Boér Péter Pál : Hazafelé

 

Nagyon kemény volt a háború, rengeteg csatával. Sokszor nézett ki úgy, hogy elkerülhető a vereség. Éveken át újra meg újra a rászámolás vége előtt feltápászkodott a padlóról és folytatta. Nagyon félt az utolsó csatától aminek nem lehet ő a győztese. István bácsi két napja harcolta épp a legutolsót. Már nem félt, csak tette a dolgát mint egész életében minden helyzetbe. Mindössze csak kötelességből küzd, rég feladta volna tudata, de a szervezet milliónyi sejtje képtelen elfogadni a végleges megadást. Napok óta nem tud értekezni, neki most ez a legborzasztóbb. ha tehetné megosztaná azokat a -hihetetlenül felerősödött mentális tevékenységéből jövő-, gondolatokat, amelyekre korábban maga sem látott rá, nem teheti. Nagyon fájt, jobban mint a küzdelem minden egyes levegővételért.

A rokonság egymásnak adta a kilincset, csendben búcsúzkodtak, szó nélkül. Kezet rázott volna mindenkivel ha teheti, nem tehette.

Fickó és Pamacs az udvaron soha nem látott jámborsággal, mint beteg kiscsibék, egy vakkantást sem tettek az idegenekre, pedig még kutyafüllel sem érzékeltek semmi hallhatót a benti csendes tusából. Nyöszörögve értekeztek egymással is.

– Te Fickó, nekem megszakad a mellkasom.

– Az enyém is. Valami nagy baj van, nagyon hiányzik a gazda.

– Úgy érzem, nemsokára még jobban fog hiányozni. Csak azt nem tudom ennél jobban, hogy tud, hiszen már hónapok óta nem láttam. Nyugtalan is vagyok érte, ennyire mint most, sosem voltam.

– Emlékszel? Mikor valami gond volt, mindig azt mondta maradjunk csendben.

– De szép emlékek! Olyan rég volt már az udvaron. Nem is emlékszem, mikor vakarta meg a fülem tövét utoljára.

– Igen. Nekem is hiányzik a paskolása. Legjobb amit most tehetünk, ha csendben maradunk.

– Olyan csendben, amilyet Ő szeret.

– Nagyon szereti a csendet valamiért, sosem értettem. Én úgy szeretek hangosan ugatni. Most valahogy, ha rám parancsolnának sem bírnék, ellophatnák az egész házat, nem érdekelne.

– Engem sem. Nekem már napok óta nem jön, hogy ugassak.

– Én is inkább aggodalmamban vakkantottam egyet-egyet, de mióta bevitték a házba és nem láttam, tudom hogy nagy bajban van.

– Nem értem, ha nagy bajban van, miért jön ez a rengeteg ember be olyan komoran?

– Nem tudom. Ami jobban aggaszt, hogy igen búbánatosan jönnek ki. És valami nagyon fáj, nagyon!

– Nekem is. Nem tudom, mi fog történni, valami, amilyet még nem tapasztaltam, pedig megküzdöttem már néhány kutyával, ember is rúgott belém, mikor nem volt itthon a gazda. Bár mindig tele a pocak, de ilyen hiányérzet nem volt.

A házban István bácsi emberül végigküzdötte csatáját és, mint ahogy az kikerülhetetlen, szembesült valami újjal. Két és fél napig tartott a csata. Előtte is, közben is, végig úgy fogta fel, mint az élet legnagyobb kalandját. Várta, hogy a hazavezető útra léphessen, amit a sok előd gondosan kitaposott minden egyes utódnak, neki is. Várta a rettegett, de titokzatosságával vonzó ismeretlennel a találkozást. Úgy egy hónappal korábban veszített el minden félelemérzést, egész lényét a nagy örök kaland első túrájának, első lépése foglalkoztatta csak. Fiatalon ment el, hamar küldték a behívót. Talán még 25 évet is élhetett volna, de ő legbelül őszintén, -nem csak kifelé- színlelve nem sajnálkozott és nem siratta önmagát. Tán többet gondolt az utolsó időkben két kutyájára, mint a családtagokra.Nem szeretettelenségből, tőlük már korábban elbúcsúzott, de attól a két áldott kis baráttól képtelen volt.

Fickó és Pamacs egyszerre vonyítottak fel valami olyan keservesen, ami a kutyaugatáson belül is összetéveszthetetlenül jelenti: “meghalt a gazda!” Egymással sem értekeztek, apátiás depresszióba zuhant mind a kettő. Senki sem tudatott velük semmit, ők sem értették saját magukat. Azt sem, hogy pontosan honnan tudják, amit tudnak, de tudták!

Fickó lámpája a temetés után három nappal kialudt. Fiatal kutya volt, három éves mindössze, jó erőben. Senki nem tudta megmagyarázni, hogy miért.

Csak Pamacs értette, aki attól a naptól kezdve az egész hátralevő életét, korábbi -makacsul ugató, kissé erőszakos- önmagához képest, füleit lógató, kezes bárányként élte le. Csak evett, ivott megszokásból, kötelességből, semmi nem tudta érdekelni. Az a belső görcs, amelyik aznap a mellkasába szorult, a hozzátartozók fájdalmával ellentétben, soha többet nem lazult ki.

 

 

Legutóbbi módosítás: 2010.10.12. @ 16:06 :: Boér Péter Pál
Szerző Boér Péter Pál 755 Írás
Nagyváradon születtem, 1959-ben. Nem mondhatnám, hogy kesztyűs kézzel bánt volna velem az élet, de még a szorítóban vagyok! Családtagjaim hiperoptimistának tartanak, azt hiszem nem véletlenül. A humort – ezen belül a szatírát, abszurdot – és a romantikát egyaránt kedvelem. Empatikusnak, toleránsnak gondolom magamat. Egész életemet Erdélyben éltem, élem. Anyám révén erősen kötődöm a székelységhez, de Ők már csillagösvényen járnak Apámmal. Nagyon érdekel a teológia, filozófia, nyelvek, irodalom, és sok egyéb. Fiatalon kezdtem verseket írni, ám a rövid próza vált a nagy kedvenccé. Köteteim: 2010 – “Nagyító alatt” – novelláskötet 2011 – “Le a láncokkal” – novelláskötet 2012 – “A nonkonformista” – novelláskötet 2013 – “Engedélykérés”- novelláskötet 2013 – “Megtisztult ablakok” – regény 2016 – "Fenyőágon füstifecske" – regény 2017 – "Ködös idill" – két kisregény 2018 - "Szabályerősítő" (Válogatott novellák) - e-book Írásaim jelentek meg a Bihari Naplóban, a Reviste Familiaban, a Comitatus folyóiratban, a Várad folyóiratba, a Brassói Lapokban, a Reggeli Újságban, a “7torony” irodalmi magazin antológiáiban (2010-2016), a Holnap Magazin antológiájában, a Holnap Magazin nyomtatott mellékletében, az Irodalmi Jelenben, a kolozsvári Tribunaban, a bukaresti rádióban és máshol.” A világháló adta lehetőségekkel élek: Lenolaj irodalmi és kulturális műhely A Hetedik Héttorony irodalmi magazin MagyarulBabelben CINKE Holnap Magazin PIPAFÜST Szabad szalon Penna magazin Bukaresti rádió AlkoTÓház Weblapom: http://boerpeterpal.blogspot.com/