Józsa Mara : George Tumpeck

A Portrék legnagyobb meglepetése ezen interjú során ért. *

Gyurit a Torony legkülöncebb alkotójaként tartottam számon, s amikor rászántam magam, hogy megszólítsam, a felkérő levelet tízszer is átírtam, amire nemsokára egy lezser válasz jött: ”Szia, ha kérdezel, én felelek.”

A második meglepetés a válaszok olvasásakor ért, nem tagadom, némelyik könnyeket csalt a szemembe. Hogy miért? Rá fogtok jönni! Ahogyan én arra, megint lemaradtam valami jóról, szerencsére, nem végleg!

 

J.M.: Gyuri, mondj, kérlek, pár mondatot Magadról!

 

G.T.: Nekem azt mondták, 1953-ban születtem. Sajnos, nem emlékszem pontosan, oly régen volt és én oly pici lehettem. Szüleim sportolók voltak, így engem is a sportolás felé terelgettek. Ekkor még ők voltak az erősebbek. Szóval úsztam és ellenálltam a szülői elképzeléseknek. Később már nem erőltettek, így sakkozással foglalkoztam, majd barlangászattal, később hegymászással – ez a szerelmem a mai napig megmaradt. A csend, az egyedüllét mindig vonzott. Sokszor napokat töltöttem egy-egy barlangban elzárva a külvilágtól, sokszor teljes sötétségben. Hallgatni a csendet, a vízcseppek koppanását, a visszhangot, egy-egy denevér szárnysuhintását. Igen, ez éltetett és pihentetett. Mindig szerettem volna tartozni valahova, valakihez, és talán a csalódások elől menekültem, nem tudom, nem vagyok pszichológus. ’85 -ben családi állapotom dramatikus változása miatt fordítottam hátat az országnak és Kanadáig meg sem álltam. Niagara Fallson van egy pici házam, egy menedék, egy csendes zúg, egy barlang, ahol újra hallgathatom a vízcseppek koppanását, amíg a nejem rám nem szól, hogy – zárd már el azt a csapot!

 

J.M.: Niagara Falls! Az ember rögtön felkapja a fejét! Hogyan cseppentél oda?

 

G.T.: Niagara Falls az álmok városa -, de sokszor hallottam ezt. Tulajdonképpen a nagy számnak köszönhetően. Volt egy ismerősöm, akinek a felesége házakat vett-adott, szóval hivatalosan kereskedett velük. Egyszer felhívtak, hogy Gyuri nem kell ház? Persze ilyen kérdésre már csak viccből is igent válaszol az ember. Azt mondta, jó, és letette a telefont. Rögtön mondtam is a nejemnek, aki nemes egyszerűséggel elém tolt egy kimutatást az itteni házárakról. Nem nekünk találták ezt ki. El is feledkeztünk róla, amikor megint keresett a srác és kérte az adatainkat, közölte: megvan a ház, és a bankkölcsönön dolgozna. Dolgozzatok keményen – mondtam -, mert az én fizetésem nem enged meg kacsalábon forgó kastélyt. Még mindig viccnek vettük az egészet. Pár héttel később megint telefon, hogy szombaton menni kell az ügyvédhez aláírni a papírokat, minden rendben van. És már diktálta is az ügyvéd címét. Ekkor kicsit ingerült lettem, de rámtette a telefont. Szóval mentünk, és valóban létezett az ügyvéd és rögtön egy rakás papírt tolt elénk, hogy itt tessék aláírni. Kaptunk egy címet és egy kulcscsomót, Niagara Falls… Sírjunk vagy örüljünk, nem igazan tudtuk eldönteni. Mindenesetre lementünk és illendően bekopogtunk. Senki nem nyitott ajtót, így kipróbáltuk a kulcsot. Stimmelt. Szóval ott álltunk egy kastélynak igazán nem nevezhető kis házban. Életünkben először éreztük úgy, hogy van valamink. Persze ez is csak délibáb, hiszen a banknak van egy háza, amit mi fizetünk… D

 

J.M.: Mióta írsz?

