Járt utat…
Furcsa volt Noéminek a vakációk által elhatárolt évharmadok után az egybefolyó két félév. Nem írta fel senki a táblára, hogy „Vakációs hangulat, feleltetni nem szabad!” Romániában a vakáció el?tti hetek a valós tanítás számára elveszett hetek. De jól jött az a pihenés, a „következ? évharmadban megmutatom” fogadalmak, újult er?vel töltötték fel a diákot is, a tanárt is; az évharmad-zárás által „elmosott” felhalmozott elégtelenek az új évharmadban már nem tettek hiábavalóvá bármilyen javítási igyekezetet. Ez mondjuk itt is megvolt, de hiányzott a vakáció, melyben megszülessen az elhatározás, melyben „ki lehetett gyászolni” a kudarcot. Ami érvényes diákra és tanárra egyaránt. El?nyök és hátrányok.
Hiányoztak a szülei is. Velük sok mindent meg tudott tárgyalni, Gábor megint elutazott, vele se tudott beszélni. Egyedül kellett számba vennie eredményeit. Saját kudarcait, melyek közül nem is azok a konfliktusok álltak az élen, amikor porig alázták, igazságtalanok voltak vele, megríkatták. Volt ilyenben része: a párttitkárral, Secheinével, Moldovannéval, Jónással, régebben Szilárddal, az egyetemen egyes tanáraival, mostanában Yvettel… Legjobban a 3C-sek passzivitása aggasztotta, a saját szakmai kudarcaként élte meg. Talált volna az osztályban néhány tanulót, akit talán meg tudott volna mozgatni, de érezte a közösség visszahúzó erejét. Aki jelentkezett, kinézték maguk közül. Kockázatos volt „stréberkedni”. S erre bármilyen érvelés és biztatás falra hányt borsónak bizonyult. Végül támad egy ötlete. „Egy órát erre rászánok” – döntötte el, el?vett egy példatárt, majd gépelni kezdett.
Az els? olyan órán, amikor nem vett új leckét, hanem gyakorlásra szánta, el?vette a legépelt és sokszorosított lapokat. Hatos csoportokra osztotta ?ket, arra ügyelve, hogy a legjobbak külön csoportokba kerüljenek, majd kiadta mindenkinek a feladatlapokat.
– A múlt órán a táblánál megoldottunk egy-két modellfeladatot. Ma gyakorolni fogunk. Mindazok a példák, amelyeket nem oldotok meg az órán, az házi feladat.
– De hát ez rengeteg! – háborodtak fel többen is. – Ezt a legjobbak se tudják megoldani egy óra alatt!
– Azért dolgoztok csoportban. Az a csoport, amelyik els?nek tudja bemutatni az összes feladatot, kap fejenként egy pontot, amelyet kikérhet az els? dolgozat vagy felelés alkalmával. Jöv? órán dolgozatot írtok hasonló feladatokból.
– S a táblára nem írunk? – zúgolódtak.
– Nem… Én sorba járom a csoportokat, s ahol elakadtok, segítek. Lehet beszélgetni, de úgy, hogy a többi csoportot ne zavarjátok.
Az utóbbi feltétel teljes mértékben teljesíthetetlennek bizonyult. Hiába állt fel, s csitította a kedélyeket, egy perc múlva megint fellángolt a hangzavar. Egy adott pillanatban megnyílt az ajtó, s az igazgató lépett be rajta.
– Elment a normális eszetek fiam? Egy percre megy ki a tanár, s már felfordítjátok az osztályt. Hol a tanárotok? Kivel van órátok?
– Itt vagyok. Velem – szólt ki Noémi a diákok gy?r?jéb?l. – Gyakorolunk, csoportmunka.
– Miért van az osztály rendje felforgatva?
– Szüneten elmagyarázom, igazgató úr!
Miután az igazgató kiment, rászólt az osztályra.
– Csendesebben. Amint látjátok, kihallatszik!
Amikor az igazgatói irodába ért, nem épp örömt?l repes? szívvel vette tudomásul, hogy az igazgató nincs egyedül, Pataki tanár úr is benn van.
– Csoportmunkát szerveztem az osztályban. Kiadtam a feladatokat, én pedig csoporttól csoportra járva segítettem nekik, ha valahol elakadtak. Úgy gondoltam, az óra közbeni interakció majd jó példa lesz arra, hogy egymástól is kérdezzenek, egymásnak is magyarázzanak, s ez nevel? hatású lesz, hiszen az életben is munkacsoportokban fognak dolgozni. A legjobbakat szétosztottam, hogy hasonló esélyeket biztosítsak nekik.
