Az ünnep el?tti utolsó napon, végtelenül koszos aluljáró egy zugában, odavetett szénán, rozoga jászolbölcs?ben, újszülött kisgyermek aluszik.
A karácsonyra készül?d?k jönnek-mennek, üzletelnek, adnak-vesznek utolsó er?feszítéssel: ki, mit? Van, ki rézb?l készült húszkarátos, súlyos aranyláncot, van, ki ünnepi gyertyákat, van ki létnézeteket és van, ki eszméket ad-vesz.
Az édesen alvó Kicsit senki észre nem veszi.
Pártkatonák érkeznek az aluljáróba, hamarian dobogót ácsolnak össze, hangosítást szerelnek, imponáló gyorsasággal.
Áll a dobogó immár, és érkezik a pártos politikus: megnézi – futó pillantással – a jászolban alvó kisdedet, majd délcegen föllép a dobogóra: gitáros, bordátlan szentek dalba fognak, aztán a pártos beszédjének olvasásába kezd, délceg, sztentori hangon.
(Beszédjét kézzel írta, rajongóitól gy?jtött hozzá tanácsokat, és már el?re figyelmeztette a zembereket, hogy meztelen táncoslányokról nem fog beszélni. Kezdetnek megfogalmaz néhány nagy, általános ígéretet, ezek megvalósításáról nem szól, de néhány viccet azért bedob.)
”Énmi igazán a zemberekért munkálkodunk” – harsogja -, „tehát a következ? értékekre kell építenünk a jöv?t: munka, család, otthon, egészség és rend.
Biz’ a családra, mely például ennek a Kisdednek itt: nincs.
Zemberek!
Nincs családja! Hát énmi azon fog munkálkodni, hogy legyen neki!
A munka, otthon, család mellett az is közös, hogy a kiszolgáltatottságtól és a betegségt?l félünk: a zembereknek alapvet?en egészségre és rendre van szükségük!
„De a rend szó leértékel?dött, mellékzöngét kapott” – mondja. – „Szabadság nélkül viszont a rend káosz, ahol a félelem tenyészik!” – üvölti hozzá, aztán szórványos tapsvihar közepette lelép a pódiumról, elhúz a feledés homályába.
A Kisded marad jászol-bölcsejében.
Filozófus ér a meredélyes aluljáró lépcs?jéhez, álmodozva lesétál a lépcs?n, vet egy pillantást a Gyermekre, és képzelt társával vitatkozva mormolja: „Miért van egyáltalán létez?, és miért nincs inkább Semmi? Ez minden kérdés közül a legels?. Sokan egyáltalán nem ütköznek ebbe a kérdésbe, és mégis! Mindenkit megérint egyszer, még ezt a bölcs?ben alvó kisgyermeket is megérinti majd egykor. Talán egyszer kondul csak meg benne majd a kérdés, tompán, mint egyszeri harangütés” – véli.
”De van-e egyáltalában ez a kisded? ez a legmesszebbre vezet? kérdés, vagy csak ideája egy született Báránynak? Isten Bárányának? És van-e egyáltalában Isten? E kérdés terjedelmének csak az abszolút értelemben nem létez? és sosem létez?, a semmi szab határt…”
Töprengve felh?zi homlokát, és megy, megy: elmegy, gondolataiba mélyülten…
A Kisded marad jászol-bölcsejében.
Kufár rikkant most, rikácsolva:
”Gyertyát, mécsest, karácsonyi fényeket tessék! Ötöt egy ezresért, csak egy ezresért! Nemiszerv alakú és betlehemes mécseseket tessék! Ötöt egy ezresért, csak egy ezresért…!”
Lenéz árulás közben, lenéz a Kisdedre, aztán mellé tesz két mécsest, melegítsen és világítson a Gyermeknek: aztán megy tovább…
A Kisded marad jászol-bölcsejében.
*** *** ***
„Napszállatkor elmegyek!” – hallotta az Apa a folyosóról a hangot, és a szép mondat itt, a betegszoba csöndjében, a lázban halódó gyermek lassú dermedésében baljós, gonosz, perverz értelemmel telt meg.
A Kislány hosszú napok óta verg?dött már harctérré mocskosult ágyán, és a F?orvos nem is bíztatta az Apát holmi lehetetlen, csodaszer? gyógyulás reményével: órákat, legfeljebb napokat csillantott csak meg várakozásra ítélt képzelete el?tt.
„A karácsonyt talán, az új év els? napjait megéri esetleg. De inkább el?bb, mint utóbb. Készüljön fel!”- mondogatta.
Bizony karácsony, szenteste, ami közeledett üresen tátongó három szobával, ahonnan a Kedves – az Anya – már régebben eltávozott, és ahová a Gyermek már nem tér vissza sohasem. Három szoba karácsonyfa-nélküliségben fagykolódva, üres h?t?szekrénnyel ásítozva, néma csöndben, míg más szobák, szerte a földön, megtelnek lágy gyertyafénnyel, beszívható feny?illattal, hallható gyermekkacajjal, feln?ttkönnyekkel: ez beszélt mindennél világosabban Apának arról, hogy mennyire elhagyta magát, mennyire kih?lt az élete, a lelke talán már meg is halt: nincs többé, a jeges ?rbe szóródott.
Szenteste lassan alkonyuló délutánja volt.
Csöndesült a forgalom a kórház körülötti utcákon, sorban zártak az utolsóként is kitartó üzletek, autóbusz és villamosjáratok vonultak büszke méltósággal csilingelve, tülkölve alvóhelyükre.
