcomon, átjárta valóságom minden szegletét.
Álomba tévedtem, és tettem ezt.
Felszakítottam magam alatt a padlózatot, mint aki keres valamit, amit elrejtett, vagy vélte, ott talán kincsre lel, mi majd tehermentesíti életét.
Kezem belefáradt, körmeim véresre tépve, szemem fényét vesztette, kereste a sárga fényt, ami vakított, szétáradt bennem.
Ujjaim közt kifolyó homokra révedten már újra másra, valami másra gondoltam.
Mit ér a kincs, mi majd megsegít, mit ér a tudat, hogy holnap majd gondtalan leszek…
Ha itt az agyag határán kincsre lelek.
Már gondolataimban költöm, meg sem lelt kincsemet. Építem életem vázát, mit majd belakok fénnyel.
Öleléssel, akár csak az, ki meg sem születvén elképzeli, hogy lesz valaki, tudós, vagy költ?, vagy sikerek közt feln?tt.
Hasztalan az ásás ezen a helyen, mert itt csak kudarc aratott kínt és könnyeket. Nem ások tovább, értelme nincsen.
Üres alattam a padló, gödrében eltemetem magam, ások még, hogy elférjen velem az a tudat, hogy ezt sem tettem meg, álom az egész, kincs tenyeremben kezed, és az a sárga fény, mi sz?r?dött szüntelen, nem volt más, csak dohányfüst, min a lemen? nap eljátszotta táncát, hogy magam, te legyél a kincs, a padlózat felett…
Legutóbbi módosítás: 2011.04.07. @ 09:52 :: Mudra Csaba