„Ha mégis foglalkozom vele – mondta Elkmann-nak a halálról nyolcvanhárom évesen -, hogy úgy mondjam, csak elméletileg teszem; az élet átmeneti és értelmetlen káoszának végét látom benne.”
A Tiberis-folyó partján, a Lungotevere della Vittoria rakpart 1. szám alatti lakásban minden úgy maradt, ahogyan gazdája idején volt. Moravia 1963-tól egészen haláláig ebben a lakásban élt és alkotott.
Azóta is ugyanaz a több ezer könyv sorakozik a polcokon, ugyanazok a díszpárnák vannak a díványon, még a hetvenes évekbeli konyhabútor is megmaradt, és a panorámás terasz mediterrán növényei sem száradtak ki. A falakon a Moraviával kortárs olasz fest?k alkotásai láthatók, és azok a fából faragott álarcok, melyeket az író afrikai útjairól hozott magával. A dolgozószoba óriás íróasztala közepén egy Olivetti 82-es írógép áll, bár Moravia mindig kézzel írta a regényeit.
Arról, hogy a lakásból múzeum legyen, Alberto Moravia két egykori felesége, Dacia Maraini olasz és Carmen Llera spanyol írón? döntött. Olasz sajtóbeszámolók szerint a Moravia nevét visel? alapítvány által m?ködtetett lakásmúzeumba egyel?re minden hónap els? szombatjának délel?ttjén léphetnek be a látogatók. Az ingyenes látogatás 15 f?s csoportokban, vezetéssel történik, a kötelez? helyfoglalásért viszont öt eurót kell fizetniük az érdekl?d?knek.
A lakásmúzeum a híres író halálának huszadik évfordulója alkalmából nyílt meg.
Alberto Moravia, a múlt századi olasz realista irodalom egyik legnagyobb hatású alakja.
Alberto Pincherle néven, 1907. november 28-án, Via Sgambati-ban született Rómában egy gazdag középosztálybeli zsidó családba. Apja, Carlo, építész és fest? volt. Katolikus anyja Teresa Iginia de Marsanich anconai, de származásilag dalmáciai volt. Moravia nem fejezte be általános tanulmányait, mivel 9 éves korában csontízületi tuberkulózissal fert?z?dött meg, amelynek következtében öt évig ágyhoz volt kötve. Három évet otthon töltött, míg másik kett?t egy északkelet itáliai Cortina d’Ampezzo beli szanatóriumban, ahol mindent elolvasott Freudtól Joyce-ig. Megtanult franciául és németül is, és mindkét nyelven verseket is írt.
Els? verseskötete már tizenhárom éves korában megjelent, els? regénye A közönyösök címmel 1929-ben látott napvilágot és azonnal híressé tette. A m? alapgondolata, hogy a régi polgári eszmék let?ntek és a polgári világ alkalmatlan a tragédiákra. Ezután folyóiratokat szerkesztett, élt Párizsban, Kínában, Görögországban, hazájából a második világháború alatt el kellett menekülnie a csak a felszabadulás után térhetett haza. Ekkor már házas ember volt, 1941-ben vette el Elsa Morante írón?t.
Moravia módszere az általa tudományosnak nevezett realizmus volt, amely a valóságból lesz?rhet? tények, gondolatok filozófiailag általánosítható illusztrálását tartja szem el?tt. Regényeiben, alkotásaiban (mint például a Boldogtalan szeret?k és az Elhibázott becsvágyak) nagy hangsúlyt kapott a szexualitás ábrázolása, h?seinek legnagyobb kudarca, hogy képtelenek tartós érzelmi kapcsolatokat teremteni.
Az engedetlenség, A megalkuvó és A megvetés cím? regényeiben a fasizmus alatti és a háború utáni olasz társadalom mély és valóságh? képét adta tömör, szókimondó, erotikával f?szerezve. Az embert reménytelenül elidegenedettnek, magányosnak látta, aki mégis „mindennek a középpontja és célja”.
