Kertész Éva : Becstelen szerelem 4.

*

 

4.

 

Nem csoda hát, ha Kata nem vette észre, hogy életét, nyugalmát több oldalról is veszély fenyegeti. Egyre kevesebb időt tudott családjával tölteni, egyre inkább szükséges volt állandó jelenléte Pesten. Kálmán pedig unalmában hol ide csapódott, hol oda. Egyre gyakrabban fordult meg Szűcs Balázséknál. De mivel Balázs nagyon sokat volt távol, Emő meg állandóan várta, igen gyakori vendég lett a háznál.

„Szegény kicsi Emő”, a gyerekasszony kifogott magának egy olyan férjet, akit nem érdekel más, mint a munka, meg a pénz. Egy műveletlen, igénytelen tuskót, aki nem viszi őt se színházba, se tárlatra, se szórakozni. Egyetlen könyvet el nem olvas, ha hazajön holt fáradtan, még az újságot sem olvassa végig, már alszik is. Ő itt van egész nap a két gyerekkel bezárva, neki nincs szellemi társa, ő ezt már nem bírja tovább. Ömlött belőle a panasz.

Ez a mafla Kálmán, aki a jelek szerint igen érzékeny lehetett a fiatalabb korosztályra, megszánta a szegény kicsi elhanyagolt nőt, bár nagy a gyanúm, hogy az együttérzésnél nagyobb hatással volt rá a buján ringó csípő. Még ha nem is vallotta be magának. Egy biztos: a légies, érzékeny Kata, s a szexis erőteljes dombormű között volt némi különbség. S Emőci nem volt szívbajos: mindent elkövetett, hogy hatalmas lelkét és látványos félműveltségét latba vesse. Nem volt nehéz egy ilyen tapasztalatlan naiv gúnárt átvernie. Ebben már nagymester volt a gyerekasszony.

 

*

 

Tény, hogy Kata nem vett észre semmit. De hát ő őszinte bizalommal volt az ő Kálmánja iránt. Amit ő mondott, tett és gondolt, az jó volt, mert tőle jött. Nem gyanakodott. Nekem is csak egyetlen mondat vágódott be kevésbé naiv agyamba. Katától jött, de megrendültem, amikor meghallottam. Azt mondta ugyanis, hogy nincs az a kacsalábon forgó pesti főbérlet, amiért ő szétszakítaná a családot.

– Egyáltalán hogy jutott most eszedbe ez a gondolat?

– Nekem sehogy. Kálmán mondta tegnap este, hogy ha apa meg talál halni, Pestre kellene költöznöm addig, míg üres nem lesz a lakás, különben elveszthetjük. Most mondd meg, micsoda embertelen törvények vannak? Egy családnak nem lehet két lakása. Ahhoz, hogy ne veszítsem el, amiben felnőttem, hagyjak ott csapot, papot, s költözzem bele! De hát, még apa is, anya is él, hogy mennék én hozzájuk lakni? Egy nyavalyás főbérletért? Mit gondolnának szegénykék? Hogy még élnek, és én máris az örökségre spekulálok! És mi legyen a gyerekeimmel? És az életemmel? Különben pedig ízléstelen az egész. Erre azt mondta Kálmán is, valóban, igazam van, sajnálja hogy szóvá tette, s kért, hogy felejtsem el.

Antónia még ennyi év után is megrendült az emlékektől. Látta maga előtt a fáradt, meggyötört Katát, akiről ő abban a pillanatban tudta meg, hogy veszélybe került a házassága. Hogy ez a másik, nem tudni milyen meg–fontolásból, most nagy vadra vadászik. Tehetetlennek és indulatosnak érezte magát. Lám, most is szabályosan leizzadt, mert visszagondolt az eseményekre. Letusolt, fehérneműt váltott, ivott egy kis ásványvizet, majd behúzódott a rekamié sarkába pihenni. De már jöttek is, tolakodtak az elfeledett események, mintha önálló életet élnének. 

