M a c i
A kép, sajnos nem róla készült. De bizton állíthatom ez ő. Egyszerű, kis keverék kutyus volt. És családunk első kutyája. A legelső családi házunkba költöztünk, amikor kaptuk. Előzőleg társasházban éltünk, és eszünkbe sem jutott, hogy kutyát tartsunk.
De most, hogy udvarunk lett, egy nagyon csöndes kis utcában élhettünk, valahogy azonnal hiányozni kezdett. Egy kutya.
A kertszomszédunk egy tündéri öreg hölgy volt. Irma néni. Ma is állítom, valami csoda folytán itt ragadt a 18. századból. Olyan volt, mint egy nagyon finom, kézzel készített, ódon csipke. Mindig feketében járt. Törékeny, szinte légies alakját bársonyos kelme ölelte, óvón. És zsabót hordott! Olyan igazit, hófehér, keményített csipkéből. Volt, hogy naponta kétszer-háromszor is lecserélte, hiszen amiben a piacon járt, abban már nem mehetett templomba, és ha hozzánk átjött, akkor is másikat vett. Tiszteletből. Mert persze muszáj volt megkérdezzem, hiszen eddig én még ilyennel nem találkoztam. Nem volt nagy távolság a két ház között, ráadásul a lakások bejáratai, pontosan szemben voltak egymással. Kérésére egy kiskaput nyitottunk a két bejárat közé, ami csak akkor volt zárva, ha Irma néni nem volt otthon. Ha valahonnan hazaérkezett az volt az első, hogy a kiskaput nyitotta, mert ez jelezte nekünk, megérkezett, bármire szükségünk van, mehetünk.
Nos, Macikát tőle kaptuk egy nap, ajándékba. A nevével együtt, és a kiskutyával egy cica is érkezett: Morcika. Bizton hitte, a két kis állat testvérként fog felnőni. A cicust persze megtartotta magának, mert míg mi oda nem költöztünk teljesen egyedül élt.
Hogy honnan szerezte, soha nem tudtuk meg, de nem is volt fontos, boldogok voltunk, mert végre volt kutyánk. Nem is akármilyen. Először is, gyönyörű. Az alapszíne fehér, de szinte teljesen betakarta egy zsemleszínű fedőszőr. Amikor nagy ritkán szaladt, akkor lehetett igazán látni milyen különleges bundája van. A pofácskája (de maga az alkata is) leginkább a puliéra emlékeztetett, ha a szemét szerettük volna látni, meg kellett keresnünk.
Persze mire felnőtt, teljesen elrontottuk. Tapasztalatunk semmi, agyonszerettük, agyondédelgettük. Mi is és persze Irma néni is. A cicával együtt. Mert valóban testvérek lettek. Na-ná, hogy Morcinak volt több esze, rendre kihasználta a mi kutyusunkat. Számtalanszor láttuk télen az ablakból, hogy felkapaszkodik Maci hátára és úgy mennek át a szomszédba, mert ugye, egy kényes macska nem lép bele a hóba. Főleg, ha van kéznél egy csupaszív kutya, aki átviszi. Rendszeresen, egy nyávintásra. Hűvösebb napokon, már meg sem lepődtünk, hogy a kutya bundájába takarózik. Az meg nem moccan, nehogy felébressze.
Mondjuk, erről a szokásáról le kellett mondania Morcinak egy idő után, mert a mi kutyusunkról kiderült, hogy a világ lustája. És ez néhányszor életveszélybe sodorta, amúgy imádott cica testvérét.
Mert bizony, ha Maci elaludt, bármi előfordulhatott. Leggyakrabban az, hogy legurult a lépcsőről. Annyira elaludt. Mivel a cicus a hátán aludt (szintén jó mélyen), előfordult, hogy ő került alulra. Na, akkor baj volt, mert nyivákolhatott bármeddig, a kutyus nyugodtan aludt tovább. A macskán. Bár lehet, hogy hallotta, csak lusta volt mozdulni. Vagy ilyenkor mutatta meg, hogy ő mégiscsak egy kutya? A macska meg az „ősi” ellenség? Na, persze! Álmában! Mert ébren soha meg nem bántotta volna.
Nem egyszer kellett kikotorni alóla a cicát. Észre sem vette. De nem ez volt az egyetlen szokása.
