Józsa Mara : Magyar specialitás – Dráma két felvonásban IV/II.

Játszódik Budapesten 2006. október-novemberben, a forradalom 50. évfordulója idején és 2007 tavaszán. *

 

 

 

 (A színpad elsötétedik, majd az átrendezés után egy zsúfolt és meglehetősen rendetlen kollégiumi szobában vagyunk. Két ágy, két szék, tanulóasztalok számítógéppel, könyvekkel, jegyzetekkel, és minden elképzelhető dologgal, a sarokban hűtő, jobbra ablak, balra ajtó a folyosóra, a kilincsen zoknik száradnak. A falakon mindenütt poszterek.)

  

(A fiatalok (István, Pierre, Viktor, Dénes) sorban ülnek az ágyakon, székeken, asztal sarkán – István és Pierre van középen. Izgatott hangzavar. Egymás szavába vágnak, óvatosan megtapogatják, közelről szemlélik István fejét.

Távolabbról, az egyik szomszédos szobából gitár-próba hangjai szűrődnek át a zsivajon; egy lány (Anna) egy Madonna-dalt gyakorol, kevés sikerrel.)

 

Viktor: Tényleg bevittek? És most bíróság elé állítanak? 

Dénes: Öreg, akkor vége a jogi karrierednek! 

Viktor: Ami, ugye, el se kezdődött! 

Dénes: Aláírtál valamit?  

Viktor: Megvertek? A szemetek!  

Dénes: Láttuk a tv-ben az eseményeket! Ha gondoltuk volna, hogy te is ott vagy?!

 

(Abbamarad a gitárszó és az éneklés.)

 

Viktor: Akkor mi lett volna? Hős Zorroként kimented? 

Dénes: Hát nem… De legalább tudtuk volna… 

Viktor: Mert akkor mi lett volna? 

Anna: (kukkant be az ajtón, nem jön be, az ajtókerethez dőlve maga elé állítja a gitárt) Segítsetek már! Valahogy nem megy ez a rész… (észreveszi István fején a kötést, arcán erős felindulás látszik, odaugrik, tenyerébe veszi a fiú arcát) Mi lett a fejeddel? 

Viktor: Szétvitte neki a sok tudás. A kötés csak dísznek van, ugyanis alatta lapul az abroncs

 

(Gyér nevetés.)

 

Anna: (csúfolódva Viktor felé) Hah-hah! (cirógatja István arcát) Fáj?

István: Sajog kicsit.  

Anna: Hogy szerezted? 

István: A rendőr bácsiktól… 

Anna: (lehuppan István mellé) Anyám! Megvertek? Miért? 

István: Csak úgy! 

Dénes: Nem nézted a tv-t tegnap? 

Anna: (álmélkodva Istvánhoz) Benne voltál a tv-ben? 

István: Nem, hál’ Istennek! 

Dénes: De akár lehetett volna! Hogy milyen brutálisak voltak a zsaruk a tüntetőkkel! 

Anna: (magába zuhanva néz Istvánra) Sajnálom, hülye voltam, hogy mérgemben nem mentem veled az előadásra, de azért nem kellett volna tüntetned! 

István: Nem voltam tüntetni. A színházból vittek el. 

Anna: Ez komoly?! De miért? Mesélj! 

István: Hagyjuk ezt most! Mi is a gondod?  

Anna: (változatlanul cirógatja a fiú arcát) Nem megy a Madonna-dal. (körbenéz) Segítsen már valaki, légyszi! Már csak egy hetem van a válogatásig. 

Viktor: (egy ideje előre-hátra billeg a székkel)

István: (oda-odapillant a fiúra) Ha nem megy, miért ezzel gyötröd magad? Keress másik dalt! 

Anna: (nyűgösen affektálva) Jaj, mondom, hogy nincs már idő!  

István: Ha nem tudod elkapni, úgyis mindegy! 

Anna: Kösz a biztató szavakat! 

István: (Viktorhoz) Figyelj, öreg! Ne billegj azzal a székkel! 

Dénes: (felugrik) Meeeeeeert…. (hatalmas lendülettel beint a „kórusnak”)  

Mind: (még István is, különböző szólamban, mintha egy kórusmű záróakkordja lenne) Ki-ko-tyo-gó-so-di-i-i-i-i-i-i-ik.

 

(Hahotáznak.

Aztán kis csend, majd megszólal Viktor zsebében a telefon, csengőhangja a Queen budapesti koncertjén elhangzott magyar népdal pár taktusa – Freddie Mercury hangján a Tavaszi szél vizet áraszt.)

 

Viktor: (a telefonja után tapogat) Bocs, csak az ébresztőm. 

Dénes: (rácsap a fiú vállára) Ez már valami! Exibicionizmus a javából! 

Viktor: Mit lökdösöl? Hülye vagy?! 

István: Déneske, jujuj! 

