Avi Ben Giora. : Mose Gagyibakov és az életbiztosítás 5.

Nyomtatás

Mose másnap a megbeszélt időben találkozott a leendő főnökével.

– Sok holmija van?

– Miért érdekes ez?

– Csupán azért, mert ezzel a kis autóval jöttem és nincs sok helyem.

– Hova utazunk? Nem hagyhatom esetleg itt a szállóban?

– Tőlem egész nyugodtan, de ahova mennénk most, az kissé messzi van ide. Nem hiszem, hogy lesz energiája és ereje naponta úgy ezer kilométert vezetni.

– Vagy úgy! Én azt hittem, nem messze a várostól odébb megyünk. Akkor azonnal összepakolok. Nincs sok holmim, be fog férni.

– Várjon, ne siessen annyira. Minek jönnénk már vissza ide. Felesleges. Zimbabwe egy másik ország tulajdonképpen. Valamikor volt Rodesia Zimbabwe és Dél Afrika. Mióta Mandela lett a Dél Afrikai Unio elnöke, megszűntek ezek az elnevezések és országok is. De majd látni fogja úgyis. Mi izraeliek egy kis kolóniát alkotunk ott. Mindenki aranyban és kavicsban utazik. A legrégebbi telepes cirka tizenöt éve érkezett. Én tizenhárom éve vagyok ott és megtaláltam a számításaim. Szerintem maga is megtalálja. Család, gyerek?

– Két gyerekem van és a nejem Izraelben. Rövidesen jönnének utánam, ahogy lesz hova.

– Az a legkevesebb. Lakást mindjárt az elején szerzünk magának. Félig–meddig olyan az egész, mint egy kibuc. Együtt dolgozunk, de mindenki külön kasszán van persze. A koncessziót csak így kaptuk meg. Mert képzelje el, ha mindenkinek lenne koncessziója bányászatra? Lyuk lyukat érne, olyan lenne az egész hegyoldal, mint egy sajt. Így is elég sok az aranyban, kavicsban utazó vállalkozó. De elég nagy területtel rendelkezünk, nem kell félnünk attól, hogy egymás hegyén–hátán leszünk. Most ez egy kicsit úgy látszik, mint az Eldorádó, ahol minden arany, mégsem nem így van. Jut mindenkinek belőle, de nagyon meg kell érte dolgozni. Na menjen, pakoljon össze, én itt várom a parkolóban. Majd útközben bőven lesz még időnk beszélgetni.

Mose felszaladt a szobájába és összepakolta a holmiját, aztán a recepción elintézte a számláját és már ott is volt ismét a parkolóban.

– Hu de gyors volt! Akkor mehetünk is?

– Természetesen!

– Még nem mutatkoztam be: Alex Steiner vagyok. Elég régóta vagyok már itt, de ezt már mondtam. Izraelben éltem, az egész családom onnét származik. Az őseim valamikor a háború előtt vándoroltak ki Romániából, pontosabban Erdélyből. Miért is jöttünk ide? Sok oka van. Egyrészről a ’73–as háború, másrészről a jobb a megélhetés. Már nem vagyok fiatal, de most még van erőm megteremteni újra az alapokat a gyerekeimnek, unokáimnak. És te, ha szabad tegezni?

– Ez hosszabb mese, mint a tiéd. Én is izraeli vagyok, de erről most had ne beszéljek. Moszkvában voltam és onnét vetődtem ide. Most ne kérdezz miért, és hogy és miért pont ide, majd egyszer úgyis elmesélem. Per pillanat orosz papírjaim vannak, mert az izraeli útlevelem „eltűnt”. Kérhettem volna egy másikat a követségen, de az idő nagyon szorított, jönnöm kellett. Nem volt időm kivárni.

– Nem akarok rákérdezni, de valamiért „égett a lábad alatt a talaj”

– Pontosan. Erről majd később. Minél előbb lakást kell szereznem, meg valami megélhetést, hogy a két gyerek meg a nejem indulhasson utánam.

– Ezek meglesznek mind rövidesen, hiszen megígértem. Viszont egy pár szóval elmondhatnád, mégis miért is kell „menekülnöd”. Mert én arra következtetek, hogy szökésben vagy.

– Muszáj erről most beszélnem? Nem vagyok bűnöző, nem az igazságszolgáltatás elől menekülök. Még adócsaló sem vagyok kifejezetten. Egész másról van szó, de ezt így nem tudom elmesélni egy szuszra, mert még én sem látom a végét. Sok benne a családi perpatvar. Nem a feleségemmel, hanem a sógoraimmal, de mint mondtam, ez hosszú.

