B.G.Boróka : Igaz szó erejével

Oda lehet figyelni úgy a másikra, hogy félretegyük régi beidegződésünket, meggyőződésünket? Hol van akkor az őszinteség? A határokat meddig tágíthatjuk? *

Igaz szó erejével

 

 

Mindig kiálltam a véleményem mellett és erre büszke voltam. Nem számított, hogy kinek, kiről mondtam el gondolataimat, úgy éreztem, még ha nem túl kedvező, csak akkor vagyok igaz és őszinte, ha úgy tárom az illető elé a dolgokat, ahogy érzem. Nem finomítottam rajta, nem próbáltam óvatosan tálalni, vagy éppen bevezetőt tartani, hogy rávezessem az esetleges kedvezőtlen mondandómra, hanem ahogy van, pőrén, nyersen belevágtam a másik képébe és szentül meg voltam róla győződve, hogy ez így helyes.

Tudtam, hogy némely esetben ezzel kemény sebeket is ejthetek hallgatóságomon, de szemem előtt az lebegett, hogy az őszinteség, az igazság mindenekfelett és ettől semmi nem tántorított el.

Gondolom ennek is köszönhetően a körülöttem élőket két táborba sorolhattam: akik szerettek és tisztelték bennem ezt a fajta egyenességet (de nevezhetjük önfejűségnek is), és volt a másik tábor, amelyik utált érte.

Történetesen az az apropó, amiért leírom ezeket a gondolatokat, az a múlt hét vasárnapja, édesapám névnapja, de hogy még érthetőbb legyen az eset, vissza kell térjek február elejére, amikor egy postagalambász egyesület díjkiosztóján voltunk.

Édesapám hatvanhét éves. Néhány éve úgy gondolta, hogy nőkkel folytatott kalandjait felcseréli a galambászattal, az egész család, főleg édesanyám megnyugvására. Kialakított a tetőtérben egy galambpadlást, ennek már közel hat éve is lehet, neve azóta, szép lassan a kerületben, a dél-pesti régióban is ismert lett. Ifjúkorában is galambászott, így voltak már tapasztalatai — nem a nulláról kellett kezdenie.

Februárban több díjkiosztó ünnepségen kellett részt vennie, mert sok jó eredményt ért el. Országos galambkiállításra is kapott meghívást, ahol két díjnyertes galambját kellett kiállítania.

Nos az egyik díjkiosztón, ahová én is elkísértem, három kupát is kapott, de látszott rajta, hogy rendkívül elégedetlen. Úgy érezte, hogy a díj nem minden esetben méltó tükre annak a munkának, amit ő és galambja beletett a versenybe. Sőt azt is hangoztatta, hogy a díjak nem mindig azonos súlyúak, hiszen a leghosszabb távon elért 1. helyezésért kapott kupa meg sem közelíti másik, kisebb volumenű verseny győztesének díját.

Szóval érezhető volt rendkívüli elégedetlensége. Ekkor, mint egy szikra kapott lángra bennem az ötlet, hogy én majd méltó kupát fogok az édesapámnak csináltatni, és erre pont kapóra jött február végi születésnapja.

Amikor csak lehetett, az internetet bújtam és próbáltam olyan díszkupát keresni, ami valahogy kifejezi a galambászathoz való kötődést, de nem találtam megfelelőt. Jött a következő ötlet, hogy inkább egy fa— vagy kőfaragót kéne találjak, akivel egy galambszobrot csináltatnék. Napokig keresgéltem a neten, míg végre találtam egy céget, akik valaha csináltak egy belga megrendelőnek galambszobrot, de sajnos magával vitte a sablont is, amiről készült a szobor, ennek újbóli előállítása rendkívül költséges lett volna, így a cég nem vállalta a munkát.

Úgy éreztem, hogy patthelyzetbe kerültem, de annyira jó ötletnek gondoltam ezt a szobrosdit, hogy nem akartam belőle engedni. Minden lehetséges fórumon próbáltam keresgélni, mindenkinek a környezetemben beszéltem erről, hátha akad valaki, aki segíteni tudna.

Így történt, hogy egy közvetlen munkatársam talált grafikus, akinek a lánya keramikus, ők elvállalták a feladatot. Az ő közös munkájukkal reményt kaptam, hogy talán sikerülhet véghez vinnem a tervem.

Sikerült galambkatalógust és az egyik kedvenc díjnyertes galambról készült fotót is szerezni az apukámtól, ezt eljuttattam a grafikushoz és ő munkához látott. 

Nem értek az agyagozáshoz, a kerámiakészítéshez, és ennek kapcsán nem tudtam, hogy milyen nehézségei vannak az ilyen munkának. Sok apró akadály adódott a szobor készítése alatt: nem lehetett kézzel megformázni a madarat, kellett negatív formát készíteni, nem volt mindegy, hogy mennyi idő alatt tud kiszáradni a madár, mert ha nem eléggé száraz, akkor szétrobbanhat a kemencében, stb. Közrejátszott még a keramikus és kisgyerekének lebetegedése is. Az sem volt biztos, hogy a kis kerámiából készült lábak meg tudják-e majd tartani magát a galambot, végül külön ötvössel lett elkészíttetve a láb, asztalossal a talapzat és egy kulcsmásoló műhelyben készíttettem el a réztáblát, amin ez állt: „Apu a legjobb <galambelengedő>!” — hogy egy kis viccet is belecsempésszek az ajándékba.

