Urbánszki László : A rém

Micsoda hülyeség, bemegyek és kész! Ez a XXI. század kérem, és közel a város, még hogy farkasember. Hihi, telihold van, de még nappal. ڍgy is ér! Teljesülnek a feltételek, ha van farkashapsi, akkor el? kell bújnia. De nem fog, így tök ciki lenne, ha félnék!*

 

 

Elhagyatott, rossz hírű ház távol minden lakott helytől. Düledező falak, lepergett vakolat. Ködbevesző, didergetős novemberi délután. Elszánt tekintetű vékony lány, vastag lencséjű szemüveg, dús göndör haj, ajkai makacsul összeszorítva.

 

   Micsoda hülyeség, bemegyek és kész! Ez a XXI. század kérem, és közel a város, még hogy farkasember. Hihi, telihold van, de még nappal. Így is ér! Teljesülnek a feltételek, ha van farkashapsi, akkor elő kell bújnia. De nem fog, így tök ciki lenne, ha félnék!

 

   Grbnyeee, nyikorog ez a béna ajtó! Ne mááán, de nyomasztó! Nem ijesztő, nyomasztó, messze nem ugyanaz kérem…

   Béna szitu, hihi, bekenem ezzel a jó zsíros krémmel. Nesze! A kezem tiszta trutyi lett. Ez meg tovább nyikorog. Le vagy te sz…

   Már majdnem csúnyát mondtam. Fúúúúj!

 

   Brrvvv, hideg van… azért borzongok! Ez nem félelem, hanem hőmérsékletérzékelés kérem, kabátban nem dideregnék. Por van mindenütt, farkasember meg sehol. Ha jobban belegondolok, az ember sok értelmezésben férfit jelent, az hogy farkas, azaz farka van, már felesleges. Mije lenne, ha egyszer férfi hihi. Magas, deltás szőrös fejű. Vajon milyen a szexu…

 

   Na, ne! Én sem vagyok normális. Dehogynem… hihi, ez is melegít.

 

   Még egy szoba, ez is üres, ez is poros, itt is nyikorog az ajtó. Kiszáradt a szám, a fenébe… Nem félelem, hanem szomjúság, régen ittam. Sima élettan kérem, nem kell hozzá fantáziálni semmit.

 

   Csúszkál ez a szemüveg állandóan… nesze, összekentem! Ja, csupa krém a kezem. Hülye szitu, alig látok! Pézsém nincs, a pulcsimért kár. A blúzért meg pláne, sose jön ki belőle. No problem! Nem látok, de juszt se félek slussz-pássz!

 

    Mi a franc az? Szűzanyám, mi mozog?

    Megőrülök! Tuti, hogy volt valami.

    Hogy is, itt jöttem, erre ford…

    Mijazistenez!?

    Magas, deltás, nagyfejű!

 

    – ÁÁÁaaaaaaóóóóó! Segíts…

 

   Hú de melegem lett, a francba. Majdnem bepisiltem. Huh, a pics.. No, azért nem kéne eldurvulni. Lakkozott szekrényajtót mozgatott a huzat. Bejöttem és megláttam magam. Stimmel. Nagy fej, nagy haj, delták helyett vastag pulcsi. Magas, mert domború a felület.

 

   Együgyű liba!

 Színtiszta fizika az egész! Bejöttem, bezártam az ajtót, azaz huzatot keltettem, ami sima légmozgás. Meglátom magam, mozog, ijesztő. Természetes, hogy megijedek. Nincs itt semmi…

   Mi ez a hideg?

   Ja, a huzat, no proble… de hát én nem lehetek…

 

   – ÁÁÁaaaaaaóóóóó! Segíts…

 

   Elhagyatott, rossz hírű ház távol minden lakott helytől. Düledező falak, lepergett vakolat. Ködbevesző, didergetős novemberi délután. Újra csönd van.