– Nem feszegetem, majd alkalomadtán elmondod úgyis. Elviekben nincsen semmi köze ahhoz, hogy szerződtetlek–e vagy sem ezek miatt, de ha nagy slamasztikában vagy, tudok segíteni. Azért előre megmondom, ha törvényellenes, fegyvercsempészés vagy drog, akkor hamar elválnak utjaink, sőt még a rendőrséget is értesítem. Relatív nyugalmas helyen vagyunk és nem hiányzik senki, aki erre veszélyt hozna. Dél–Afrika főleg az aranybányászok „mekkája”. Dacára annak, hogy most már főleg csak a helyiek kaphatnak koncessziót, nagyon sokan próbálkoznak. Van még rengeteg kiaknázatlan terület, de az állam most már igyekszik a maga hasznára kitermelni és nem másnak hasznot teremteni. Emellett panaszra nincs ok. A gyémánt az egy másik dolog. Az is van, de nem igazán. Az igazi gyémántlelő helyek Sierra Leonéban vannak. Nem egy biztos hely, éppen ezért nem sokan mennek oda. Polgárháború dúl arra, és nagy a bűnözés. Magát a kereskedelmet libanoni ékszerészek irányítják. Milliárdos a hasznuk, hiszen ők potom pénzért vásárolják fel a kavicsot a helyi bányászoktól, és többmilliós haszonnal adják el. Egymást váltogatják a katonai puccsok által hatalomra jutó kormányok is, de őket ez nem érinti. Tejelnek a kormányoknak, azok meg hagyják őket. Egész Afrika területére ez jellemző: a régi angol gyarmatosítók hagyatéka. Oszd meg és uralkodj. Törzsi és etnikai, valamint vallási nézetkülönbségek kihasználása mindenütt, amik mindig háborúkba torkollanak. Akik meg ebből szintén óriási hasznot húznak, azok a fegyverkereskedők. Van belőlük bőven. Dél–Afrika most már független és nem jellemző rájuk. Mármint a fegyverkereskedelem. Ugyanez Kenya is, ámbár ott most zavargások voltak. Európai számára ezek a legjobb helyek, ahol megtalálják a számításaikat. Egyelőre ennyi, a többit meg majd személyesen megtapasztalhatod.

A szálloda előtt a taxis gyorsan kipakolta a testvéreket, és hiába lett volna rögtön fuvarja, amilyen gyorsan csak bírt, üresen tovább is hajtott.

A recepción bejelentkeztek. Mikor megkapták a kulcsot, egy öltönyös úr lépett oda hozzájuk a szállodai alkalmazottal együtt, aki megmarkolta a poggyászaikat.

– Üdvözlöm önöket, uraim. Remélem, nem volt túlságosan fárasztó az eddigi útjuk. Most majd egy kicsit kipihenhetik magukat, aztán elintézzük a formaságokat és a többi ügyet. – A hordár kezébe nyomott valami pénzt és utána bezárta az ajtót.

– Nos uraim helyezzék magukat kényelembe és meséljenek, mert gondolom, van mit.

– Ugyan, az szóra sem érdemes dolog. Zöldfülűek vagyunk még itt, és ennek az árát kellett megfizetnünk. Az anyagi részét a dolognak azonnal intézzük persze, mert gondolom, ez a legfontosabb önnek is.

– Uraim, ráérnek vele. Gondolom, itt van önöknél, nem kell bankokban sorban állni. Tehát nem szökik meg. Ami viszont fontos, hogy a „hivatalos” ügyeiket minél előbb elintézzék. Mert ez ugye nem „teljesen hivatalos”. Szóval holnap elmegyek magukkal mindenhová és igyekszem segítségükre lenni. Ha minden a tervek szerint alakul, holnapután lerepülhetünk a főnökséghez is, és ott folytathatjuk. Addig is élvezzék azt a kényelmet, amit nyújtani tud önöknek Moszkva. A holnapi viszontlátásig. Reggel az étteremben várom önöket.

– És a pénz? Ne adjuk már most oda önnek?

– Maradjon még önöknél. A főnöknek majd elszámolnak, én csupán a kísérőjük, az „idegenvezetőjük” vagyok.

Miután eltávozott, tényleg igyekeztek hamar kényelembe tenni magukat. Nem mentek már sehova, hanem azonnal ágynak dőltek. Bemelegítőnek bőven elég volt számukra az aznapi eseménysor.

Másnap a reggelinél már várta őket az „idegenvezető”.

– Hogy aludtak uraim? Remélem, kipihenték a tegnapi fáradalmaikat. Szükség lesz minden erejükre a mai napon. Ha befejezték a reggelit, talán indulhatunk is.

Összeszedelőzködtek és a kint várakozó Audiban helyet is foglaltak.

– Az első utunk, nem valami vidám helyre fog vezetni sajnos. A moszkvai patológiai intézetbe megyünk, ahol önöknek kell jóváhagyni a további dolgokat. Ha ott végeztünk, akkor a hivatalos papírokkal el kell menniük az önök országának nagykövetségére. Itt már nem tudok a segítségükre lenni, ezt maguknak kell intézni. Én csupán odaszállítom önöket. Tudják, ahogy tegnap is említettem, én csak az „idegenvezető” vagyok.

Alig egy órás autóút után érkeztek meg a Patológiai Intézethez. Nagyon elcsodálkoztak, mikor meglátták a sok sietős embert és a rendőröket, akik ott nem csupán forgalomirányítással foglalkoztak, hanem mással is. Ők ellenőrizték a bebocsátásra várókat.

– Mekkora felhajtás van itt – jegyezte meg Pjotr. – Itt már csak halottak vannak. Mi olyan fontos, vagy titkos, ami miatt rendőrök vannak itt?

– Jogos a kérdése, de itt Moszkvában általában sok a rendőr. Ez meg egy különösen kiemelt objektum. Tudják, a holtak néha beszélni tudnak még akkor is, ha jegelve vannak. Ezért a nagy mozgolódás naponta, mert sokan szeretnék minél előbb vagy eltemetni, vagy elégetni a halottakat. Azt gondolják, utána már maximum csak kísérteni tudnak, de a hatóságoknak nem adnak kellemetlen információkat.

A kapuban elintézték a formaságokat a beléptetéshez. Kaptak egy kísérőt, aki egy nagy, rideg és hideg terembe vezette őket. Pár perccel később ajtó nyílt és egy kocsit toltak be. A kocsi fehér lepedővel volt letakarva. Pjotr és Jasa tudták, most mi fog következni. Felemelték a lepedőt, ami alatt egy felismerhetetlenségig összeégett, megszenesedett holttest feküdt. Mind a ketten bólintottak a hivatalos közeg felé, jelezve, tudomásul vették. Ezek után kitolták a kocsit a holttesttel együtt.

– Jöjjenek uraim – szólt az „idegenvezetőjük”. – A halotti tor még nem ért véget.

Egy irodába mentek, ahol is hatalmas íróasztal mögül egy igazi „megkövesedett” apartcsik tartott nekik előadást. Ők simán csak bólogattak aztán az apartcsik eléjük tette a „számlát”. Pjotr elképedve vette szemügyre.

– Ennyi pénzt ezért? Sokat kellet jegelniük, hogy ennyit számoltak fel. Meg mi az, hogy zsák? Miért nincs koporsó?

– Azt külön maguknak kell majd megvenni. Feltéve, ha ragaszkodnak a rendes temetéshez, és nem kérnek hamvasztást.

– Mit hamvasztást? Nem eléggé hamvadt el ez a szerencsétlen? Nem maradt egy felismerhető része sem! Még fizessünk azért is, hogy tovább égessék? Eddig jegelték, el tudom képzelni, ezek után mennyi lesz, hogy hamvasztási hőfokra hevítsék. De tudja mit? Csinálják úgy. A követségen amúgy is nehéz lesz elintézni, hogy csak port akarunk szállítani haza és nem koporsót.

– Abban már nem tudok segíteni.

Hosszas alkudozás után aztán megegyeztek. A számlát sem kellett kifizetni, csak miután átvették Mose Gagyibakov urnáját.

– Na ez a része meg is volna – nyugtázta Pjotr. – Most jön a neheze igazán. Hivatalos papírok vannak már, de ki is kell innen szállítatni a végső nyughelyére.

A követség nem sokat lacafacázott. Eleve látták a papírokból, hogy égett holttestről van szó. Így nem kötekedtek, hogy hamvasztást kértek. Viszont rendesen megnyomták a ceruzájukat.

– Nem egy olcsó dolog meghalni – jegyezte meg Pjotr Jasanak.

– Pont ezért kell időben életbiztosítást kötni, jóelőre. A sógor megtette, így ezen költségek meg fognak térülni.

– Ez igaz, de nem nekünk, hanem Sosinak.

– És utána meg nekünk is. Ezen ne filozofálj. Most már minden elintéződött. Egy utazás van hátra csak és a részletek. Utána a smollpaszta gyárat be is zárhatjuk, hogy utána valamivel jövedelmezőbb üzletbe vágjunk.

– Te látsz jövőt ebben?

– Mi az hogy? Egy év alatt annyit fogunk keresni, amennyi az egész kóceráj jelenlegi értékének a többszöröse lesz. Gondolod, e nélkül belementem volna az egészbe? Csak azt nézd meg, mennyire érdeklődik a „haver”. Pusztán cipőpasztáért nem lenne ennyire érdekelt. Abból van itt is.

