A vállalkozók és az alvállalkozók egymás közötti vitájában, az egyik felszólaló a következőket nehezményezte. Akinek van pénze, az nem akar fizetni —, aki meg szívesen fizetne, annak meg nincs pénze —, de esze sem, tette még hozzá igen találóan —, ám ezt mintegy önmagának mondotta csupán, így azt senki nem hallhatta meg.
Avval fejezte be a mondókának is beillő hozzászólását, hogy a felgyülemlett kérdések láttán helyzetünk odáig fog elmélyülni, hogy végül senki nem ismeri ki majd magát —, a vállalkozói kérdéskörben.
— Igen, igaz, úgy van — hangzott végig a gyűlésterem padsoraiból, mit a tévék egyik híradásából követhettem végig, legnagyobb unalmamra…
Nem igazán kaptam fel a hírt, mivel a vállalkozások valójában a legkevésbé foglalkoztatnak.
Másnap a közeli gyógyszertárba vitt utam, hogy egyik szenvedő agglegény barátomnak vásároljak — beteg aranyerére — ice cream-et.
Nem kell mondanom, hogy igen hosszú sort fogtam ki, s a kétségbeesett sorbanállók már arra is gondolhattak, hogy elfogy majd a gyógyszer —, amikorra nagy későre sorra kerülnek.
Már csupán egy nagymamakorú hölgy állt előttem, aki után magam következhettem volna.
Miután elővarázsolta a fürge és szemrevaló csinos kis gyógyszerésznő a receptekhez járó gyógyszereket, megkérdezte a nénikét, hogy ismeri-e a szedésmódot (?), amire a válasz sem váratott soká, hogy a szedésmódot jól ismerem drágám —, csupán önmagamat nem ismerem.
E frappáns válaszra felcsattant a nevetéstől a kedves méregkeverőnő, s talán ölelkezve egymásra is borulnak —, ám ezt a pulton lévő elválasztó üvegfal megaakadályozta.
Ezután magam következtem, s kérésemre a lehangoló válasz, hogy az utolsó aranyérre alkalmazható ice cream-et sajnos, de most adtam oda az ön előtt kiszolgált asszonyságnak.
Majd arra gondoltam, hogy mennyit is kell szenvedniük szegény agglegényeknek.
Talán magát a gyógyszerésznőt kellett volna elvinnem, ifjú barátom meggyógyulásához és felvidításához, hogy végleg elfelejtse aranyerét.
De ez csak hiába lett volna, ugyanis az aranyér nem felejt —, ha egyszer ice cream-re gondolt!
Budapest – 2010. nov. 17.
Legutóbbi módosítás: 2010.11.18. @ 11:16 :: Bősze Emil Miklós