Római elbeszélései és a bel?lük regénnyé terebélyesed? Egy asszony meg a lánya ugyanakkor szeretetteljesen ábrázolta az egyszer? emberek hétköznapjait, a köztük meglév? szolidaritást. A regényt többször meg is filmesítették, 1960-as filmváltozata hozta meg a kiugrást a fiatal Sofia Loren számára. Loren nagy vetélytársa, Gina Lollobrigida A római lány f?szerepében domborított 1954-ben, Moravia-írások alapján Bertolucci, Bolognini, Damiani is készített sikeres filmeket.
1952-ben a Vatikán indexre tette m?veit, ám ez hírnevének és olvasottságának csak jót tett. A hatvanas évekt?l (például Az unalomban) visszatért a jól ismert polgári világ ábrázolásához, bár h?sei már az egyszer?bb néprétegek felé tájékozódva próbálnak kitörni elszigeteltségükb?l.
Az olasz kulturális életben mindig eseményt jelentettek Moravia kritikái, tanulmányai és publicisztikai munkái, évtizedeken keresztül írt riportokat a legnagyobb lapoknak. Politikus alkat volt, sohasem titkolta rokonszenvét az Olasz Kommunista Párt iránt, 1983-ban párton kívüli függetlenként, de a párt listáján választották meg az Európai Parlament képvisel?jévé.
1990. szeptember 26-án római lakásán agyvérzés és szívbénulás következtében érte a halál.
Alberto Moravia magyarul megjelent m?vei:
· A római lány – Fordította: Kismárton András Budapest, Európa Könyvkiadó, 1983
· Az unalom – Fordította: Zsámboki Zoltán Budapest, Európa Könyvkiadó, 1981
· A megvetés – Fordította: Székely Éva Budapest, Európa, 1982
· 1934 – Fordította: Faragó Éva Európa, 1985
· A megalkuvó Fordította: Füsi József Budapest, Európa, 1983
· Én és „?kelme” Fordította: Székely Éva Helikon, cop. 1996
· Agostino: kisregények Fordította: Zsámboki Zoltán Budapest, Európa, 2004
· A közönyösök Fordította: Dankó Éva Budapest, General Press, [2000]
· Egy asszony meg a lánya Fordította: Gellért Gábor Budapest, Európa, 1960
· Gyilkosság a teniszklubban: elbeszélések Válogatta Lator László Budapest, Európa, 1969
· A figyelem Fordította: Zsámboki Zoltán Budapest, Európa, 2005
· Római történetek Fordította: Gellért Gábor Budapest, Európa, 1987, cop. 1957
· Levelek a Szaharából Fordította: Zsámboki Zoltán Budapest, Európa, 1986
· Római utazás Fordította: Szentgyörgyi Rita Budapest, Fortuna, 1993
· Történelem el?tti történetek Fordította: Székely Éva Budapest, Móra Ferenc Könyvkiadó, 2000
· A pici, A csocsára Fordította: Gellért Gábor Budapest, Terra, 1959
· A leselked? Fordította: Magyaróssy Gizella Budapest, Európa, 1988
.
Alberto Moravia
Levelek a Szaharából
(részlet)
.
.
Elefántcsont napló
V. Kunyhóban
Korogó
Megállunk, de nem szállunk ki a kocsiból, még kábultan nézünk körül; háromszáz kilométer van mögöttünk, amit tûzõ napsütésben robogtunk végig. Tágas és szabálytalan alakú tisztás terül el elõttünk; ha nem látnánk az ösvények hálózatát, amelyek úgy keresztezõdnek és gabalyodnak össze egymással, mintha szüntelen járás-keléssel taposták volna ki õket, azt hihetnénk, hogy itt is csak véletlenszerûen ritkult meg a szavanna növényzete. Távolabb soktörzsû baobabfák sötét és vaskos formái tûnnek fel. Még távolabb nõk és gyerekek bizonytalan körvonalai rajzolódnak ki, mögöttük ugyancsak bizonytalanul sejlõ kunyhók csoportja. Ezt a falut kerestük, ezt a lobi falut. A lobik nomád törzse a termeszek ösztönösségével vándorol Felsõ-Volta és Elefántcsontpart között, aszerint hogy hol számíthat jobb termésre, és új szálláshelyén mindig ugyanolyan típusú falvakat épít.
