Mintha egy zegzugos, áporodott levegőjű, rosszul világított folyosón lettem volna. Egyszer csak egy ajtó körvonala bontakozott ki.
Benyitottam.
A terem méretű szobában füstszagú, párás félhomály terjengett.
A távolabbi részek elmosódottak.
Bemennék, de úgy féllépésnyire, egy hatalmas madárfészek volt a földön, benne valamilyen aprócska fiókával.
A fészket különös fény ragyogta körül.
De ilyen helyen? – néztem csodálkozva.
Ahogy észrevett, felém fordult. Olyan néhánynapos korú lehetett, pislogva rendezgette a vastag pihékkel borított szárnyait.
Valamit azért tennem kellene – gondoltam -, még mielőtt egy ráérős macska erre vetődne.
Lehajoltam hozzá.
De mintha már nem ugyanaz a madár lenne, mint akit észrevettem.
Ahogy rendezgette szárnyait, ahogy csőrével végigsimította pihéit, a mozdulatai ütemére, a pihés fiókából, a szemem láttára, egyre szépülő, erősödő szépséges madárrá változott.
E közben, mintha a fészek is emelkedett volna.
A csodálkozástól, a fészekkel együtt én is felegyenesedtem.
Egyre kevesebbet mozgott, majd arcommal egy magasságban, mintha csak rám lenne kíváncsi, felém fordult és nézett.
Szólni sem tudtam a meglepetéstől.
Néhány arasznyi távolságra arcomtól egy madár szemébe nézhettem…
Gyönyörű volt és méltóságteljes.
A bizalmába fogadott – villant át rajtam a gondolat.
De mit is kellene most tennem?
Talán, ha megsimogatnám?
És ekkor, valami eddig ismeretlen jó érzés, kerített hatalmába.
Jaj csak el ne múljon, el ne menjen.
De elment.
A madár is, az álom is.
Ilyen a természetük…
Mifelénk mostanában alig látni madarat.
Talán nem vigyáztunk rájuk, talán más oka van.
De ha mégis erre vetődnek, megállok. Minden madárban az Ő vonásait keresem.
Keresem, de hiába.
Úgy látszik, az ilyen álombéli madarak megmaradnak az álmokban.
Csak a tekintetét, a tekintetét, azt megőrzöm mindörökre.
Legutóbbi módosítás: 2010.11.30. @ 11:00 :: Horváth István
