Pintér Norbert : Tél

*

 

 

Zord szelek fújnak fagyott jégsípokon, halott nótákat. A déli nap erőtlen sugarai még megpróbálják felolvasztani a vizeket, de a kisebb tocsogókat örökösnek tűnő jég börtönzi be.

A nagy folyó hullámai még küzdenek a halálos dermedéssel, de, ha eláll a szél, és sárga udvarában felragyog a Hold, könyörtelen fagy csorog a földre.

Messze hangzó csattanással repednek meg a fák az erdőben, s téli jajkiáltásukat cinegék sírása kíséri.

Fenyőrigók járnak csapatban, s kutatják végig a bokrokat, és ahogy felrebbennek, csonttollúak érkeznek a helyükre, hogy a néphiedelem szerint háborút és dögvészt hirdessenek.

A ködben libavadászt rejt a réti árok, s a szürke derengésből erőszakos dörrenés vág a vadlibák közé. A sörét verte hatalmas madarak, hangos puffanással ütik meg a földet, s amikor kireggeledik, hatalmas árnyékú rétisas portyázza végig a határt, a sebesültek után kutatva.

Feltámadó szél sepri tisztára a látóhatárt, hogy aztán néhány napsütéses, hideg nap után homályoskodó felhők borítsák be az eget. A tornyosuló felhőóriások alatt sziszegve rohan az északi szél, s amikor terhétől nyögve megáll, havazni kezd.

Esik a hó, majd vízszintesen folyik, később banálisnak ható nagy pelyhekben szállingózik, s fehér ruhát ölt az erdő és a mező. Mire a nap felkel, már szűzi fehérségben és halotti csendben várakozik minden.

Az érintetlen palástra írt nyomok folyamatosan tudósítanak a nap történéseiről. Itt egy nyúl keresgélt valamit, ott egy őz csülkei szakadtak mélyen be a hóba. Vörös frakkba öltözött róka kutatja utánuk át a határt, s az ínség marta üres hasát az elhullottakkal tömi tele. Az éjszakában vágyakozva száll hangja a hóbuckák felett, s válasz több irányból érkezik.

A fagyott éjszakában a Göncöl rúdja, szinte beleakad az erdőszéli nagy nyárfába, miközben a Sarkcsillagot megkerülve, a kisebbik csillagszekér lassan a kerekeire döccen.

Pálfordulására vár a téli táj, s gyertyaszentelő táján árnyékát keresi a medve. Károgva örvénylő varjak fekete serege kutatja végig a határt, s gyászoló tömegük faluról falura jár. Az erdő csendjét szajkó rikoltása zavarja fel, melyre választ a csuszka, tavaszt váró hangja kiált.

Valami elindult az Időben. A Tél öregszik, s bár még őrjöngő szél garázdálkodik az estében, napközben már dél felé hallgatóznak a foszlott nádbugák.

Nyulak kergetőznek a hófedte mezőkön, s a bakok parázsmód izzó szerelemmel küzdenek a nőstények kegyeiért. Párba állnak a foglyok, tetőzik a rókanász, s a vágyakozás heve velük is elfeledteti a hideget.

A nap reggelenként még nehezen ébred, de délutánra már megcsorran az eresz. Hangja csöpögésből surrogásra vált, ahogy erőre kap a fény, s a csatornában folydogáló kis csermelyből jóízűt isznak a fészekrakásban megfáradt verebek.

Hangos csiripeléssel csinálnak napnyugtakor zsibvásári hangulatot, s vidám szóval követelik a Tél végét. Szemtelen követelőzéseiknek egy kék galamb búgása ad nyomatékot.

Az úton botozva feltűnik Jégtörő Mátyás, s feje fölött égig ér a pacsirtaszó, ahogy a Tavasz elé sétál.

Legutóbbi módosítás: 2010.11.10. @ 20:00 :: Pintér Norbert
Szerző Pintér Norbert 0 Írás
VADÃÂSZHIMNUSZ Vadász vagyok, Hunor s Magor nyomán, Sok kincset őrzök, mit rejt szép hazám. Nádas berek és erdős rengeteg, Sok vadja várja mindig jöttömet. Szent a családi tűzhely, mint hitem s hazám, Hozzájuk húz a vágyam magányos éjszakán! Vadász vagyok erdőn, mezőn, tavon, Jó ló visz úton és vadnyomon. Tavasz ragyog, az est jő csendesen, Szalonka pár, ó, suhan nesztelen. Szent a családi tűzhely, mint hitem s hazám, Hozzájuk húz a vágyam magányos éjszakán! /KÃÂhalmy/