Urbánszki László : Boszorkányok

A várost körülvevő magas falak megóvták a polgárokat a külső támadásoktól, a vasalt, erős tölgyfaajtók a helyi rablóktól. A főtéren sötétlő hamufolt, az utolsó máglya maradványa pedig jelezte: vannak, akik vigyázzák az emberek lelkét. *

 

 

 

Hideg szél söpört végig a jómódú kisváros főterén. A hegyek felől érkezett a nemsokára bekövetkező keményebb idők hírnökeként. A várost körülvevő magas falak megóvták a polgárokat a külső támadásoktól, a vasalt, erős tölgyfaajtók a helyi rablóktól. A főtéren sötétlő hamufolt, az utolsó máglya maradványa pedig jelezte: vannak, akik vigyázzák az emberek lelkét.

 

Lárma és részeg ordítozás ébresztett azon a vasárnap reggelen. Husángokkal, kapákkal felfegyverzett jobbágyok egy ócska kordén megkötözött, fiatal nőt hoztak.

— Boszorkány! Éjfélkor megidézte a sátánt! — hallatszott ki az italos ordibálásból. Szent énekeket gajdoltak, csapkodták a szekér oldalát. A pórnép szokása szerint ünnepet csinált mindenből, ami megtörte a paraszti élet egyhangúságát. Fennhangon mesélték a történteket az út mentén bámészkodóknak.

— Elvágta egy fekete kakas torkát, és szanaszét hintette a vérét! — ordította egy férfi.

— Láttam, amikor az ördög elülső farkát csókolgatta! Teljesen bevette a…

— Elhallgatsz, de rögtön! — szakította félbe a kamaszhangú regélést egy józan női hang. — Majd adok én neked ilyeneken jártatni az eszed. Ráadásul az Úr napján! Fúj! Befogod a szád, vagy takarodsz haza, te kis disznófattya! 

Ahogy a hangokból kitetszett, kilesték az egyik keresztútnál, amikor mindenféle boszorkányos dolgokat művelt. Sátánimádó rigmusokat kántált, meztelenül táncolt. Hajnalban egy tucat férfi betört a kunyhójába, megkötözték és betömték a száját. Ahogy mesélték, előtte istenes mennyiségű bátorságnövelőt is ittak. Alaposan helybenhagyták a boszorkányt, véletlenül a pendelyét is megszaggatták, melyben aludt, de hozzányúlni amúgy nem mertek, hisz már a gonosz hitvese volt. Kinek lenne bátorsága egy ilyen hatalmasság kedvesével dévajkodni! Persze guvadt szemekkel lesték, amit lehetett — a nézést sehol sem tiltja a szentírás —, mert az ördöggel cimboráló nőnek kivillantak a kívánatosabb részei is. A menetet kísérő asszonyok betakargatták valamennyire, és szidták a kéjsóvár férfinépet, akik nem átallnák a lelkük üdvét is kockára tenni a gömbölyded hús látványáért. Mindezt persze nem szívjóságból tették, hanem hogy az uruk ne olyan dolgokon legeltesse a szemét, ami nem neki lett teremtve. Hogyisne! Aztán majd olyasmihez támad kedvük drága pénzért a szajhákkal, amit hites feleségükkel kellene megtenni otthon a sötétben. Néhány szabad szájú nő azon vihogott, hogy minek kísértik az Istent ennek a boszorkának a meglesésével, amikor a hazai földek sincsenek elég alaposan megmívelve.

— Hisz’ alig van valamije — tette hozzá egy termetes asszonyság —, az enyémet nézzék meg! — Ezzel lerántotta hatalmas, lógó csecseiről az inget.

 

Az érkezőktől zengett az egész város. Sokan az ágyukból kelve, illetlen, éjszakai öltözetben tolongtak az utcán. Beálltak a menetbe, ordítoztak ők is, miközben adogatták körbe a boroskorsókat. Elkísérték a bűnös némbert a Városháza börtönéig.