Dénes: Miért jujuj? 

Viktor: Ezzel alaposan mellé lőttél, pajtás! 

István: Bizony! Ez nem Viktorunk érces hangja, hanem maga Freddie Mercury! 

Viktor: A Queen nagy öregje! Így se vágod? 

István: Soha nem is hallottál róla?  

Dénes: Hagyjatok már! Ezt speciel még nem hallottam tőle.  

Viktor: Akkor figyelj, elmesélem. Amikor ’86-ban Budapesten koncertezett a Queen, akkor énekelte ezt a magyar népdalt Freddie bátyó.

István: És tegyük hozzá, hogy teljesen megvette vele a közönséget. 

Viktor: Ja! Majd’ szétkapták a stadiont! Nyolcvanezer torokból szállt a dal. 

Anna: Tényleg? Én se tudtam erről! 

Viktor: Hallgasd meg egyszer az eredeti felvételt! Megéri! 

Anna: Jó. 

Viktor: Fenn van a „jutubon” is! 

István: Annácska! Én is tudom ajánlani!  

Viktor: (lejátsza még egyszer a csengőhangot) 

István: Mit szólsz? Akár a meghallgatásra is vihetnéd. 

Anna: Gondolod? 

István: Szerintem nagyon jó lenne! 

Anna: Nem ciki? 

István Ez?! Szép is, magyar is! Ha nekem nem hiszel, bízz Freddie Mercury ízlésében! No, hol az a gitár? (pengeti a húrokat, felnéz) Megpróbálod? 

Anna: (nem túl lelkesen) Jó, legyen! 

István: Oké! (elkezdi a dalt) 

Anna: (kissé bátortalanul, itt-ott megakadva, de gyönyörűen énekel) Tavaszi szél…

 

(Nagy taps a dal végén.)

 

István: (egy gyengéd csókot lehel a lány homlokára) Ez való neked, kincsem! Csodásan szól a hangodon! (nyújtja a gitárt) 

Anna: (átveszi a hangszert, István mutatja neki az akkordokat) Tavaszi szél… 

Sára: (lép be, nyomában Emese, tálcákon szendvicseket, forró teát hoznak, mindenkit sorra kínálnak, Istvánhoz érve lemerevedik) Elég ramatyul nézel ki! Jól vagy?  

István: (ingatja a fejét) Nagyjából. 

Sára: Fejed is? 

István: Nem vészes. 

Sándor: (jön egy üveg rummal) Esetleg kér valaki?

 

(Sorra nyújtják a bögréket, miközben lökdösik el a másikét.)

 

Sándor: Lassan, lassan, jut mindenkinek! 

Emese: (belekukkant a bögrékbe) Ha ennyit öntesz, nem biztos. 

Sándor: (harsányan) Amíg a büfé nyitva, nem gond az utánpótlás.

 

(Derültség. Esznek, koccintanak, isznak.)

 

Sándor: (közelebb lép Istvánhoz) A mindenségét! Téged jól helyben hagytak! 

István: Ja, pedig az okát sem tudom!

Sándor: Nem-e? 

István: Nem mintha az változtatna a végeredményen, de tény! 

Sándor: (álmélkodó arckifejezés) 

István: Ahogy mondom! Nem tudom, mert nem csináltam semmit!

Dénes: Akkor talán azért! (erőltetetten nevet) 

Sándor: Maradj már! 

István: (kedvetlenül) Nem viccnek szántam! 

Dénes: Bocs! 

István: Színházban voltam, s oda rontottak be a rendőrök. 

Emese: Hát ez durva! 

Sára: De mit akartak? Csak bementek, és neked estek?

István: Nagyjából! Kerestek valakit, s az volt a bűnöm, hogy az illető éppen mellettem bújt meg. 

Sándor: A lényeg szempontjából teljesen mindegy! Ha valaki nem csinál semmit, azzal ezt nem lehet!  

Emese: Sőt, azzal se lehetne, aki elkövet valamit!  

Sándor: Nem értem, mi folyik ebben az országban! 

István: Én sem értem! Közben meg szégyellem magam, mert ami miatt kialakult ez a helyzet, arról sem sokat tudok. 

Sándor: Kifejtenéd? 

István: Sajnálom és szégyellem, hogy az ’56-os forradalom majdhogynem fehér folt előttem, és most is csak a személyes sérelmem miatt kezd érdekelni! Mi ez, ha nem szégyenletes! 

Sándor: No, no! 

István: (Pierre mutat) Pierre szégyenkezés nélkül mondhatja, hogy nem ismeri ’56 eseményeit, kiváltó okait és az örökségét. De én? 

Sándor: (némi hallgatás után) Mi mind!  

István: Tessék? 

Sándor: Értelek, és igazat adok neked. 

István: Igen?! 

Sándor: Igen! Azt hiszed, bármelyikünk össze tudja rakni a forradalmat? Hogy válaszolni tudunk akár csak erre a három kérdésre?  