Igen. Igen. Akkor, amikor Kata említette Kálmán javaslatát, csak egy halvány jelzést éreztem. Mintha azt susogta volna valaki: vigyázat! De, amikor magamra maradtam, nem hagyott nyugodni, amit kihallottam a szövegből. Éreztem, mondhatni tudtam, hogy ez az egész az Emő mesterkedése, csak azt nem tudtam, mire megy ki a manőver. Mit akar Kálmántól? Jóval öregebb, mint ő, messze nem olyan jóképű, mint a férje, pénze soha nincs, öltözni nem tud. Művelt, az igaz, de mégsem hiszem, hogy ez lenne a döntő ok. Fene vigye a dolgomat, félreismertem a nőt. Azt hittem, egy buta liba, aki csak a fenekével gondolkozik. S most kiderült: rafinált. Méghozzá félelmetesen az. Őszintén bántott a dolog. Nagyon szerettem volna valami okosat tenni, de egyetlen használható ötlet sem jutott az eszembe. Itt állok egy megviselt lelkű nővel, egy elképzelhetően befűzött férfivel, meg egy fondorlatos kis kurvával. És nem avatkozhatok bele a dologba. Nincs is bizonyítékom, meg ha volna is, hogy jövök én ehhez?

Addig darvadoztam, míg csörgött a telefon. Kata jelentkezett, hogy közölje, apa meghalt. Törődjek addig a gyerekekkel, amíg ők elintéznek mindent.

Aljas dolog, de bevallom, fellélegeztem. Legalább felszabadul egy kicsit Kata, többet lehetnek együtt Kálmánnal, még minden rendezhető. Elvégre ez egy szép nagy szerelem, nem teheti tönkre egy csinos kis fenék, s néhány szépen fűzött zsongító szó.   

De semmi nem jött össze. Joli néni ágynak esett férje elvesztése után. Egyedül élt az üres lakásban, nem volt már senki, akiért felkeljen, akiért naponta nekifusson az elvégzendő feladatoknak. Kivéve, ha Katát maga mellett tudta. Máskor csak feküdt az ágyában, és naphosszat a mennyezetet nézte. Valami kis agyi esemény is történhetett vele, mert a beszéde akadozóvá vált, így orvosa tanácsára befektették a kórházba. Bár így is rengeteget loholt Kata Mogyoród és Pest között, mégis tudott egy csipetnyi időt a családja körében tölteni. Sajnos „szegény” Kálmánra aránytalanul sok feladat szakadt pontosan ezekben az időkben, így többnyire csak a két kislánnyal tudott együtt lenni. Én otthon rágtam a körmöm, hogy mit tehetnék értük, de meggyőztem magam, hogy nem avatkozhatom olyan dolgokba, amikről Kata nem is tud.

Sokat vitatkoztunk Bálinttal is Kálmán miatt. Nekem az volt a véleményem, a barátság őszinteségre kötelez. Hogy figyelmeztetni kell az igazi barátot, ha ferde útra téved. Ez nem egy kártyaparti, ahol lejátszom a kiosztott lapokat, és kész. Ő viszont vonakodott beleütni az orrát barátja családi ügyeibe. Meg azt is mondta, amíg Kata nem tudja, nem fáj neki. Ő bízik abban, hogy Kálmán hamarosan magához tér ebből a kis lelki maszatból. Aztán mindannyiunk megrendülésére jött a hír, hogy Joli néni hirtelen elhunyt. Nem volt semmiféle várható jele, csak úgy csendesen elaludt. A szobatársak említették, hogy az utolsó délutánon látogatója volt. Egy nő kereste fel. Később pedig agyvérzést kapott, s az elvitte.

 

*

A temetés után nem találkoztunk néhány napig, úgy gondoltam, magához kell térnie Katának ennyi megrázkódtatás után, meg házastársi kapcsolatuknak is hasznára válhat, ha most nyugton hagyom őket.

De, hogy nekem minden lében két kanalam van, mi több egyszerre, mi sem bizonyítja jobban, minthogy látogatóm érkezett Szűcs Balázs személyében. Őszintén nem örültem neki. Tudtam, hogy pillanatokon belül olyan ismeretek birtokába jutok, amikről szívesen lemondanék. Láthatóan nagyon levert volt a fiú, s amint leültünk, dőlt belőle a mérhetetlen keserűség. Ez a feltűnően jóképű, jó szándékú férfi nem győzte elmondani folyamatos megaláztatása történetét.

Szegény paraszti családba született, ahol sem igény, sem pénz nem volt az ő taníttatására. Szakmát tanult helyette. Aztán a tanítója által hozzájutott egy hirdetéshez, amelyben tanulni akaró fiatalokat toboroztak a szakérettségi megszerzéséhez. Örömmel jelentkezett. Nagyon sokat tanult, nagyon jó eredménnyel végzett, fel is vették az állatorvosi egyetemre. Már azt hitte, sínen van, de kőkemény évek következtek. Az ő érettségije csak szakirányú képzést nyújtott, hiányzott az általános műveltsége. Állandóan attól rettegett, hogy megszégyenül műveltebb társai között. Így amikor a többiek szórakozni jártak, ő benn maradt a kollégiumban, s olvasott, tanult. Történelmet, irodalmat, földrajzot, mindent, ahol érezte a saját hiányosságait. Csak éppen rendszertelenül, ahogy jött.