Készülődni kezdtem, mert ha az Ügyész Úr meg kívánja tekinteni a vádlottat, szüksége lehet a közreműködésemre. Üzentem a Dominának is, hogy megfelelően fel tudjon készülni, bár nem hittem, hogy valódi boszorkány kerül elénk. A legtöbbször bábákat, füvesasszonyokat hozott be a fanatizált tömeg, az igaziak ritkák, mint a fehér holló.

Felöltöttem a méltóságomat jelző fekete, írnoki ruhámat, ünnepi köpönyegemet, gyorsan haraptam néhány falatot, majd a városi börtönhöz siettem.

November havának első napjához képest enyhe idő volt, a szél szétkergette az ilyenkor megszokott felhőket. Az utca napos oldalán mentem, odatartva arcomat a melengető sugaraknak. Gyakran magam elé pislantottam, nehogy valami éjjeliedény tartalmába lépjek. A sikátorok kövezete középre lejtett, ott is hevert néhány bűzölgő ocsmányság. Nem szerettem a városi lét eme ínyencségeit, de ide kötött a hivatásom.

Az Ügyész Úr még nem jelent meg, de a vádlottat már elrekesztették az alsó helyiségek valamelyikében. Isten szent napján nem kezdték el a vallatást, de végtagjait a falhoz bilincselték, száját kipeckelték. Ilyenkor azonnal egy pap, vagy dominikánus barát kereste fel a bűnöst, hogy a biztonság kedvéért még az Úr szavával is megtiltsa neki az ördögi praktikák űzését. Később buzgó imádságba kezdett — távoltartandó a sátánt —, de figyelt arra is, nehogy valamelyik istentelen porkoláb bűnös szenvedélyét kiélje az elvetemült nőszemélyen. Nem a boszorkát féltette, hisz az bármily rossz sorsot kiérdemelt tetteiért, hanem az esendő férfinépet, akit megronthat a gonosz. Arra is intézkedések történtek, nehogy valamely cinkos személy vasfüvet, boszorkányzsírt csempészhessen be. Az előbbi segedelmével elvághatóak a bilincsek, az utóbbival pedig elrepülhetett volna valamely szerencsétlen rab hátán.

A tömeg nem oszlott fel, ellenkezőleg, egyre dagadt. A főtéren — ahol a Városháza állt —, már pecsenyesütők, italárusok sürögtek—forogtak, és előbújtak a zsebmetszők is. A város népe szemlátomást meg kívánta ünnepelni, hogy biztonságosabbá vált az élet ezen a földön. A Domina is előkerült különleges ruhájában, mely ellenállt az ártó igéknek. Apró biccentéssel nyugtázta létezésem, és leereszkedett szemügyre venni az új rabot.

Csillogó szemmel jött föl mintegy fertályórával később, széles mosolyával jelezte, megérte a hosszadalmas, majd fél éve tartó várakozás.

Kis ideig még nézelődtem, de a túl gyakori boszorkányperek miatt — az idén már a huszadik — sem az Ügyész, sem a Bíró Úr nem tartotta szükségesnek idefáradni.

 

Másnap már pirkadatkor ott álltam a börtön bejáratánál a kínzómesterrel együtt. Sohase mosott, vörös talárját vastagon fedte a vér. Új segédet hozott magával, egy alacsony, vékony alakot, mélyen fejére húzott csuklyában. Az ifjonc lassan mozgott, kissé megilletődöttnek látszott, ami érthető is, tekintettel az elkövetkezendő munkákra. Én az öregebbik mentémet vettem föl, és hétköznapi köpenyemet, mert ildomosabb volt ezeket használni odalent. Óhatatlanul mindenfélék fröcsögnek rám, kár lett volna az ünnepi ruháimért. Ezeken már jócskán voltak vércseppek, de a kínzókamra homályban nem nagyon látszottak. Lemásztunk a lépcsőkön, beálltam az íróállványomhoz, és éles késemmel levagdostam a használt lúdtollak végét, sőt még a magammal hozott frissekből is hármat. Elkerülendő ama kényelmetlenséget, hogy a világi, vagy az egyházi hatalmasságok közül bárki is rám várakozzon. Egy ilyen méltatlan helyzetre még gondolni is rossz.

