Vandra Attila : Az apokalipszis napja I. rész.

Gondoltam bemutatom azt, ami a szenzációhajhász hírekben nem látható.

 

– Gyönyör? itt minden, csodálatos ez az ország, nyugodt az élet, kedvesek az emberek, a kollégáim, jól kijövök a szomszédokkal. Mégis nagyon hiányoztok. Az igaz barátokat nem lehet csak úgy lecserélni.

– Beszélünk még. Szia, nekem le kell feküdnöm. Nálam már egy órája holnap van! – búcsúzott Andi. – Illetve ugyanaznap, mint neked… Szóval érted.

– Szia! – búcsúzott Ilka is. – Aludjál jól. Majd szombaton beszélünk. Akarom mondani neked pénteken este –sóhajtott, majd az egérrel lezárta a skype-kapcsolatot. Az órájára pillantott. Otthon épp megszólalt volna az utcájukban a templom haragja, hogy jelezze: dél van. H?ha! Két és fél órát beszélgetett Andival.

Aznap épp szabadnapos volt. Heti három napra talált munkát. De legalább a szakmájában dolgozik. Eddig pincérkedett. Felállt a számítógép el?l, el?vett egy almát s majszolni kezdte. A hétvégi wellingtoni kirándulásuk jutott eszébe. Végigpergette maga el?tt a képeket. A fókák Cape Palissernél, a fogaskerek?, a botanikuskert, a tuatarák és a kaka-etetés a Karori Nemzeti Parkban… Külön élmény volt a repül?út a 12 személyes repül?géppel Picton és Wellington között. Csodálatosak voltak a fjordok a leveg?b?l nézve. De amit semmiképp nem tudott kiverni a fejéb?l, az a Te Papa Tongarewa múzeum volt. Csak eszébe jut, és újra kimegy az er? a lábából, mint amikor abba a házikóba lépett, amelyben az 1931-es hawkes bay-i földrengésr?l vetítettek filmet. Vetítés közben elkezdett remegni az „épület”, s a filmen pont úgy, szembefutott vele minden, mintha átélte volna. Annyira reális volt az élmény, hogy ki kellett menekülnie onnan. Kellemetlen emlékeket ébresztett benne. Röviddel Christchurchbe érkezésük után, 2010 szeptemberében élték át azt a 7,1 fokos földrengést, melyben sok épület megrongálódott. Igaz, csak a régi épületek, és áldozatok nem voltak, mint 1977-ben, Bukarestben. Azt ? még nem élte meg, de a szülei meséltek róla. Életük hajszálon múlt. Kis híján a fejükre esett egy betondarab. S Brassóban 170 km-re van Bukarestt?l.

Miért nyüszíthet a szomszéd kutyája? Be kellene csuknia az ablakot. Kellemesebben h?vös marad a lakás, ha ezekben a déli órákban becsukja. Pedig lassan már vége felé jár a nyár. S itt nincs akkora forróság nyáron, mint otthon.

Lecsukta a szemét. A következ? pillanatban megmozdult a talaj alatta. A szekrényben csörömpöl? poharak hangját is hallotta. Elvesztette az egyensúlyát. Egy pillanatra a megkapaszkodott a sz?nyegben. Akkor döbbent rá, nem álom ez, hanem valóság. Ismét reng a föld!

„Az ajtónyílásba! Ott nem d?l rád a plafon!” – villant eszébe édesapja tanácsa. – „S nehogy a lépcs?t használd! Ott d?l össze a ház a leghamarabb!” A táncoló asztalba kapaszkodva sikerült felállnia. A következ? pillanatban már átlátta: Édesapja tanácsa otthon, érvényes, a masszív ajtógerenda megvédené, de itt ebben a papundekli-házban nem lenne biztonságos ott állni. Megint összecsuklott, s hatodik érzékt?l vezérelve az asztal alá gurult. Szerencséje volt. Az asztal megvédte, hogy a feld?l? polc maga alá ne temesse. Két repül? CD eltalálta ugyan, de egyéb baja nem esett. Lentr?l, a konyhából is csörömpölés hallatszott. A rengés véget nem ér?nek t?nt. Végül csak alábbhagyott.

Egy ideig meg se mert moccanni. A szíve úgy vert, mint egy g?zkalapács. Lassacskán fogta fel, hogy vége.

– Istenem! – fakadt ki megkönnyebbülten, majd körülnézett a házban, mely úgy nézett ki, mint bombázás után. – Ez rettenetesebb volt, mint a szeptemberi. Akkor mind a négyen együtt voltunk… Most négyen négyfelé. – Úristen! – ijedt meg. – Mi van vajon a szüleimmel, öcsémmel? Pánikhangulatban kereste a telefonját. Majdnem elejtette, mert amint a kezébe vette, azonnal csörögni kezdett. Édesanyja volt.

– Jól vagy? Hol vagy?