– Egymástól tanuljanak? Akkor, amikor ott a tanár az órán, aki a leghelyesebb módszert meg tudná mutatni nekik? Nem írta fel a táblára a helyes megoldást? – csodálkozott el az igazgató. – És olyan zajban, ami ott volt, miként lehet dolgozni?
– Pont ez volt az alapötletem, hogy ne írjam fel a táblára. Birkák módra másolnak a tábláról, ahelyett, hogy megpróbálnák átgondolni a megoldást.
– Így pedig a jobbakról másoltak, lefogadom – akadékoskodott az igazgató. – Akik gondolom, eddig is dolgoztak a padban. Akik nem feltétlenül oldották meg helyesen, tehát a többiek hibás dolgot is lemásoltak. Ahelyett, hogy láthassák a helyes megoldást, amit el kell sajátítaniuk, ahelyett, hogy az egész osztály lássa, hogy a táblánál lev? milyen hibát követett el, s erre a tanár a maga tekintélyével mutasson rá, magukra hagyta ?ket, néhány jobb diákra bízva ?ket.
– Én csoporttól csoportra jártam, és segítettem, magyaráztam nekik. Versenyhelyzetet hoztam létre a csoportok közt, azzal motiválva ?ket, hogy a legjobb csapat tagjai a következ? felelésnél kapnak egy plusz pontot…
– Szóval, ha szerencséje volt valamelyik kullogónak, és a legjobbal került egy csoportba, akkor a legközelebbi felelésnél er?feszítés nélkül megvan a kettese. Minek er?ltesse meg magát az otthoni tanulással? Csodás motiválás, mondhatnám ellenmotiválás. Másrészt a gyengék visszahúzták a legjobbakat, zavarva ?ket a munkában. Hogy lehet dolgozni, ha állandóan megszólítanak? Le merem fogadni, hogy egyesek közben röhécseltek, vicceket meséltek munka helyett. Hiszen, amint a macska a másik asztalhoz fordult, az egerek a másik csoportban azonnal táncolni kezdtek az asztalon. Ez törvény. Menjen csak ki kísérletképpen öt percre az osztályból. Máskor hány ilyen feladatot tudott megoldani velük a táblánál?
– Hatot-nyolcat.
– Ábrahám Marcsa, aki tavaly dicséretet kapott az OKTV megyei fordulóján, egy versenyen, nyugodt körülmények közt dolgozva, hányat oldott volna meg?
– Számításaim szerint épp befejezte volna a kiadott húsz feladatot. Most tizenötöt tudott megoldani. Csoportja tizenhetet oldott meg.
– Kell ennél jobb bizonyíték, hogy a fegyelmezetlenség a munka rovására ment? És a többi csoport?
– Egyik csak ötöt, a második tizenkett?t, de Kelemen Hunorék megoldották, mint a húszat. ?k kapták a plusz pontot. Bár Hunor, aki a második legjobb az osztályból, csak hatot oldott meg.
– Szóval még igazságtalanul is adta a pontokat. Az els? csoportban látszik, hogy hülyülés volt munka helyett. Ez a mai munkájának az eredménye! Mindez a fegyelmezetlenség következménye. Remélem tanult az esetb?l! Még egyszer el? ne forduljon! Fiatal, tele van újító kedvvel, de láthatja, igaza van a jó magyar közmondásnak: „Járt utat járatlanért el ne hagyj!!” Miel?tt teljesen kicsúszik a talaj a lába alól, és kijavíthatatlan hibákat nem követ el, inkább kövesse az id?s tapasztalt tanárok példáját, kérje ki a véleményüket, miel?tt ilyen el?re megjósolható kimenetel? kísérletezésbe kezd. Pécsi tanár úr például biztosan szívesen ad tanácsot, ha hozzá fordul.
– Noémi, a fegyelem az olyan, mint a ház alapja – szólt közbe Pécsi tanár úr. – Ha nem építesz szilárd alapot, a ház összed?l. Van fegyelem, lehet tanítani. Nincs fegyelem, a tudásodat nem tudod átadni, mert nem figyelnek rád, nem követik utasításaidat, nem tanulnak otthon. Ez egy olyan aranyszabály a nevelésben, amely a jó nevel? posztulátuma volt az egész történelem során. Van fegyelem, tanulás van. Fegyelmezetlenségben nem lehet tanítani!