Este még ünnepeltek is egy kicsit és másnap már útnak is indultak. A haverok és a főnök szintén roppant előzékeny és kedves emberek benyomását keltették. Átadták a pénzt, és utána meg is állapodtak. Az első üzletkötés ötezer darab UZI–ra szólt.

– A fizetés banki átutalás. Szállítás és minden más önöket terheli uraim. Akkor innentől önöké a terep. Várom a jelentkezésüket és az áru mielőbbi célba juttatását.

– Na most már látod és meg vagy nyugodva? Nézd csak meg. Ha mindent elintéztünk, fejenként jópár milla üti a kezeinket.

– De Pjotr ez nem egészen hivatalos.

– Mi nem hivatalos? Kint már csak formaság az egész. Megvesszük és leszállítjuk. Senkit sem fog érdekelni, ha látják a pénzt. Az áru végcélja meg számunkra is ismeretlen. Eleve a haverok címe van feltüntetve és oda szó nélkül exportálhatunk.

Miután mindent elintéztek, Mose urnáját is átvették, vissza repültek Tel Avivba. Sosi megkapta a hivatalos papírokat és a temetés után a biztosító át is utalta az összeget. Rá két napra Sosi és a gyerekek már nem voltak elérhetők. Senki sem tudta hova, merre távoztak. Pjotr és Jasa a továbbiakra való tekintettel persze nem kerestették őket.

– Mi lesz most? – sopánkodott Jasa.

– Mi lenne? Elment ugyan az egy millánk, de mennyi jön vissza! Ami még hivatalos intézni való maradt vele, azt meg elintézzük. Fog még jelentkezni itt, biztos lehetsz benne.

Az út Johannesburgig a két gyerekkel hosszú és fáradságos volt. Mikor megérkeztek, Sosi legnagyobb idegességére senki sem várta. Csupán egy levél a légitársaság pultjánál. Ebben találta meg a további instrukciókat, amiket Mose megirt neki.

– Ezért még elszámolunk – jegyezte meg magában Sosi. – Már semmi szükség a sok óvintézkedésre, hiszen minden el van intézve. 

Két nappal később találkoztak persze, és Sosi el is számolt Moséval.

– Mégis hogy gondoltad, hogy a gyerekekkel egyedül majd idejövök és hozok is mindent? Nem vagy te egy akkora „mecija”. Most már milliomos vagyok elvégre.

– És mégis, hogy lettél az? Nem a Mose Gagyibakov életbiztosításából, amit annó hogy kritizáltál.

– Na igen. De azért lecsíptem valami pénzt a smollpaszta üzemből is.

– Tudod, most már csak egy gondom van. Nevezetesen, hogy mikor lehetek majd ismét Mose Gagyibakov. Egy darabig nem támadhatok fel csak úgy.

– Miért fontos neked annyira? Nem mindegy az neked, hogy Fedor vagy Mose, vagy mi vagy? A gyerekeid a régi néven vannak, hogy te meg milyen néven futsz a világban, az édes mindegy. Itt a világ végén aztán nem igazán fontos. Majd ha itteni állampolgárságot kérsz, akkor esetleg feltámadhat a Mose. Na de addig minek?

Mose és családja nagyon jól berendezkedett. Pár év múlva társult két néger dél–afrikaival és koncessziót is tudtak szerezni. Elköltözött Zimbabwéből Captown környékére és jól menő ékszerkereskedést nyitott.

És a sógorok? Nos ők már nem voltak ennyire ügyesek. Az elején lekapcsolták őket a hatóságok, mert minden előzetes egyeztetés nélkül akarták a fegyvereket – csak úgy – exportáltatni. A vétellel még nem is annyira volt bajuk, de végleges rendeltetési helyet nem tudtak megadni. Miután illegális utakon próbálkoztak, hamar le kellett húzniuk a redőnyt. Szerencséjükre le is csukták őket, mivel ott nagyobb biztonságot élvezhettek állami pénzen, mint kint. A „haverok keze” odáig már nehezebben ért el. A haverok ennek ellenére továbbra is jól prosperáltak, csak mások segítségével.

Jasa és Pjotr még elég hosszú ideig lesz kivonva a forgalomból. Remélhetőleg gondolkodni fognak azon, hogy és mint állítsák helyre a smollpaszta gyárat, ami még mindig kevesebb kockázattal jár, mint a fegyvereladás. Cipőkrémre sok embernek van igénye, de fegyverre? A gyár egyelőre, ha más kezekben is, de működik. Ha majd kiszabadulnak, talán mint konkurensek visszatérnek a piacra. Gyerekeik és családjuk azért nem szenved hiányt semmiben sem.

Az asszonyok élelmesebbek voltak férjeiknél. Idejekorán „lezsírozták” maguknak a pénzt, hogy majd, ha „szabadságra” mehetnek, gond nélkül élhessenek továbbra is.

         VÉGE