Apa sóhajtva vette tudomásul amikor a N?vér távozásra kérte, hozzátéve, hogy már másnap reggel – természetesen – ismét jöhet.
„A párna… a párna…”- bugyborékolt el? a Kislány szájából, és ekkor, talán utoljára, még fellángolt az Apa tehetetlen dühe, gy?lölete, amit a halál iránt érzett, és a szívében n?tt harag szájáig ért, aztán ráfreccsent a N?vérre.
„Cserélje ki a párnáját! Azonnal cserélje ki!” – üvöltötte, miközben maga is restellte üvöltését. – „Ezerszer szóltam már!”
„Nyamvadt kis béka…” – gondolta a n?vér, de csíp?s válaszát megfékezte az emlékezet holmi köpenyzsebbe került borítékokról, és elindult a n?vérpulthoz, hogy – ki tudja hanyadszor – párnát cseréljen. Csak orra alatt dünnyögte:
„Hiszen napjában kétszer, háromszor cserélem azt a rohadt párnát, egyik sem jó!”
Apa elment, a párna – enyhén durva, észrevehetetlenül durva mozdulattal – a Kislány feje alá került.
Csend lett.
Az életfunkciókat jelz? m?szerek halk biip-biipje töltötte meg a csendet csupán.
A N?vér olvasott, valami színes borítólapos könyvet olvasott: ragyogó fogakkal mosolygott egy ifjú pár, szoros ölelkezésben, tengerpart szépségében.
A Kislány most csendesen verg?dött az emészt? lázzal birkózva.
Odakint a városra nyirkosszürke hófelh?k takarója borult, a színes neonreklámok fényei egyszín?, piszkos, jellegtelen színben ver?dtek vissza t?zfalakról.
A N?vér egyre ingerültebb lett.
„Micsoda istenverte foglalkozás!”
Mások most készül?dnek a karácsonyi vacsorához, pulykasült, rántott hal illata kúszik a meleg szobák során, és vegyül össze az édes sütemények és a karácsonyfa illatával: ? pedig kénytelen itt ülni egyedül, egy nyafka kis béka ágya mellett.
A gyermek ekkor újra mozgolódni kezdett: fejét ide-oda vetette a párnán, homlokán verítékcsöppek ütköztek ki, szeméb?l könnyek peregtek.
A N?vér felkelt, megfogta a gyerek csuklóját, kitapintotta pulzusát, egy pillanatra szívdobogása egybeolvadt a haldoklóéval, aztán az összhang megbomlott, a gyermek elsiklott el?le, a vézna csuklón ismét a halál fonalassá váló dobolását lehetett csak tapintani.
A Kislány két keze szinte karommá görbülve szántotta az ágy két oldalát, lábszárait behajtotta, combjait a hasa közelébe húzta, aztán szinte dühödten vágta el?re ismét, ahogy a perzsel? ár újra elborította.
„A párna…a párna…” – suttogta, lehelte.
A N?vér el?ször úgy érezte, újra elönti a düh, de aztán magába tekintve, valami egészen más érzelmet tapasztalt.
Az ártatlan gyermek haldoklását egyszerre nem tudta másnak látni, mint ami persze ténylegesen volt: botrányos perverzitásnak.
Közelebb hajolt, és elöntötte a részvét váratlan hulláma.
„Hát milyen párna kéne?”
„Puha…f?b?l…f?párna” – lehelte a gyermek.
A N?vér – ó, mennyivel lágyabb mozdulattal, mint el?bb – kivette feje alól a párnát, és habár most senki sem látta, akit?l pénzt várhatott, elment a n?vérpulthoz és kikereste a leglágyabb, legpuhább párnát.
„Itt van” – tette a Kislány feje alá -, „ez jó lesz. F?párna.”
Halovány, gyönge mosoly a Kislány szenved? arcocskáján, egy gyorsan szétolvadó mosoly, torz görcsbe forduló mosoly, egy értelmes, de azonnal kihúnyó szemvillanás.
A N?vér egy könnycseppet morzsolt szét szeme sarkában, aztán visszaült, de már olvasni nem tudott.
„Igen…ez jó…ez f?párna…” – hallotta még egy ideig.
Csend lett.
Túl nagy csend.
A N?vér észbekapott: az életjelz? készülékek halk cirpelése megsz?nt immár, de a N?vér csak nem mozdult. Nézte csak, nézte a Kislány békésen kisimult arcocskáját, mely iszonyatos ellentétben volt a groteszk, keresztrefeszített test látványával, az évezredes halálos pózzal, és életében el?ször érezte meg saját karácsonyi magánya árnyékában a Gyermekét is, az Apáét is, a kukában karácsonyi ajándékra vadászó hajléktalanét is: a világ magánya szakadt rá.
Odakint pedig megkondultak a harangok, éjféli misére szólítottak, mert odakint a világban éppen most született – mint kétezer-tíz éve mindig – a Világ Világossága, az a másik gyermek.
Idebent csend volt.
*** *** ***
Az Apa botorkálva, az aluljáró lépcs?jéhez érkezik: amikor a rozoga jászolbölcs?ben fekv? Kisdedhez ér, beléhasít szívébe a bizonyosság: most, ebben a pillanatban elment a Kislánya, most, ebben a pillanatban végképp egyedül maradt.
Nézi az alvó Kicsit: nézi, nézi, aztán azt gondolja:
“Magammal viszem, magammal. Fölnevelem, gyermekemmé teszem a Másik, most távozott helyett… ? is magányos, én is az vagyok immár végleg… Magammal viszem, igen!”
És az Apa viszi a kisdedet: ? viszi…
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:45 :: Kavyamitra Maróti György