Noémi érezte, hogy ett?l a kioktató hangtól elönti az epe, de fékezte magát. Az igazgatónak felelt, mintha nem is halotta volna Pécsi tanár úr lelkifröccsét.
– Én nem egészen így látom a dolgokat. Szerintem Kelemen Hunorék jó leckét adtak a többieknek, hogy mennyit lehet nyerni az együttm?ködésb?l. Az, hogy nem Ábrahám Marcsáék nyerték a pontokat, engem nem lep meg egyáltalán. Marcsa kiváló matematikus, de er?sen individualista. Csoportjából ketten is bejelentették, hogy nem akarnak vele lenni legközelebb. Ezzel szemben a Hunorék csoportja lázad az ellen, hogy feloszlassam ?ket egy következ? alkalommal. Az els? csoportot viszont mindenképpen fel fogom oszlatni, mert…
– Még csak be se látja, hogy hibázott? Kinek beszélek itt egy fél órája? Vagy képtelen felfogni, amit eddig magyaráztam? Rajta ne csípjem, hogy megismétli ezt a „csoportfoglalkozást![1]” – kelt ki a képéb?l az igazgató. – Tanuljon meg fegyelmet tartani, és ne kísérletezzen többet! Ez parancs! Az osztály ahelyett, hogy példát vett volna a legjobb tanulóról, még ellene fordult! Ezt hogyan hozza majd helyre? Vagy hozzák helyre mások?
– Ehelyett példát vettek a második legjobbról, aki ezúttal jobb példát mutatott nekik! – felelte Noémi, majd kirobogott az igazgatói irodából. Az ajtó el?tt megállt, s arcát a kezébe temette, úgy próbált megnyugodni.
– Mit vársz t?le? ? maga se ismeri a fegyelmet, t?le várod, hogy fegyelemre szoktassa a diákokat? Bezzeg az id?sebb kollégáknak milyen impertinensül tudja odadörgölni, hogy két perccel kés?bb jöttek ki óráról, hogy befejezhessék a magyarázatot! Ezt a hisztis kis diplomás kamaszt kifogtuk! – hallotta még Pécsi tanár úr hangját. – Margit biztos nem épül fel annyira az év végéig, hogy visszajöhessen?
Noémi nem várta meg a folytatást. Bement a tanáriba, leült az egyik sarokban, mélyeket lélegezve, hogy megnyugodjon. Nem kellene az órára bevinnie ezt a hangulatát. Az 1B-sek nem hibásak mindazért, ami az igazgatói irodában történt. De jó lenne ezt a hangulatot most levetni, mint egy kabátot! Sajnos nem lehet. Az iskolacseng? kegyetlen volt. Nem adott haladékot. Órára kellett mennie. Az osztály felé tartva egyre mondogatta magának: „Nyugodj meg Noémi! Meg kell nyugodnom!” Hiába. Aztán megint Szennyei tanár úr mondása jutott eszébe. „Hej, te magas szép szál feny?!” „Már megint kiálltam a viharos hegytet?re!” – tette hozzá gondolatban. Be kellett látnia, hogy végtelenségig nem halogathatja, mélyet lélegzett, majd belépett az osztályba. Szinte képen találta egy vajas kenyér, amely a falon landolt, természetesen szigorúan Murphy törvényét követve, onnan pedig az asztalterít?re esett, szintén a vajas felével.
– Elment a normális eszetek, fiam? Mindent tönkre akartok tenni? Semmit se tudtok megbecsülni? Még egy fél év hátra van, de a falak úgy néznek ki az osztályotokban, mint egy disznóólban! – Noémi magából kikelve kiabált. Végül így fejezte be:
– Mondjátok, otthon is így dobáltok a vajas kenyérrel?
– Otthon nem – válaszolta Somogyi Tímea. – Otthon nem lehet. De valahol ki kell tombolnunk magunkat[2]!
Noémi nem kapott leveg?t. Hirtelen a torkára forrott a szó. Végül ennyit mondott:
– A kárt te fogod megtéríteni!
– De hát nem csak én dobáltam! – csattant fel Timea. – Nem is az én uzsonnám. Az én padomra is odadobta valaki. Most miért az én hátamon csattanjon az egész?