A segéd, még mielőtt bármilyen hasznos munkát elvégzett volna, rosszul lett. Lefektették az egyik sarokba, hogy ne legyen útban. A kínzómester begyújtott a tűzkosárba, alaposan megpakolta faszénnel, majd fújtatóval felizzította. Amikor már szépen égett, belehelyezte a fogókat és a nyársakat. Ezekkel az alkalmatosan kialakított szerszámokkal hidegen is célt lehetett érni, de vörösen izzó állapotban jóval rövidebb ideig tartott. A méltóságok jobban örvendeztek a gyors, ügyeskezű mesternek, mint aki sokáig vacakolt. Természetesen a meleget is kedvelték, hisz idelent még nyáron is kellemetlen, nyirkos hideg uralkodott. Az a kis füst, ami közben keletkezett, csekély áldozat a kényelemért. Sokszor mulattam azon, hogy a vallatásra behozott emberek eleinte örültek a kellemesebb időnek, szinte megkönnyebbültek tőle. Nagyon tanulságos volt látni arcukat, amikor a Mester kivette az izzó fogót, és használni kezdte.

Megérkezett a Bíró úr és néhány szerzetestársa kíséretében a domonkosok inkvizítora.

Behozták a boszorkát, lemeztelenítették, majd hátrakötözött kezénél fogva annyira felhúzták csigával, hogy csak a lábujjhegye érje a kövezetet. Hajának nagy részét késsel vágta, a maradékot tüzes vassal perzselte le, egyéb szőrzetével együtt a Mester. A megtisztított felületen könnyedén megtalálta az ördög keze nyomát, a stigmákat. Tüzes fogóval tépte a húsát, amitől kellemetlenül éles hangon sikoltozott a vádlott. Az inkvizítor atya sorban tette fel kérdéseit, miközben segítségképpen én is óvatosan korbácsoltam a vádlott érzékeny pontjait. Vigyáznom kellett, hisz vér nem folyhatott. Szerettem volna időben végezni, hogy délben megebédelhessek. Voltaképpen rá is értem, hisz érdemlegeset nem szoktak még ilyenkor vallani! A lábaira egyelőre még nem kötöttünk súlyokat, reménykedtünk, hogy hamar megtörik, és vallomást tesz. Őszintén bevallva, nem akartam ebéd előtt hozzáérni a nőhöz, mert vizelettől ragadt az egész alteste. Nekem kellett volna ugyanis lefogni, hogy ne rugdalózzon. Istennek legyen hála, nem került rá sor, mert a boszorkány bevallotta bűneit, elismerte, hogy a Sátánnal hált.

Szokásos gyöngybetűimmel megírtam a jegyzőkönyvet, a Bíró úr kimondta az ítéletet, és a következő héten sor került a tűzhalálra is. Egykedvű arccal, közömbösen sétált fel a máglyára, nem csókolta meg a keresztet. A Pokol Urát kívánta szolgálni halála után is. Zokszó nélkül tűrte a lángokat.

Igazi boszorkány volt.

 

***

 

Kellemes visszaemlékezni erre a sikeres napra.

Olyan intenzitással gyötörtük a szerencsétlen nőt, hogy tudata már egy óra szenvedés után megtisztult földi beidegződéseitől. A Kínzómester — azaz a Domina — most már elérte őt telepatikus úton, átadta az Alaptudást. A Boszorkányok Rendje új taggal gyarapodott. A bíróság meghozta az ítéletet, majd elhagyta a helyiséget.

Távozásukkal megszűnt az állandó nyomás, ami a krisztushitet követő papok felől áradt felénk. Fennhangon mondott imáik veszélyesen eltompították adottságainkat. Ezen kellemetlenség ellen csak Domina embervérrel átitatott talárja jelentett menedéket, ő ilyenkor is teljes erejét birtokolta. Finoman befolyásolni tudta a Bíró döntéseit, mely nagymértékben megkönnyítette a dolgunkat.

