Úgy gondolta, a meglehetős nap aljában belenéz a vízbe, ott, ahol félni nem kell, mellébe dobbanó mélység, se sziklák nincsenek; nem les rá veszély.
Északon találta ezt, amikor még kicsi volt.
Anyja gumi fürdősapkáját orozta el, azzal járta a Balti-tenger szélét, virágot szedett a hideg vízből. Óvatosan alámerítette – már meg is volt egy széprajzú. Vitte sietősen, mutatni anyjának, lötykölődött a sapka tartalma; s amikor gyereklába megbotlott egy fadarabban – a virág kilöttyent az apró kavicsos partra. Akár egy darab máj – az elhullott darabot bepanírozta a tört kövű aljazat.
– De randa medúza, nehogy a sapkámba! – mondta anyja, és visszavette a gumi fejrevalót.
Vissza a vízhez, bele a hullámok szélibe. A víz elnyugodott. Akkor látta meg a lárvákat. Nem tudta másként megfogalmazni a kis, testet öltött csontvázakat, amik talán halak, de áttetszőek, föl se néznek, de igyekeznek csapatban, a víz szélén előre. Mindig előre.
*
Később csönddel keretezte a látványt.
„Egész a partokig, szerelmem, moszatig, fövenyig, ameddig csöppnyi állatok virágzanak, s már-már hal nélkül úszik a csontváz; ugye addig ringunk, ingjuk a vizeket, bársony; csöndbe fulladó barátom, ugye addig…”
*
Aztán felnőtt, teljesen.
egész a partig
már hal nélkül úszik váz
mondd ugye mi is
Legutóbbi módosítás: 2019.08.20. @ 18:20 :: Petz György