Sajnos így nem készült el időben a galamb, de édesapám György, a névnapja április végére esett, ez volt a végső határidő. Húsvét vasárnap előtti szombaton tudtuk elhozni a frissen sült galambot, majdhogynem még „meleg” volt. Amikor megláttam, rendkívül büszke voltam magamra, meg persze az alkotóra is. Gyönyörűnek láttam, tényleg azt a madarat adta vissza a szobor, amit én képen átküldtem korábban. Szinte nem is bírtam magammal, nagyon nehezen tudtam kivárni a másnapot, mikor is az ajándékot át szerettem volna adni.

Előző nap édesapám panaszkodott, hogy elveszett egy versenygalambja, ez éppen kapóra jött, hogy mikor megérkeztünk kezemben a nagy dobozzal, azt mondhattam, hogy egy kisállat kiállításon voltunk és ott vettem neki ezt a galambot az elveszett helyett. Siessen, gyorsan engedje ki a dobozból, mielőtt megfullad (álcából kilyukasztottam több helyen a dobozt, hogy meggyőzőbb legyek).

Apu csóválta a fejét miközben átvette a dobozt, kezdte bontogatni, de már mondta, hogy tudja, hogy nem élő galamb, mert akkor már idegesen szaladgálna a doboz alján. Én meg csak biztatgattam, hogy bontsa csak ki, és akkor meglátja. Aztán kinyílt a doboz, és ahogy felülről rálátott, tényleg egy igazi galambot látott.

— Ez tényleg galamb! — kiáltott fel, majd benyúlt a dobozba. Kiemelte a kerámiát és én vártam. Nem szólt semmit! Hallgatásában csalódást véltem felfedezni. Majd én szólaltam meg végül.

— Felismered?

— Nem! — felelte.

— Ez a te galambod és nem ismered fel? — kérdeztem meglepődve.

— Nem! Ez nem postagalamb, ez egy díszgalamb. Nézd meg, milyen rövid a csőre! — mondta.

— Apu, ez a te díjnyertes galambod! Nem látod?! — szóltam hitetlenkedve. — A galambodról készült képek alapján csinálták.

Ő pedig csak rázta a fejét.

Majd rátért a következőre.

— Mennyibe került ez neked?

— Nyugodj meg, a harmadáért csinálták, mint amennyibe igazán kerülne.

De ő ezt meg sem hallotta. Azt kezdte hangoztatni, hogy egy másik galambász csináltatott magának ilyen szobrot, bizonyára jóval kevesebbért, mint amennyiért én csináltattam, de az aztán igazi postagalamb…!

És én ott álltam, a családdal körülvéve, mélységesen csalódottan. Próbáltam magam nyugtatgatni, hogy mit várhattam volna, apu ilyen, előbb kritizálni fogja, majd egy kis idő múlva majd büszke lesz rá és megölel és potyogni fognak a könnyei, mert tudni és érezni fogja, hogy mennyi munkám, szervezésem, utánajárásom és mennyi szeretetem volt ebben. — De nem történt semmi.

Az ünnepi ebéd közben, amikor a párom próbált arra utalni, hogy az izgatottságtól alig bírtam magammal, mert annyira büszke voltam az elkészült kerámiára, hogy mennyire vártam a napot, hogy átadhassam az ajándékot…, nos ezt apukám meg sem hallotta. Csak azt hajtogatta, hogy a galambász ismerőse biztos sokkal olcsóbban csináltatott magának ilyet, nyomban fel is hívta és konstatáltuk, hogy még így egyharmada áron is dupláját fizettem (amit meg kell, hogy jegyezzek nem bántam, mert tényleg elégedett volna az eredménnyel).

Amikor hazafelé tartottunk, mély letargiába estem. Amit vártam: a bombarobbanást, a nagy örömöt, az extázist, az elmaradt. Azt hittem az ajándékom méltó bizonysága lesz szeretetemnek, apukám iránti tiszteletemnek, és valahogy sárbatiportnak éreztem magam.

Ennek két napja. Ahogy teltek az órák, percek, sok mindent másképpen érzek. A sárbadöngölés az még megvan, de eszembe jutott, hogy én az apám lánya vagyok és éppúgy sárbadöngölöm az embereket őszinte véleményemmel, mint ahogy apu elmondta kritikáját nekem. Ő csak szakmai, azaz galambász szemmel nézte a madarat, én pedig, mint szeretetem zálogát, egy ajándékot nyújtottam át neki.

Akkor visszatérek most arra a bekezdésre, amivel kezdtem mondandóm: az én apukám is igaz volt és őszinte hozzám. Azt mondta el, amit látott és nem finomított rajta, mert így korrekt. Vajon hány embert bántottam meg őszinte szavaimmal? Hány álmatlan éjszakát okozhattam, és barátságot vágtam el kíméletlen egyenességemmel?

És végezetül itt a kérdés: hogyan tovább? Oda lehet figyelni úgy a másikra, hogy félretegyük régi beidegződésünket, meggyőződésünket? Hol van akkor az őszinteség? A határokat meddig tágíthatjuk?

Édesanyámmal délután beszéltem telefonon, rákérdeztem, hogy a apu tényleg ennyire elégedetlen a galambbal?

— Dehogy, nem kell apádat komolyan venni — felelte. — Tegnap óta mindenkinek dicsekszik a galambjával.

Lehet, hogy ő már másképpen látja azt a galambot, de engem valamitől visszavonhatatlanul megfosztott.

 

Legutóbbi módosítás: 2011.04.27. @ 14:53 :: B.G.Boróka
Szerző B.G.Boróka 80 Írás
Régebben az írást belső kényszerként éltem meg, jelenleg számomra az öröm és az önkifejezés eszköze.