Egyedül maradtunk leendő társunkkal. A látszat megőrzése érdekében valakit fel kellett áldoznunk az alsóbbrendű földi fajból, ezért kihúztuk a sarokból Domina segédjét, aki természetesen nő volt, és vonásai emlékeztettek új barátunkéra. Ekkorra már teljesen hatottak rá a szereink, melyek majdnem növényi szintre csökkentették agyműködését. A helybéli börtönből hozta ki Domina azzal, hogyha fiúnak álcázva segít neki kínzómesteri munkájában, akkor egy idő után szabadon engedi. Látszólag azért, hogy tetveit eltávolítsa, odahaza leborotváltatta minden szőrzetét. Villámgyorsan hihető mennyiségű sebet ejtettünk arcán és testén — mukkanás nélkül tűrte, hisz semmit sem érzett —, ráhúztuk a pendelyt. Új tagunk közben beöltözött a segéd ruháiba, fejére húzta csuklyáját. Látható sebeit kosszal elfedtük, és behívtuk az őröket.

 

***

 

Telepatikus fajunk, a Köztes Nép — melyet földi nyelven talán a boszorkány szóval jellemezhetnénk legjobban —, már régóta járta a galaxist, keresve testvéreinket. Az összetartozáson kívül égetően szükségünk volt vérfrissítésre is. Hatalomátvételünk éveiben bolygónkon kiirtottuk a férfiakat, és a Képesség nélküli nőket. Tudósaink elérték, hogy nők — akár más fajúak — is megtermékenyíthették egymást, de létszámunk nagyon kicsi volt, és életünkben csak egy-két utódot hozhattunk létre. Más, nem boszorkány fajokkal kereszteződve elvesztenénk adottságainkat, melyben egyedülállóak vagyunk az Univerzumban. Egy nép, mely a valóságos és a transzcendens között áll. Energiát tudunk meríteni a Határon Túli Világból, a Démonok Birodalmából. Léteztek lények, kik elérték fizikai tudásunk szintjét, de szellemi hatalmunkkal senki sem szállhatott szembe.

Sajnos, genetikai romlásunkat nem tudtuk megakadályozni. Erőink nemzedékről nemzedékre hanyatlottak, már fizikai tudományunk is romokban hevert, amikor megtaláltuk a Földet és rajta rokonainkat, a boszorkányokat. Nagyon kevesen voltak, elkeveredve a nemtelen milliókkal, és kilétük kiderítésére nem alkalmazhattuk az erőszakos eszközeinket. A bolygó lerohanását követő pánikban ugyanis elpusztulnának testvéreink is. Hosszas tanácskozás után arra jutottunk, hogy nem fedjük fel kilétünket a földiek előtt, hanem észrevétlenül közéjük keveredve kiválogatjuk a nők közül a Képességgel rendelkezőket. Ha életben hagyjuk — mintegy tenyészalanyként — az emberiséget, akár a végtelenségig is gyarapíthatjuk a Köztes Népet. Külsőnk, bár fizikailag nők vagyunk — szülünk, szoptatunk —, inkább a földi férfiakéra hasonlít. Ezt a primitív világot még a hímek uralják, nekünk is ezt a szerepet kellett játszani. Kis melleink nem okoznak problémát a beilleszkedésben, és maszkmestereink az altesti gondokat is hihetően megoldották.

 

A földi, keresztény időszámítás szerint a XIV. század elején kezdtünk beépülni világukba. Beszivárogtunk hatalmi szervezeteikbe, és beindítottunk egy boszorkányüldözési hisztériát. A krisztusi vallás nevetséges imái meglepő erővel gátolták szellemi erőnket, így az egyházat csak világi hatalmunkkal befolyásolhattuk. Megfelelő helyen lévő társaink, kínzómesterek, bírák, vagy akár csak írnokok, kimentették Testvéreinket, kiknek eldugott klastromnak, monostornak, erődnek álcázott rendházainkban átadtuk tudásunkat.