– Itthon. Semmi bajom! Egy karcolásom sincs. De a ház…

– Összed?lt?

– A ház nem, de a szekrények… S te?

– Jól vagyok. Az autóban voltam, vezettem. Kis híján rám d?lt egy fal. Borzalmas, mi van itt a központban. Az el?ttem haladó autót lapította össze – kapkodott az édesanyja egyik gondolatról a másikra. – A motorházat egy faldarab összetörte, totálkáros. De én jól vagyok, kisebb sérüléssel megúsztam. Hívjad fel az… 

Nem hallotta kit, mert megszakadt a vonal. Hiába hívta apját és öccsét, foglalt volt a vonal. Lerobbant a hálózat. Mindenki telefonálni próbál. Az internet! Azon próbálja meg elérni ?ket! Csalódottan vette tudomásul, hogy a számítógép, melyet m?ködésben hagyott, kikapcsolt. Megpróbálta elindítani, nem sikerült. Nem t?nt sérültnek. Csoda folytán csak az egér esett le az asztalról.

– Most hogy vegyem fel velük a kapcsolatot? Vajon mi van velük? – Édesanyjával való beszélgetése nagyon nyugtalanná tette. Kinézett az ablakon. Els? látásra a környéken nem látszott semmi különös. Igaz, itt kétszintes lakóházak vannak, nem toronyépületek, mint a központban. Menjen utánuk? Édesapjának terepmunkája van. Öccsének már befejez?dtek az órái, biztos elment valahova Hariata Tanakevel, a maori barátn?jével. Merre induljon keresni? S ha nagy a baj a központban, egyáltalán járnak a buszok?

– F?zök egy kávét! – halogatta a döntést. A konyhában gázszag csapta meg az orrát. – Hamar, a központi vezetéket elzárni! S nem szabad elektromos berendezést használni! Amint kilépett a házból, a konyhán áthaladva, hogy elzárja a központi gázvezetéket, még észrevette, hogy a jégszekrényen nem ég a led. Tehát nincs áram. Ezért nem m?ködik a számítógép. A gázcsap elzárása után még visszaszaladt, s ahány ablakot csak tudott, kinyitott, majd ismét kifutott az udvarra. Körülnézett. A szomszédok az utcán voltak. Amint meglátták egyik odakiáltott:

– Nem esett bajotok?

– Nem, édesanyámnak se, de édesapámról és öcsémr?l nem tudok semmit.

– Mi is mind épek vagyunk.

Nemrég kötöztek ide. Csak egyszer váltott egy köszönést a szomszéddal. Jól esett az érdekl?dése. De mit tegyen? Megtalálni nem tudja szüleit, öccsét. A többiek tudják, hol keressék. „Ilyenkor, maradj veszteg, s várd meg, amíg a többiek megtalálnak!” – visszhangzott édesapja tanácsa. Rettenetes volt a várakozás. Körbejárta a házat. Nem volt rajta látható sérülés, amíg bent volt, se látott. De ha jön egy utórengés? Maradjon az udvaron? Ott is fejébe eshet egy tet?darab. Keskeny ez az udvar. Az ablakon bepillantva meglátta édesapja cigarettásdobozát az asztal mellett a földön. ? egy éve elhagyta. Most ellenállhatatlan kényszert érzett, hogy rágyújtson. Csak most. És csak egyetlenegyet. Tett is egy lépést felé, majd megállt. Ez kellene a gázszivárgás mellett!

„Maradok, és várok!” – döntötte el nehéz szívvel az eszére hallgatva. Egyre er?söd? ingert érzett, hogy a WC-re menjen. Végül az inger bekényszerítette. Izgalmában mindig elkapta a hasmenés. A vizet lehúzta, majd a csaphoz lépett kezet mosni. Sáros lé folyt a csapból. Ebb?l inni se lehet. Fel kellene f?zni. De mivel? Se gáz se villany… Hirtelen er?s szomjúság kezdte gyötörni. Egyet lépett a h?t? felé, de meggondolta magát. Spórolni kell a vízzel.

„Be kellene vásárolni, amíg nem kés?!” – hasított belé a felismerés. Felkapott ahány cekkert tudott, s épp fordult volna ki a kapun, amikor egyik szomszédjukkal futott szembe.

– Nincs egy darab kenyered? Az indiai nem tud árulni, mert nincs áram, s nem megy a kasszagép. Félek, meg fogják verni, mert mindenki ideges.

– Én is épp oda indultam, Mr. Emerson… – felelte Ilka csalódottan.

– El kellene menni a szomszéd településre. De ma reggel én a szervizbe vittem a kocsit – nézett Ilkára Mr. Emerson reménykedve.

– A miénket édesanyám vitte el. S már roncs… – jelezte Ilka, hogy megértette az üzenetet.

 

 

 

(befejez? rész következik)

 

Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:19 :: Vandra Attila
Szerző Vandra Attila 746 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miután két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban kórházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam kémiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakció-analízis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.