Mi különbözteti meg az afrikai falut az európai községektõl, településektõl? Azt hiszem, az, hogy nem házakból — ha mégoly nyomorúságosakból is –, hanem kunyhókból áll. A ház tartós anyagokból épül, tehát elöregszik és javításra szorul, a kunyhó anyaga viszont romlandó, s ezért nincs ideje elöregedni; vagy ezért, paradox módon, vagy valami más okból, mindenesetre tény, hogy a kunyhó, bár bonyolult és megfontolt emberi munka terméke, a házzal ellentétben, a mozdulatlan és megváltozhatatlan természeti tények közé tartozik. Ezzel magyarázható, hogy a kunyhó nem érzõdik sem õsinek, sem modernnek, hanem a maga szerény módján öröknek tûnik fel. És ezzel magyarázható az is, hogy nem lehet se tatarozni, se felújítani: nem az a célja, hogy a természetet, vagyis az anyagokat, amelyekbõl épült, emberi szükségletek kielégítésére használja fel, hanem az, hogy az embert hozzáigazítsa a természet szükségleteihez; a természet pedig, mint tudjuk, nem változik, örökké egyforma. Ráadásul, hála a kunyhónak, a sötét és szûk anyaméhben kezdõdött emberi lét a születés után egy másik sötét és szûk odúban folytatódhat, amely sokban a biztonságos és kusza zsigerekhez hasonlít. És legvégül: a kunyhóban mindenki meztelen, ami szintén a természethez való alkalmazkodás jele, hiszen a száraz évszakban az egész vidék csupa por, az esõs évszakban csupa sár, s így errefelé lehetetlenség volna összeegyeztetni az öltözködést meg a tisztaságot. Aki látott már afrikai nõt, amint az alacsony ajtó szemöldökfája alatt meghajolva kilép a kunyhóból, a szabadban fölegyenesedik, és éjszaka kisimult, feszes bõrét egy porszem se szennyezi, az tudja, mennyire így van ez.
Elhatározzuk, hogy kiszállunk a kocsiból, elindulunk a kunyhók felé. Ezek nem kerek formájú, kúpos fedelû, úgynevezett klasszikus kunyhók. Úticélunk helyén a kéklõ, távoli dombok elõterében kis erõdökre emlékeztetõ, oroszlánsárga, teraszos tetejû, ferde falú építményeket találunk. Az egyik kis erõd ajtajában egy nõ áll, figyel bennünket, amint feléje tartunk, és nevet. Elsõ látásra éppen a nevetése hökkent meg; és egy pillanatig — a szemem káprázik a tûzõ napfényben — nem értem, min hökkentem meg. Hiszen más, talán különösebb részletekre is fölfigyelhetnék, például lapos, kiszikkadt, ráncos mellére: hajszálra olyan, mint a mosás után kiteregetett nadrág zsebe; például meztelen karjára, amelyet válltól az ujjai hegyéig úgy hálóz be a kidudorodó erek rendszere, mint valami anatómiai szemléltetõ ábrán. De a nevetése jobban meghökkent; hirtelen rájövök, hogy miért.