 

G.T.: Hogy mióta írok? Jó kérdés. Talán tizenöt-tizenhét éves korom óta. Ekkor szembesültem először az élet azon problémáival, amit igazán nem tudtam kezelni, nem volt kivel megosztani, nem volt kitől tanácsot kérni. Ezeket fogalmaztam versbe, persze a magam kezdetleges módján. Belekiabáltam a világba, ami ez esetben az asztalfiókot jelentette. Arról nem volt fogalmam, hogy nevelőapám rendszeresen cenzúrázza a fiók tartalmát. Talán lehetett olyan 100-150 oldalnyi vers, amikor egy véletlen folytán megismerkedtem Déry Tiborral, aki egy cikket is írt velem kapcsolatban, az ÉS-ben jelent meg. Anyám unszolására megmutattam neki a verseket. Volt, amit félredobott, volt, amin sokáig elgondolkodott, volt amit javítgatott. Mindenesetre nem mondta azt, hogy inkább farigcsáljak.

    Pár hétre rá kis asztalfiókom rejtekéből eltűntek a versek. Anyám csak sejtelmesen mosolygott, majd nevelőapám elárulta, hogy elolvasták. Nem örültem neki, hisz nem nekik írtam. Ekkor tudtam meg, hogy elégette őket. „Ne mérgezzem én a világot ilyen gondolatokkal!” – volt a magyarázat… Hogy mit éreztem? Hogy mit gondoltam? Legyen ez az én sötét titkom. Mindenesetre ezután már nagyon keveset írtam, azt is rejtve.

 

J.M.: A kezdet nem volt valami vidám! Hogyan kezdtél el megint írni?

 

G.T.: Pár év múlva egy hölgyismerős révén találkoztam Pilinszky Jánossal, aki akkor még, mint tiltott író szerepelt. Nem tudtam róla semmit, de kaptam néhány géppel írott verset tőle, ami nagyon mély benyomást tett rám. Talán ekkor kezdtem igazan tisztelni a költészetet.

    A katonaságnál eltöltött évek és az utána tornyosuló családi problémák elfeledtették velem az irodalmi ambíciókat. Egyszerűen, nem értem rá, élni akartam. Majd húsz évig nem írtam és ösztönzést sem éreztem rá.

 

J.M.: De aztán mégis… szerencsére… Hogyan fogadja a környezeted? És a családtagjaid? Támogatnak, kapsz segítséget tőlük?

 

G.T.: Kedves nejem sokat olvas, és igazán megtisztel, hogy engem is. Ez inspirál.

    Jelenleg angol nyelvterületen élek, így az érdeklődők száma erősen korlátozott. Anyámnak, öcsémnek szoktam küldeni írásokat, verseket. A hangos versek tetszenek nekik, gondolom az előadók által adott extra kifejező erő sokat dob rajtuk. Segítséget nem kapok, de nem is várok tőlük. Az egyetlen segítőm Pápay Aranka, aki nélkül nem is írnék talán. Ő tartja a lelket bennem, ő biztat és javítgat.

 

J.M.: Mik a vágyaid? Emberként… Íróként…

 

G.T.: Mik a vágyaim? Talán szeretném, ha csend és nyugalom lenne körülöttem, hogy újra tudjak örülni a vízcseppek koppanásának, egy virág szépségének. Jelenleg fotózással is foglalkozom, így örökítem meg a számomra kedves tájakat, épületeket, természeti csodákat. Megnyugtat, és talán ez az, ami a legjobban hiányzik.

 

J.M.: Van-e példaképed? Vagy kinek a művészete van rád hatással?

 

G.T.: Példaképként említeném Heltait, Rejtőt, Pilinszkyt és természetesen Kisslaki Lászlót.

 

J.M.: Elégedett ember/író vagy?

 

G.T.: Mint író sosem lehetek elégedett, kicsit úgy érzem, elkéstem az írással, nekem még a rímtől vers a vers és ezt már egyre kevesebben fogadjak el. Szeretem, ha minden érthető, és nem kell álomfejtőt hívni egy-egy mondat, egy sor megértéséhez.

 

J.M.: Úgy tűnik nekem, hogy békében élsz önmagaddal. Hogyan születik egy olyan vers, mint a Hol állsz?