– Te fogod megtéríteni! Vita lezárva! Leülni! – szólította fel az osztályt. Soha nem tartott ennyire feszült hangulatú órát.
Amikor az óráról kijött, nem találta Annát, az osztályf?nöküket. „Majd holnap szólok neki” – gondolta. Másnap miel?tt bement els? órájára, Anna még nem volt ott. A következ? szüneten hívatta az igazgató.
– Tegnap a 1B-sek vajas kenyérrel dobáltak, vajas lett a fal, és pecsétes lett a terít? is. Becsengetés után történt, tehát ön is felel?s a történtekért. Ez a fegyelmezetlenség következménye! Miért nem jelentette?
– Két percet késtem. Nem akartam abban a lelkiállapotban bemenni órára, ahogyan önt?l kijöttem. Meg akartam nyugodni, nem akartam a saját problémáimat a diákokon levezetni. Amikor beléptem, abban a pillanatban repült ki a vajas kenyér Somogyi Timea kezéb?l.
– Ha nem késik el, tehát megel?zhette volna! Ami azt illeti, pont azt csinálta, a diákokon vezette le a dühét! Ráadásul mindenért egyetlen diákot akar hibáztatni!
– A vajas kenyér Somogyi Tímea kezéb?l került a falra!
– Az édesanyja ügyvéd, itt járt tegnap. Gy?zze meg, miért neki kell kifizetnie a kárt. Ha idejében megy be órára, és nem engedi ki a kezéb?l a fegyelmet, ez nem fordulhatott volna el?!
– Én mindig idejében bemegyek órára. Nem úgy, mint mások!
– Mégse a „mások” óráján történt. Mert ?k tudnak fegyelmet tartani!
Miután elment az igazgató, Ica odament Noémihez.
– Mi történt tulajdonképpen? Halottam mindenfélét itt valami vajas kenyérr?l, ami az órád alatt a falon és a terít?n landolt, hogy a tegnap az órádra be kellett mennie az igazgatónak csendet teremteni… T?led szeretném hallani, nem harmadkézb?l.
Noémi elmesélte. Ica elgondolkozott.
– Érdekes ötlet. Nemcsak te, én is kíváncsi vagyok a következ? dolgozat eredményére. Ma íratod?
– Igen. Azokból a gyakorlatokból. Bejelentettem el?re. Kíváncsi vagyok le tudok-e sz?rni valamilyen következtetést.
Másnap reggel Ica már távolból kérdezte Noémit.
– Na, mi a következtetés?
– Az osztály átlaga lényegesen nem változott az eddigi átlagához képest. Bár ez amúgy se sokat mondana, hiszen a feladatok nehézségi fokától is függ az átlag. Érdekes volt az ötlet, amit adtál, hogy a csoportok átlagjegyét osszam el a félévi jegyeik átlagával. Két csoportnál jobb, két csoportnál gyengébb az arány.
– Találgassak? Ott kisebb, ahol hülyéskedtek, és ahol Ábrahám Marcsa volt. S a Hunor csoportjában volt a leglátványosabb pozitív hatás. Tehát a kooperáció jó hatással van a tanításra. Ezt bizonyítottad. De azt is, hogy nagyon mellé lehet l?ni vele, ha nem sikerül. Oda mentél segíteni, ahol igényelték a segítségedet, igaz? Ahol Marcsáról másoltak, vagy ahol hülyültek, nem igényeltek. Fogadom, most még a fejedhez is vágják! Azt a hülyül?s csapatot tényleg fel kell robbantani, mert egymást rángatják bele. Marcsával pedig helyetted elbeszélgetnék. Négyszemközt.
– Azt már én is eldöntöttem.
– Tehát nem adod fel? Jól teszed. Én is kipróbálom, ha eladod a licencet!
– Az a baj, hogy megtiltotta az igazgató – vált gondterheltté Noémi.
– De te nem adod fel, ugye? Ccccc. Ezek a mai fiatal tanárok! Nem tudják mi a fegyelem! Bezzeg a mi id?nkben! – utánozta Ica Pécsit.
[1] Bár én már kivívtam magamnak az elismerést a tanáriban, amikor ezzel kísérleteztem, az én kísérletemet se övezte osztatlan siker, f?leg az id?sebb kollégák körében.
[2] Életemben nem fogom elfelejteni ezt a 15 évvel ezel?tt kapott replikát.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:58 :: Adminguru
