hajába szél nem kapott,
szeme sem látta a Napot,
végzete rá nagyot csapott.
(2005.02.04. – 2006. 01.23.)
I.
Követ dobtak a család tükrére,
fénye ezer darabra robbant.
Mondták: „Edward-szindróma”!
Szúrtak, vágtak a szilánkok,
égettek a „miértek?”.
Éterben lebegett az ismeretlen,
mögötte lapult a félelem,
és lesett, mint f?ben kobra.
Vitt minket az érthetetlenség sodra,
a valóság jeges fodra:
rácsos, fehér ágyhoz kötözött kezek,
lekötözött élet!
Dereng?n ébred? cserepes tekintet nézett,
de ritkán, s alig látott,
nem is hallott…
Ki tudja: mit érezhetett, „foghatott”
a világból?
Hadonászó apró rózsa-ujjak,
kereng? kurta utak
semmit markolásztak,
könyörögtek a leveg?ben
esend?en, a Teremt?nek.
Lég elakadt,
kicsiny arca feketedett,
– óh, egek ura, micsoda karma!
Teste-lelke egy évig szenvedett,
az élet-szakajtó kietlen gyomra
nem kegyelmezett:
édes anyatej helyett, hideg szonda kotyva,
lágy becézés helyett, rideg néma falak,
anyakar öle helyett, vasrács-keret foglya…
lassan lopta ?t, a halál megváltó csókja.
II.
Az élet t?le, mindent elvett,
mi a léthez kellett.
Földet sosem érintette lába,
hajába szél nem kapott,
szeme sem látta a Napot,
végzete rá nagyot csapott.
Ajka szóra soha nem nyílt,
nem ejtette ki cseng?n hangja:
Édesapa, Édesanya.
III.
Nem látott, és nem is hallott,
de Várt!
Várt és várt.
Várt:
búcsúval, mély sóhajunkkal.
Várt:
sírva-visítva gördül? könnycseppel.
Várt:
utolsó öleléssel.
Várt:
becézéssel.
Várt:
végs? tekintettel,
szem a szembe merüléssel.
Éreztem apró testét karomban,
rám szegez? nézéséb?l olvastam:
most lát!
S „mondta” hosszan:
Viszlát! Odaát… –
Várt,
hogy elengedjük, hogy elengedjen,
végs? útjára, békével menjen.
2006.
Legutóbbi módosítás: 2010.11.01. @ 16:26 :: Jampa drolma