 

G.T.: Talán igen, azt hiszem, ez korral jár. Ha bölcsebb nem is lesz az ember, tapasztaltabb feltétlenül. Hogyan is születik egy vers? És pont ez? Jó kérdés, kicsit megfogtál vele. Még sosem gondolkodtam el rajta. Általában hajnalban kelek, olyan 3-4 óra között. Sötét is van, csend is van, a kávé is forró még. Próbálom tervezni a napom, az életem, és közben eszembe jutnak azok a dolgok, amit szeretnék átadni az olvasóimnak megszívlelésre. Nekem mindig azt tanították, hogy okos ember a más kárán tanul. Én nem voltam az, talán majd lesz olyan, akit érint, megérint és hat is rá.

 

J.M.: Mit üzensz a kezdő írótársaknak?

 

G.T.: A kezdő írótársaknak csak annyit üzenek, írjanak, írjanak sokat, tegyék félre pár hétre és olvassák újra. Vajon akkor is fog-e tetszeni?  Nekem sokat segített ez a módszer, főleg az elején.

 

J.M.: Mesélj a saját munkamódszeredről! Van valami kabalád, bogarad?

 

G.T.: Nincs különösebb munkamódszerem. Ha valami történik körülöttem, átgondolom, megkeresem a tanulságot és versbe vagy prózába foglalom.

 

J.M.: Mi eddigi legnagyobb sikered? Hogyan hatott rád és a további munkásságodra?

 

G.T.: A legnagyobb sikerem az irodalom terén, egy prózaíró verseny első helyezése, ahol Lator László bírált el. Ennél nagyobb siker csak az volt, amikor a lányom azt mondta, hogy – ez tetszik. Ez volt a fontosabb.

 

J.M.: Kapsz visszajelzést az olvasóidtól? Most nem a kommentekre gondolok…

 

G.T.: Sok érdeklődő van a munkám iránt, sokan biztatnak, várják az írásaimat. Ez jól esik, mert érzem, van kinek írni. Van, aki értékeli a gondolataimat.

 

J.M.: Hol olvashatóak a műveid?

 

G.T.: Írásaim a 7torony irodalmi lap, valamint a DunaPart irodalmi oldalain olvashatok. Az utóbbin pár fotóm is fent van

 

J.M.: Nyomtatásban megjelentél-e?

 

G.T.: Nyomtatásban önállóan egyszer jelentem meg, a könyv címe Hegymenet. Az életemről szól – szólt.

 

J.M.: Utolsó kérdésem: Van-e kapcsolatod Kanadában élő-alkotó magyarokkal? Vagy van-e ott olyan alkotó közösség, ahol a művészlelkűek találkozhatnak? (Egy ott élő költőnőt ismerek: Szabó Katalin vagy Fátyol.)

 

G.T.: Sajnos, nincs túl sok magyar ismerősöm, itt nem összetartóak a magyarok. Kopácsi Judithot ismerem közelebbről, neki most jelent meg egy angol nyelvű könyve. Fátyollal is találkoztam Niagara Fallson, Meglátogatott családostul. Sokat beszélgettünk. Talán egy hete kaptam tőle levelet, hogy jelenleg az ország közepén vannak, és jól érzik magukat. Létezik a Kanadai Írok Szövetsége, kérvényeztem is a felvételt, el is fogadták, jeleztek, hogy küldik az éves tagsági kártyát. Na, ez volt az utolsó hír felőlük. Párszor még írtam az elnöknek, éppen kórházból kórházba járt. Így lassan elmaradtam. Megszoktam a magányt, már nem nagyon hiányzik az, hogy szerepeljek. Magam örömére írok, és van egy-két rendszeres olvasóm, akik várjak az írásaimat.

 

J.M.: Nagyon köszönöm, hogy feleltél a kérdésekre, élményszámba ment olvasni a válaszaidat.

 

S most engedjetek meg egy rendhagyó befejezést: Ha Isten megsegít, az ősszel eljutok Kanadába, a barátnőm meg azt ígérte, hogy elvisz a vízeséshez. Remélem, Gyuri, pár percre találkozhatunk a Niagaránál!

 

 

Két hét múlva: Boér Péter Pál

 

 

Legutóbbi módosítás: 2011.02.11. @ 11:15 :: Józsa Mara
Szerző Józsa Mara 114 Írás
Nagy változások közepén vagyok - az írás ad erőt, az íráshoz pedig a zene.