Nem is azért, mert a félelem és a bizalom között olyan fájdalmasan riadtnak tetszik; inkább azért, mert az alsó és felsõ ajkába ágyazott két tányér miatt a jókedvét csak kínos, groteszk mimikával tudja kifejezni. A tányérok csontból vagy fémbõl készültek, akkorák, mint egyegy régi olasz tízlírás; kasztanyettformán elõrecsücsörödik tõlük az ajak, és a nevetést furcsa V alakú grimasszá változtatják, mintha a nõ csak a szája szögletével nevetne. Egy kicsit oldalt lépek, s csak akkor látom, hogy a nevetõ nõ profilja kacsáéhoz vagy libáéhoz hasonlít, mivel meghosszabbított ajka az úszómadarak csõrének formáját vette fel. Aztán megint szembõl figyelem tovább: ajkai között az ínyében nincsenek meg a metszõfogai, bizonyára azért húzták ki, hogy könnyebben szájába vehesse az ételt. Mi lehet az oka ennek a kényelmetlen és furcsa torzításnak? így szebbnek hiszik magukat? A rítus írná elõ? Késõbb megkérdezzük afrikai sofõrünket, de õ lakonikusan csak annyit mond: „C’est une coutume.”*
Az asszony még mindig nevet, mintha egyforma valószínûséggel számítana ütésre is, meg ajándékra is. Rájövünk, hogy el kell oszlatnunk a kételyeit; egyikünk leveszi a sálját, gyors mozdulattal körültekeri az asszony nyakán, csomót is köt rá; aztán az ajtó felé mutat, mintha jelezné, hogy nincsenek ellenséges szándékaink, csak a kunyhót szeretnénk megnézni. Ez a gesztus, amely olyan õsi, mint maga a világ, eléri kívánt célját. Az asszony megnyugszik, abbahagyja a nevetést, és egy kézmozdulattal beinvitál. A szemöldökfa alatt lehajtjuk fejünket, és belépünk a kunyhóba.
íme az elõtér. A padló, a mennyezet, a falak: durva anyag, nincs elegyengetve; a belsõ válaszfal mentén szintén agyagból tapasztott fülkék, földmûvesszerszámokat, vetõmagos zsákokat, sõt néhány éppen kotló tyúkot pillantok meg bennük. Sötét van, erõs baromfiól- és trágyaszag terjeng; az egyik félhomályos sarokban épp hogy sejtem lehet néhány meghatározhatatlan tárgyat, szögön lógnak, alighanem szalmából, fából és állati szõrökbõl készültek: talán házi fétisek. A visszavert, halvány fény egy ajtón, pontosabban magas, szûk résen szûrõdik be; oldalvást átpréseljük magunkat rajta, és belépünk a kunyhó láthatólag legfontosabb helyiségébe. A tágas szoba padlója nagyon tiszta, szinte fekete, sima és egy kicsit fénylik is, alighanem agyaggal összegyúrt tehéntrágyából döngölték. A félhomályban észreveszem, hogy a fal mellett oszloposán egymásra rakva nagyon szép, hasas, barna égetett agyagedények sorakoznak. Olyan sok van belõlük, hogy ez idõ szerint semmiképpen se használhatják; azt kell gondolnom, hogy a pompa és a társadalmi emelkedés iránti vágy jelképei. Átmegyünk a harmadik helyiségbe. Nagyon kicsi szoba, kegyetlen verõfény tûz be a tetõablakon, amelyhez fatörzsbõl formált lépcsõn lehet feljutni, a fatörzs vájatai a lépcsõfokok. A perzselõ napsütésben öregasszony kuporog a földön mozdulatlanul. Virágmintás szoknyája szélét a fejére húzta, biztosan beteg, erre vall a tányérajkú nõ kézmozdulata, ahogy rámutat: sztoikusán belenyugvó gesztusa mintegy jelzi az elkerülhetetlent. Megkönnyebbülve mászok fel a lépcsõként szolgáló fatörzs vájatain, feljutok a tetõteraszra.
Folytatjuk a helyszíni szemlét, íme a tér, ezt szegélyezik összevissza csoportokban, amúgy afrikaiasan, a kunyhók. A megszokott falusi sürgés-forgás: nõk jönnek-mennek, fejük tetején kis párna, rajta kosár vagy korsó, meg se billen, gyerekek kergetõznek, birkák baktatnak egy sorban, kutyák civakodnak, tyúkok csipegetnek a homokban. A mozgalmas tér közepén anya-szült meztelen kisfiú ül a földön, tetõtõl talpig fehér por lepi be, senki se vesz róla tudomást, és õ se vesz tudomást senkirõl. Inkább csontváz, mint eleven lény, fonnyadt bõre alatt a hátán kirajzolódnak a csigolyák, mellkasán a bordák, térdén a térdkalács, mellén a kulccsont. Gyapjas haja is csupa fehér por, elváltozásának mintha szertartási, mágikus okai volnának; legalábbis az afrikai feketeségen így hat mindenféle fehérség.