 

Legutóbbi módosítás: 2010.10.20. @ 21:40 :: Urbánszki László
Szerző Urbánszki László 0 Írás
Első megjelent novellám (A kocsmában) bemutatkozója: Születtem 54-ben, voltam dunai hajós és batikoló. Vagyok faműves, és írok. Mindig a művészvilág peremén. Se kint, se bent. Viszont innen félig-kintről, majdnem-bentről jól látom a fonák részeket is. Talán jó lett volna beljebb kerülni a nagy elismerések felé, de az életemet irányító erők szinte sohasem egyeztettek velem. Kicsit sért a dolog, de túlélhető. Volt, hogy nagyobbnak éreztem magam, de a világ kereke nem fog komolyabban zökkenni, ha majd átmegy rajtam. Néha lázadtam, sokszor beolvadtam, olykor megtapostak, de mindig felálltam. Persze egyszer lent maradok, mint mindenki, de ígérem, feltartom majd a középső ujjamat, ha közelít a kerék. Ennyit tehetek. Van néhány remek gyerekem, akik okosak és szépek. Én inkább szakállt növesztettem, a mögé jól el lehet bújni. Egyszer levágtam, mert már nagyon bökte a csőröm, hogy is nézhetek ki. És a tükörből apám nézett vissza rám. rültem neki, mert rég nem láttam az öreget. Akkoriban már jó ideje odafent lóbálta a lábát valamelyik felhő szélén. A fröccsöt szerette, a jó zsíros húsokat, és Kossuthot szívott. Hetvenkét évet élt. Az apósom is, pedig ő vigyázott magára, csak hát a rákot ez nem nagyon érdekelte. Ezt a leosztást kapták. Nem vagyok író, de írok. Egyre többet, mert rákaptam, mint más a kábszerre. Szeretek röhögni magamon, bár olykor meg is siratom némelyik írásomat. Fura dolog ez. Én találom ki, mégis mellbe vág. Bizonytalan vagyok hogyan tovább, de azt tudom, hogy az emberről akarok írni, úgy ahogy van. Nem ragozni, hazudozni nagy tettekről, célokról, hanem megkeresni az apró valóságok szépségét és mocskát. Ha, ez utóbbit ki tudom rángatni a fényre, kevésbé lesz büdös. Szemem van már hozzá, mesélni pedig most tanulok. Második megjelent novellámhoz (Félúton) ezt írtam: Miközben nagyjából normális emberként élek, teszem a dolgomat, énem kicsiny, magának való része kívül marad és bámészkodik. Nem büszke arra, amit tőlem lát, mert tettek helyett gyakori az erőtlen szövegelés. Lenézően kiröhög, amikor előadom magam vagy hazudozom. Olykor ideálokról suttog a fülembe, és apró rúgásokkal a jobbik útra terel. Ő az örök kívülálló, a leskelődő, aki meglát és véleményt mond. Nem az igazat, hanem amit annak hisz. Mit ne mondjak, elég furákat hoz össze néha. A világ vezetőit törtető vadbarmoknak gondolja, de fejet hajt az anya előtt, aki reggelit készít, gondos smink helyett. Az apát érzi erősnek, aki elmegy az örömtelen robotba, bár érdekes munkára, lazulós sörözésre vágyik. Emberekről mesél nekem, kik sunyin lapulva, összeszűkült gyomorral várják, ma vajon kit bocsátanak el. Mert mosógép kell és kocsi, jobb ruha vagy iskola a gyereknek. Néha azonban, ha kiborul a bili, bezúzzák öklükkel az ajtót, vagy falhoz verik a porcelánt. Érzik, hogy semmibe se veszik őket a nagyarcok, kiknek önelégült vigyorával óriásplakátokon találkozhatnak. De mi mást lehet tenni? A nagy vezérek (vagy rablók) csatáznak a koncért, és mi À“ nem csak ők À“ taps helyett legfeljebb köphetünk egyet. Esetleg abba a levesbe, melyet felszolgálunk nekik? Előfordulhat. Ilyenek vagyunk: gyengék és esendőek. Hősiesek és önfeláldozóak? Közelebb akarok menni, bekukucskálni a főzelékszagú lakásokba, a kényszer szülte vigyorok és megviselt arcok mögé. Arról mesélni, hogy a farhátból nagyon finomat lehet főzni, és a nevetés is ráncossá gyűri az arcot. Meghajlott gerinccel még üthetünk nagyot, és az igazi embereket nem a plakátokon kell keresni.