Amikor aztán ide költözött Dorozsmára, úgy érezte, övé a világ. Nagyon hamar megismert egy édes kis diáklányt, akivel fülig egymásba szerettek.  Bár voltak kollégák, akik óva intették – ismerve a lányt, – de ő alig várta, hogy túl legyenek az érettségin, máris esküdtek. Emő is boldog volt mellette, megszületett az első kislány is. Minden rendben lett volna, de igen hamar észre kellett vennie felesége félrelépéseit. Mindenhol, és minden férfivel kikezdett. Mindegy volt neki, hogy öreg vagy fiatal, nős, vagy nőtlen. Soha nem akarta elhagyni őt, csak úgy, gyerekesen minden alkalmat megragadott, hogy nőiességét észrevetesse. És kielégítse. Aztán bűnbánóan visszatért hozzá. Ő mindent eltűrt, mert szerette ezt az asszonyt és rajongott a kislányokért. 

A legnagyobb fájdalmat mégis azzal okozta, hogy ahol csak megjelent, műveletlen buta fajankóként tűntette fel férjét, akivel egy ilyen kulturált ember, mint ő, nem tud együtt élni. Ő korábban – természetesen őszintén elmondta neki milyen hátrányokkal kellett megküzdenie annak idején, s Emő rútul visszaélt a bizalmával. Mindenhol megszégyenítette, megalázta. S megtörtént, amire nem számított: a feleségét már sehol nem veszik komolyan, s őt biztatják szánakozva, hogy lépjen ki ebből a házasságból. De ő még mindig szereti. Tudja, hogy Fazekas Kálmán fejét is elcsavarta már, s most azért jött, hogy én beszéljek Katával. Hátha ő még tud hatni az urára, akkor ő nyugodtan élhet tovább az Emő oldalán. Azért is dolgozik annyit, szinte erőn felül, mert a feleségének jobbnál jobb, de igen költséges ötletei vannak, s azok megvalósításához pénz kell. Sok pénz. És ő mindent elkövet, hogy minden kívánságát teljesítse, hogy boldog legyen. Járja a környező tanyavilágot, bizony rendszeresen fáradtan ér haza, de minden áldozatot megér, ha vissza tudja állítani a családi rendet. Éppen ezért könyörögve kér, tegyek meg mindent a két házasság érdekében. Mert rájött, hogy Emőci most válni akar. Ezt már nem éli túl.

Én csak ültem, két kezem az ölemben összekulcsolva, szemem a mennyezetre függesztve, s arra gondoltam, hol a pokol fenekén van az én drága jó Bálintom, hogy már megint én kerültem bele a lekvárba egyedül.  Közben sajnáltam ezt a szegény ördögöt, aki itt panaszkodik nekem, mint egy taknyos gyerek, ahelyett, hogy hazamenne, kiosztana két nagy pofont, és kidobná Szekeres Kálmánt.

Aztán elment. Keze fejével törülgette a szemét, hangosan trombitált a zsebkendőjébe, s olyan volt, mint egy rakás szerencsétlenség.

 

 

 

   

 

 /folyt.köv./

   

Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 09:50 :: Kertész Éva
Szerző Kertész Éva 96 Írás
Kertész(Galvács) Éva vagyok, 77 éves, özvegy nyugdíjas pedagógus. Megköszönöm. hogy befogadtatok magatok közé. Megilletődve olvasom a Héttoronyhoz érkezett írásokat, s reménykedem, hogy az enyémek között is lesz olyan, amelyet méltónak tartotok a bemutatásra. Húsz éve írok rendszeresen. Férjem elvesztését akartam kiírni magamból: Rekqviem a túlélőkért lett a címe. Később Hová tüntettétek az ácsot címmel írtam egy regényt. Kerestem benne Mária és Jézus viszonyát, s azt a Józsefet, akiről lassan már szó sem esik. Legfeljebb karácsonykor az éjféli mise Szent családi jelenetében Legutóbbi munkámban az adóssá válás létrejöttét igazolom, meglevő történet alapján. Remélem, ez a bemutatkozás megmutatott egy kicsit Kertész Évából.