A porlepte kisfiú szeme és szája nedves nyílásnak tûnik, valami halotti csillogás látszik rajta, mintha már rohadna a teste. Elnézem, és arra kell gondolnom, vajon milyen képet alkothat ez a haldokló gyerek rólunk, eddig ismeretlen, furcsa európaiakról, itt a szülõfalujában. Talán újabb rejtélyt jelentünk neki, amit maradék életerejével nemhogy megmagyarázni, szinte érzékelni se tud. Amikor éppen erre gondolok, lám, a kisfiú, akár egy bábu, amelyet láthatatlan tekegolyó üt le, váratlanul mereven oldalra dõl, arccal a porba, görnyedõ testtel, mintha még mindig ülne. Szemének és szájának kifejezéstelen, nedves csillogása a por lisztes fehérségében most már a halál gondolatát sugallja, kis állatok poros tetemén erõtlenül csillogó vérre emlékeztet, gyerekek agyonütötte gyíkokra, elgázolt macskákra, puskasörét roncsolta madarakra. Egyébként a halál, ellentétben az európai szokásokkal, itt a gyereket körülvevõ közönyben nyilvánul meg, s ez a közöny, éppen azzal, hogy nem vesz róla tudomást, valami titokzatos és kétértelmû módon õrködik felette, gyámolítja elkerülhetetlen pusztulásában.
A falu meglátogatása szinte kötelezõen a település fõnöke elõtti tisztelgéssel és az ajándékok szertartásos cseréjével fejezõdik be. íme a fõnök. Elõbújik az egyik kunyhóból, botjára dõlve, nagyon lassan közeledik felénk, két fiatal helyettese támogatja. Nagyon öreg, a bronz templomkapuk dombormûvein ábrázolt, román kori királyokra emlékeztet; vagy Rouault ugyancsak királyi figuráira. Alacsony, rettentõ sovány, karját a testéhez szorítja, a mellkasától térdéig érõ tunikája alatt a két lába is egymáshoz dörzsölõdik. Arcvonásai elnagyoltak, egyszerûek: mérhetetlenül nagy szemhéj, mérhetetlenül nagy fül, mérhetetlenül nagy orr, mérhetetlenül vastag ajkak. Vak; ezt akkor veszem észre, amikor a kezébe adok egy zacskó cukorkát, érzéketlenül, pusztán kíváncsiságból tapogatja meg, ahogy a vakok szokták.
Ezután egyik helyettese átnyújt neki egy kis kosarat, nyolc apró gyöngytyúktojás van benne. A fõnök megtapogatja a tojásokat, helyeslõén bólint, átadja nekem a kosarat. Aztán mond valamit, ajka alig mozog, mintha imádkozna; a helyettese lefordítja franciára. A fõnök azt kérdezte, el tudnánk-e vinni a városba, Korogóba egy falubeli fiút, hogy orvosságot vásároljon. Mondjuk, hogy igen, erre a fõnök benyúl tunikája felsõ részébe, csomóra kötött kendõt vesz elõ, gyönge ujjaival kibogozza, az illetõ fiú kezébe leszámol néhány ezüst pénzérmét, a többit visszateszi a kendõbe. Ideje, hogy induljunk. Elköszönünk a fõnöktõl; a vakok bizonytalan, széles gesztusával viszonozza a köszönést. A faluból nézve most a mi autónk rémlik kísértetiesnek, bizonytalannak, valószerûtlennek, ahogy a betonút szélén szinte elmerül és feloldódik a fényözönben.
* Ez szokás, (franciául)
Európa Könyvkiadó Budapest 1986
Fordította Zsámboki Zoltán
Alberto Moravia: Lettere dal Sahara
© 1981 Gruppo Editoriale Fabbri — Bompiani, Sonzogno,
Etas S. p. A., Milano
Hungarian translation ©Zsámboki Zoltán, 1986
Forrás:
MTI
literatura.hu
hu.wikipedioa.org
Legutóbbi módosítás: 2019.09.11. @ 06:39 :: H.Pulai Éva
