Kovács Ágnes : Szégyen

 

És akkor is végigcsinálja egyedül, ha a fene fenét eszik is. Fészkeset. Nem fog szólni az anyjának, nem fog segítséget kérni, mert nem akarja későkamasz daccal végighallgatni a szentbeszédet. Nem mintha nem tudná, ezzel okozza a legnagyobb anyai fájdalmat. De talán pont emiatt. Hátha meg tudja úgy oldani, hogy csak az ő ügye marad, meg még azé a pár emberé, akiket beavatott, és anya kimarad az egészből.

       Az volt az első mondata:

      – Az nem lehet, mutasd! – amikor kitépte a barátnője kezéből a leletet. Egy közeli csendes utcában volt a magánlabor, ahová diszkréten be lehetett sétálni egy üvegcse reggel óta hűtött pisivel. Rosszkor jött ez a minden áron erőltetett idétlen szerelem, bizonyítási vágy, hogy le tud fogyni, hogy szép tud lenni, ha összekapja magát, hogy nő. Nos, ez most kétséget kizáróan nyert bizonyítást. És nem az anorexiás darázsderékkal, nem a százhetven centihez negyvennyolc kilóval. Puff neki! