Álmok, mesék vissza-visszajárnak
abból a zsenge-édes korból,
mikor a t?zhely láza tombol…
Hamvas-vágy remény-pírt
arcunkra dorombol.
Akkor még meleg volt a reggel,
most ?szbe fordult fejjel
éjszakám harangja
messze-messze kondul;
Mezsgyéket szakítva áhítatot koldul.
Édes-keser?…víg-bolond élet
csoda, hogy vagy…csoda, hogy élek.
Szavaink voltak lábtörl? sz?nyegek,
szemünkb?l menekült a fény is,
hitünkre szürke köd derengett.
Árnyékos szép ígéretek
felett…alatt…
rohant vonatunk ezalatt.
Búsongó sápadt ráncaink között,
keringtek sós-íz? fényes cseppek
csúfolta ?ket dédelgetett,
rátarti bántó dac-közöny.
Mi!
Önz? ifjú pazarlók
b? kézzel szórtuk magunkat szerte,
vállalt sors-falat húztunk,
egykori édes emlékekre.
Vonatunk fékez.
Sír a vágány…
beteljesül majd életünk
álmunk ott ragad szemünk fátylán.
Könny? föld alatt rög leszünk.
Én, itt a sárga víg-homokban,
Te, ott a barna h?s-agyagban,
– nem múlunk el…csak elmegyünk…
Legutóbbi módosítás: 2010.12.29. @ 12:35 :: Paszternák Éva