Sajnos az emberi faj sajátossága, hogy a Tehetség csak nagyon erős sokk és fizikai gyötrelmek hatására válik aktívvá. Kénytelenek voltunk a bíróságok nyomozati módszerei közé bevezetni a kínvallatást, bár teljesen nyilvánvaló egy logikus agy számára, hogy kényszer hatása alatt tett vallomás nem lehet bizonyító érvényű. Terveink szerint mintegy négyszáz évig válogatunk a bolygón, miközben megfelelően felfrissítjük génjeinket. Akkorra már csökkenni fog a Tehetségesek mennyisége. A XVIII. század közepén, néhány megfigyelő kivételével, elhagyjuk a bolygót. Hozzávetőlegesen kétszázötven év után, mikorra újra feldúsul a Tehetségesek száma, visszatérünk!

 

***

 http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/boszorkanyuldozesek_kialakulasa_europaban/

 

 

 

„A boszorkányhiedelmek megítélésében a 13–14. század folyamán figyelhető meg egy átalakulás kezdete. A középkori eretnekmozgalmak (katharok, valdensek) ellen a szószékről, majd az albigensek elleni keresztes háború során 1233-ban megalakított Inkvizíció hivatalának új eszközeivel folytatott harc fokozatosan kiterjedt mindenféle »tévhit«, például a népi babonák »kigyomlálására« is, s a felvilágosító szándékhoz a törvényes büntetés egyre fenyegetőbb formái társultak.”

„A válságok terhelte 14–15. században tömegessé lettek a boszorkányvádak. Ekkor alakult ki az ördöggel szövetkező, titkos szektát alkotó boszorkányoknak az a mitológiája, amely azután a 16–17. században járványszerű boszorkányüldözésekhez vezetett Európában.”

 

http://moly.hu/polcok/boszorka-polc

 

 

 

„Modern kori boszorkányüldözések

A világ némely részein, többek közt Dél-Afrikában és Indiában, a mai napig történnek boszorkányüldözések.

1999-ben gyermekek ellen irányuló boszorkányüldözésről számolt be a BBC Kongóban. Tanzániában azért gyilkoltak meg idős asszonyokat, mert vörös szemük miatt azt gondolták róluk, hogy boszorkányok.

Az Egyesült Államokban 1999 decemberében egy oklahomai diákot tiltottak ki 15 napra az iskolából, mert állítólag boszorkányságot használt tanára ellen.

Kenyában legalább 11 személyt, köztük 3 férfit lincselt meg és égetett el a tömeg az ország nyugati részén 2008 májusában. Azzal vádolták őket, hogy listát készítettek a falu lakóiról, akik ellen boszorkányságot használtak, majd egyenként kipipálták a nevüket, ahogy elhaláloztak.”

 

 

http://www.fn.hu/kulfold/20101202/boszorkanyokat_lincseltek_meg_haitin/

 

 

2010. december 2. 18:49

»Boszorkányokat«  lincseltek meg Haitin

Legkevesebb 12 embert lincseltek meg az elmúlt napokban Haiti egyik déli megyéjének néhány településén, mert az áldozatokról úgy vélték, hogy készakarva terjesztik a kolerát – tudta meg az AFP rendőrségi forrásokból.

