dudás sándor : SZÁRNYASOLTÁR

Julinak szeretettel

 

 

  

A kisfiú még nem tudta, hogy költ? lesz, de az ?t körülvev? világról csupa szépeket feltételezve gondolkodott. A gondolkodáshoz szükséges értelem-jelekkel: a szavakkal, a látszatok és minden nehézség ellenére, megfelel? szókinccsel rendelkezett. Csak éppen nem hallotta a hangokat, ezeket a szavakat más módon értette volna meg reálisan, de erre csak hosszú évek múltán adott neki lehet?séget a sors. 

Fantáziája állandóan és intenzíven foglalkoztatta képzel?erejét. A valóságos életen, jelenségeinek megfejtésén, ami az ún. ép társainak a legtermészetesebb dologként adódtak az életben, neki gondolkodni kellett, megfejteni, értelmezni, egymáshoz viszonyítani a lét rengeteg dolgait. Ett?l az állandósult intenzív lelki élett?l gyakran elfáradt, sokszor napközben is legszívesebben led?lt volna aludni.

Egyre kiábrándultabb lett, magába forduló, nap mint nap látva: embertársai gondolkodásáról, szándékairól, cselekedeteir?l csupán azok testbeszédén, szájmozgásán keresztül kap jelzéseket. Ezek a jelzések pedig jóval rafináltabbak a természet és az állatok megnyilvánulásainál. És amíg az el?bbieket pontosan értette, otthon volt velük a lelke, addig fajtája minden egyes tagjához egyre fogyó bizalommal volt kénytelen közeledni a kivédhetetlenül bekövetkezett csalódások miatt.

Még távoli, meredek hegyként, készül?d? viharokkal és csúcsain csodálatos nyugalommal felsejlett el?tte a gy?zelem látomása, ember-mivoltáért vívott küzdelmek után.

Nehéz életre készült.

Egy alkalommal a kamasszá n?tt fiú kertjük rózsái közt sétált. Május volt, a természet legszebb ideje. Illatos rózsatenger az egész kert. Egyszerre elkezdett esni az es?. El?bb csepergett, majd sebes záporrá er?södött. A fiú állt a rózsák közt a záporrá vadult es?ben, b?rén érezte a vízcseppek heves zuhogását és hallgatta a csönd távoli hangjait:

„Tudom, hogy az es? zajjal jár. Minél hevesebben esik, annál er?sebb ez a zaj. Tudom, mert sokan beszéltek már nekem róla. De senki sem mondja el, mikor vagy hogyan okoz az es? zajt. Magát az es? esését hallani, vagy csak azt, ahogyan az es?cseppek leérnek a földre vagy az ablaküvegre? És milyen érzéseket okoz – hallva – ez a zaj? Fáj, nyugtat, izgat?”

Miután elmerengett a kérdéseken, amelyekre választ soha nem fog kapni saját tudatával megtapasztalva, különös lelkiállapotban került.

Napok múlva megírta els? versét.

És nem volt megállás. Témák és kényszer kett?s keresztjével ment tovább.

 

     Csöndb?l jöttem,

     csöndben élek,

     ha végleg haza,

     a csöndbe térek.

 

A kamaszból feln?tt lett.

Verseit folyóiratokban publikálta, könyvei jelentek meg.

Elbeszéléseket írt, regényt.

„Lelkiállapot-korszakaimról elmélkedem.

Kamaszkori gyötrelmeim a hallás hiányának felismeréséb?l adódtak: miért éppen én nem hallok a sokak közül, akik köröttem élnek? Szül?falumban egyedüli nemhalló gyerek, micsoda igazságtalanság velem! Kérdés szült kérdést. Ki ismeri sajátos gondjaim? A vizuális úton történt felismerések, jól tudtam: csak részét jelentik a valóságnak. A sérültség kikezdhet?. Repedés a kavicson, oda nem ill? szó a versben, gombost?nyi lyuk a léggömbön. Pici hiba, ám rámegy az egész.

Hányódást éreztet? korszak: a kiköt?be közelít? vitorlás hajóé, amit a meg-megújuló szél minduntalan vissza?z a tengerre, s hiába minden, képtelen révbe érni. A társadalomban csak fizikailag voltam jelen, gondolatáramlást, hír- s hangözönt nem élhettem. Szerencsére túl tudtam tenni magam negatív élményeken, kedvez?tlen benyomásokon. Hitem a jóravaló emberekben, a világban, er?snek bizonyult.