István: Mármint? 

Sándor: Mármint amit említettél: mi történt, miért történt, mit hagyott ránk? 

István: És mi akadályoz, hogy megválaszoljuk magunknak ezeket a kérdéseket? 

Sándor: (körbenéz, kicsit csodálkozva) Alapjában véve semmi! Nem gondoljátok?! 

István: Én mindenképpen utánajárok. Tudni akarom, hogy eredendően miért vertek véresre. 

Sándor: Noha engem egész más motivál, belekalkulálom ezt is. (kis derültség) Komolyra fordítva a szót, megéreztem valamit István szégyenéből. Itt ülünk a jó meleg szobában, tanulgatunk, mondom: ta-nul-ga-tunk, de a megszerzett tudást nem tudjuk helyes alapokra helyezni, ha nem világosak számunkra a fontos dolgok. Márpedig ez a forradalom nagyon-nagyon fontos lehet, ha a hatalom önmagából ennyire kivetkőzve akarja megakadályozni, hogy az üzenete elérjen hozzánk.

 

(Nagy csend.)

 

Emese: (megilletődve) Ezt nagyon jól mondtad! 

Sándor: Akkor? Szánjunk rá néhány órát, kutakodjunk, s időnként beszéljük meg! Benne vagytok? 

Többen: Oké! Oké!

Viktor: Erre inni kell!

 

(Újabb rumadagok kerülnek a bögrékbe. Koccintanak.)

 

Dénes: Egészségünkre! 

István: És ötvenhatra! A forradalomra! 

Mindenki: (teátrálisan magasba lendülnek, majd összekoccannak a bögrék) A forradalomra! (már erősen meglátszik rajtuk az elfogyasztott ital) 

Emese: Mikor kezdjük? 

Sára: Mit? Ja! 

Sándor: Mindenki kezdjen hozzá, amint kis ideje van, aztán majd összeülünk. 

Dénes: Én már tudom, minek nézek utána. (Sztálin-szoborként feláll egy székre) Sztálin és a magyar személyi kultusz…. (hatásszünet, grimasz, derültség)… hatása egy XXI. századi kollégiumi közösségre. 

Viktor: (ujját felemelve) Pontosabban: egy budapesti kollégiumi közösségre. Hoppá!

 

(Nagy derültség.)

 

István: (eléggé elkínzott már, tapsol párat) Gyerekek, akkor most van záróra! Bocs, de rohadtul fáradt vagyok, és már nagyon szeretnék aludni.

 

(Kis hümmögések, de mindenki feláll, és sűrű köszöngetéssel kifelé araszolnak.)

 

Anna: (megcirógatja Istvánt, ad egy puszit) Olyan furcsán csillog a szemed. (a fiú homlokára teszi a kezét) Szerintem lázad van. 

István: (elrántja a fejét) Szerintem meg nincs! Egy jó nagy fejbekólintás és egy zárkában töltött éjszaka után csodálod, hogy elgyötört vagyok?! (nyomatékkal) Jó éjt, szerelmem! 

Anna: (kifelé indul, de az ajtóból még visszanéz) Szólj ám, ha valami gond van! 

István: (kényszeredetten) Szólni fogok…  

Anna: Jó éjt, kedves! (kimegy)

 

(Elsötétedik a szín, egy hold formájú fény lassan halad a szoba falán, mintegy érzékeltetve az éjszaka előrehaladtát.)

 

István: (nyugtalanul forgolódik az ágyában, nyöszörög, fel-felkiált)

 

(Megelevenedik István lázálma; egy óriás Sztálin-szobor fenyegeti. Az a szobor, amelyet ’56-ban ledöntöttek, feldaraboltak – most leukoplaszttal van összeragasztgatva.)

 

Sztálin: (a hang visszhangos, dörgedelmes) Te, te ott! 

István: (nyöszörögve felül) Igen?! 

Sztálin: Mit tudsz a forradalomról, te, te elkényelmesedett pojáca? 

István: A forr… a forr… 

Sztálin: Ha-ha-ha! Semmit? Ezért érdemes volt! 

István: De nem… én igen… 

Sztálin: Szégyenletes!  

István: Kérem szépen! 

Sztálin: (csúfondárosan) Ötvenhat… Ötvenhat…  

István: De… de… 

Sztálin: Hallgass! Egy szót se most már! 

István: Igen, hallgatni fogok! (Próbál kibújni a szobor árnyéka alól, de az mindig takarja.) Kérem szépen, ne-e-e-e! (Visszahanyatlik az ágyára.)

 

 

Vége az I. felvonásnak

 

 

Legutóbbi módosítás: 2011.02.02. @ 11:00 :: Józsa Mara
Szerző Józsa Mara 114 Írás
Nagy változások közepén vagyok - az írás ad erőt, az íráshoz pedig a zene.