FN.hu, MTI

 

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2011.03.06. @ 11:53 :: Urbánszki László
Szerző Urbánszki László 0 Írás
Első megjelent novellám (A kocsmában) bemutatkozója: Születtem 54-ben, voltam dunai hajós és batikoló. Vagyok faműves, és írok. Mindig a művészvilág peremén. Se kint, se bent. Viszont innen félig-kintről, majdnem-bentről jól látom a fonák részeket is. Talán jó lett volna beljebb kerülni a nagy elismerések felé, de az életemet irányító erők szinte sohasem egyeztettek velem. Kicsit sért a dolog, de túlélhető. Volt, hogy nagyobbnak éreztem magam, de a világ kereke nem fog komolyabban zökkenni, ha majd átmegy rajtam. Néha lázadtam, sokszor beolvadtam, olykor megtapostak, de mindig felálltam. Persze egyszer lent maradok, mint mindenki, de ígérem, feltartom majd a középső ujjamat, ha közelít a kerék. Ennyit tehetek. Van néhány remek gyerekem, akik okosak és szépek. Én inkább szakállt növesztettem, a mögé jól el lehet bújni. Egyszer levágtam, mert már nagyon bökte a csőröm, hogy is nézhetek ki. És a tükörből apám nézett vissza rám. rültem neki, mert rég nem láttam az öreget. Akkoriban már jó ideje odafent lóbálta a lábát valamelyik felhő szélén. A fröccsöt szerette, a jó zsíros húsokat, és Kossuthot szívott. Hetvenkét évet élt. Az apósom is, pedig ő vigyázott magára, csak hát a rákot ez nem nagyon érdekelte. Ezt a leosztást kapták. Nem vagyok író, de írok. Egyre többet, mert rákaptam, mint más a kábszerre. Szeretek röhögni magamon, bár olykor meg is siratom némelyik írásomat. Fura dolog ez. Én találom ki, mégis mellbe vág. Bizonytalan vagyok hogyan tovább, de azt tudom, hogy az emberről akarok írni, úgy ahogy van. Nem ragozni, hazudozni nagy tettekről, célokról, hanem megkeresni az apró valóságok szépségét és mocskát. Ha, ez utóbbit ki tudom rángatni a fényre, kevésbé lesz büdös. Szemem van már hozzá, mesélni pedig most tanulok. Második megjelent novellámhoz (Félúton) ezt írtam: Miközben nagyjából normális emberként élek, teszem a dolgomat, énem kicsiny, magának való része kívül marad és bámészkodik. Nem büszke arra, amit tőlem lát, mert tettek helyett gyakori az erőtlen szövegelés. Lenézően kiröhög, amikor előadom magam vagy hazudozom. Olykor ideálokról suttog a fülembe, és apró rúgásokkal a jobbik útra terel. Ő az örök kívülálló, a leskelődő, aki meglát és véleményt mond. Nem az igazat, hanem amit annak hisz. Mit ne mondjak, elég furákat hoz össze néha. A világ vezetőit törtető vadbarmoknak gondolja, de fejet hajt az anya előtt, aki reggelit készít, gondos smink helyett. Az apát érzi erősnek, aki elmegy az örömtelen robotba, bár érdekes munkára, lazulós sörözésre vágyik. Emberekről mesél nekem, kik sunyin lapulva, összeszűkült gyomorral várják, ma vajon kit bocsátanak el. Mert mosógép kell és kocsi, jobb ruha vagy iskola a gyereknek. Néha azonban, ha kiborul a bili, bezúzzák öklükkel az ajtót, vagy falhoz verik a porcelánt. Érzik, hogy semmibe se veszik őket a nagyarcok, kiknek önelégült vigyorával óriásplakátokon találkozhatnak. De mi mást lehet tenni? A nagy vezérek (vagy rablók) csatáznak a koncért, és mi À“ nem csak ők À“ taps helyett legfeljebb köphetünk egyet. Esetleg abba a levesbe, melyet felszolgálunk nekik? Előfordulhat. Ilyenek vagyunk: gyengék és esendőek. Hősiesek és önfeláldozóak? Közelebb akarok menni, bekukucskálni a főzelékszagú lakásokba, a kényszer szülte vigyorok és megviselt arcok mögé. Arról mesélni, hogy a farhátból nagyon finomat lehet főzni, és a nevetés is ráncossá gyűri az arcot. Meghajlott gerinccel még üthetünk nagyot, és az igazi embereket nem a plakátokon kell keresni.