Majd elért a kíváncsiság korszaka. Hátsó szándék nélkül kérdeztem bele a beszélgetésekbe. Ha hallanám, kérdezés nélkül tudnám… Hiába égettek a „miközödhozzá”-tekintetek. Megismerkedtem okfejtésekkel, véleménykülönbségekkel, észrevettem a beszéddel történ? kend?zést, az igazi szándék elleplezését. Napilapokra, könyvekre olyan szükségem volt, mint kenyérre.

S ma, túl életem felén? Ha egy film nem eléggé cselekményes, dühít, miért nem feliratos? Tévé-híradót nézve, szeretném azonnal tudni, mit mondott az a fontoskodó, akinek arcát, gesztusait látom csupán. Manapság lekésni komoly veszteség! A bizonytalanság szorongást, kiszolgáltatottság érzetét kelti, hiszen az információ: hatalom. Eszembe jut: kit illetek szemrehányással és miért? Amir?l szó volt, bár nem értettem, de bármikor, bárkit?l, a holnapi újságból megtudhatom.

Érzékeimben, gondolataimban él, lüktet a világ.

A történelemb?l azt a tanulságot vontam le, ismétli önmagát, de mindig iszonyúbb, mert fejlettebb fokon ismétl?dik, ami jön. Már nem annyira magam-magunkat, hanem inkább a jöv? hallássérültjeit szánom: hová jutnak az egyre er?sebben áramló információk sodrában?

Nyugodjanak bele az esélyegyenl?tlenségbe?

Márpedig így nincs béke annak, aki más, aki különbözik a többit?l, és akinek toleranciát kell várni az ún. épek társadalmában. A béke: szociális parancs!”

 

A férfivá lett kisfiú felett továbbfutottak az évek.                                                                   

Este van, úgy t?nik, az utolsó enyhe kora?szi este. A vadsz?l?t már megcsípte a szeptembervégi szél, sárgába, r?taranyba, pirosba öltözött. Minden fuvallatra zizzenve hullott a levél.                   

Kint ült a kertben, a parányi teraszon a hintaágyban. Az este már sötét köpenye alá vette a környéket, a kert fái, mint az árnyak, lomhán nyújtóztak az esti szélben. Csend volt. Mélységes, tiszta csend. Nedves földszag áradt, és aprócska harmatgyöngyök csapódtak a f?szálakra. H?lt az id?.

A hintában összegombolyodva, hozzásimulva aludt fekete-fehér pincsije. Néha meg-megránduló kicsi teste, lábacskái jelezték, hogy álmában nagy harcban áll, talán támad, talán menekül. Néha morgott is hozzá.

Az id?s költ? elmosolyodott. Szeretettel simította meg a csepp kis testet és hallgatta a távoli csöndet:

„Azt mondják, ha jól eltalálnak egy teniszlabdát, annak „jó a hangja”. És ha valaki nem jól fordul síelés közben, akkor annak, ahogy a kemény havon vagy a jégen lécei csikorognak (hagyjuk most, hogy ez mi), „bántó hangja” van. Mit értenek ezen tulajdonképpen? És a falevél, ahogy lehull? Zizeg. Van annak nesze, zaja, ahogy mind alább ereszkedik? És a zenék…! Azt mondják a contrymuzsika másképp’ hangzik, mint a popzene, és a blues, a jazz vagy a klasszikus zene. És hogy a rockzene teljesen másképp szól, mint az összes többi. Látok tévéközvetítésben zenerajongókat extázisban, különös mozgásokat produkálva.

Láttam másokat zenére ellazulva, teljes nyugalomban. Ez az egész annyira zavaros! El tudja nekem mindezt magyarázni anélkül, hogy olyan szavakat használna, mint „mormog”, „dübörög” és jól cseng? Mert én, aki nem hallok, nem értem, nem tudom pontosan – hiába szeretném -, mi az, hogy „mormogni”, „dübörögni” és „jól csengeni”.

 

Az id?s költ?, aki egész életében hallgatta önmaga lelkének csodálatos zenéjét, dallamát, muzsikáját, soha nem érzékelte a küls? hangokat.

És nemsokára az örök csendbe tér vissza, mint minden él?.

 

Legutóbbi módosítás: 2011.04.27. @ 13:54 :: dudás sándor
Szerző dudás sándor 773 Írás
1949-ben születtem Tápiógyörgyén, a mai Újszilváson. Szakmám könyvkötő. Nyugdíjas vagyok. 13 éves koromtól társam a versírás, az irodalom. Több önálló kötetem, s általam szerkesztett antológiám, s más antológiai szerepléseim vannak.