Mivel távol állt tőle a házőrzés, ha mi elmentünk otthonról, ő is sétára indult. Persze mindig megvárta, míg eltávolodunk, és a mai napig nem tudom, hogyan csinálta, de bármikor értünk haza, ő már a kapuban ült, és várt bennünket. És mindig kívül. Védte a kaput. Kívülről. Ezt sem tudtuk neki megmagyarázni, hogy nem így kell csinálnia. Persze mást sem. Mármint például, hogy lopni csúnya dolog. Mert lopott rendszeresen. A közelben lévő piacról, és csak egy kofától. És kizárólag őszibarackot. Amit aztán jóízűen el is fogyasztott. Pedig volt a kertben is ebből a gyümölcsből. Bármikor ehetett volna. De nem, neki az nem kellett. Sokáig nem jöttünk rá, miért csinálja. A kofa néni nem haragudott, a végén már kísérletezett is vele. Direkt tett Macinak a földre a gyümölcsből, vagy odakészítette egy kis tálkára. De nem, a mi kutyánknak, csak a ládából kellett, és akkor, amikor azt hitte, senki nem látja. Tehát lopott! Nem a barack volt a lényeg.
De mindezt olyan bájosan és ügyesen csinálta, hogy a végén látványosság lett belőle. És imádta mindenki.
Ez volt a szerencséje, mert voltak ennél azért durvább dolgai is. Mint már mondtam, végtelen lusta kutyus volt. Képes volt menet közben simán elaludni, épp ott ahol volt. Például piacra menet, ha éppen elfáradt. Mivel rendszeresen az út közepén közlekedett, hát nem egyszer előfordult, hogy ott esett össze, és elaludt. Igen ám, de jött a busz. Dudálás. Semmi. Kutya az út közepén, kiterülve. Első alkalommal a sofőr rémülten megállt, leszállt, megnézte. Elképedve látta, a kutya alszik. Rákiabált, semmi. Mégegyszer, semmi. Szerencsére, egy arra járó szomszéd felismerte, szépen félre húzta kutyusunkat, az aludt tovább, és a busz is haladhatott.
Legközelebb már maga a sofőr húzta félre az alvó állatkát, nem probléma, nagyon megszerette.
És persze szólt a kollégáknak is, tudjanak róla. Macit kezdte már a fél város ismerni. És szeretni.
Persze, ez nagyon régen történt. A mai forgalom mellett nem hiszem, hogy ezt megtehette volna.
Így ment ez évekig. Egyszer azonban nagy bajba sodorta a csavargó vére. A hetvenes években, nagyon szigorúan vették az utcák biztonságát. Összeszedték a kóbor kutyákat is, rendszeresen. És ha kiderült ki a gazdája, szigorúan megbüntették.
Történt egyszer, hogy Eszteremet sétáltattam. Maci persze biztonságos távolságból követett bennünket, meg volt róla győződve, most ő aztán láthatatlan. Bátran sétálhat. Igen ám, de a sintér erről mit sem tudott, hogy hozzánk tartozik. Észrevette és lecsapott rá. Többen voltunk fiatal anyukák, rémülten figyeltük, mi történik. A férfi persze hangosan érdeklődött, kié az elfogott eb. És én, bár a mai napig nagyon szégyellem, de ijedtemben letagadtam imádott kutyánkat. És a többiek is, pedig mindenki ismerte.
De azt is tudták, mi fog történni, ha kiderül az igazság. Így aztán Macit elvitte a sintér. Sírva mentem hazáig, és addig sírtam, amíg a párom haza nem érkezett. Irma nénivel együtt, mert persze ő is megtudott mindent. Miután elmeséltük a történteket, ki kellett találni hogyan szerezzük vissza Maci kutyát. Mert arról szó sem lehet, hogy otthagyjuk, hiszen egy-két nap múlva elaltatják, ha valaki nem jelentkezik érte. Ez volt akkoriban a törvény. Szerencsére az én csupaszív párom már másnap elment és visszahozta. Úgy tett, mintha soha nem látta volna, és azt mondta, a gyerekeknek akar meglepetésül egy kutyust kiválasztani. Mint később mesélte, Macinak a szeme sem rebbent, úgy viselkedett, ahogy kellett. Nem ismerte fel a gazdit, csak otthon. Örülni én még kutyát így nem láttam.
Persze mondanom sem kell, változni nem változott. Minden maradt a régiben. Egyedül a sintér nem tudta soha többet elkapni. Mert arra nagyon vigyázott, egész további életében.
Később néhány évig még halottunk a dolgairól, ha régi szomszédokkal találkoztunk, ugyanis a házat eladtuk, és Maci kutya ottmaradt. Az új tulajdonossal. Sajnos nem tudtuk magunkkal vinni, hiszen én egy tízemeletes házba költöztem a gyerekekkel, a párom albérletbe.
Váltunk; a régi életünktől, Macitól, Irma nénitől és Morcitól.
De az élet ment tovább. És akkor ugyan még nem tudtuk, de a kutya továbbra is nagyon fontos szerepet kapott a mi kis életünkben.
Hamarosan…
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:19 :: Gazsi Anna
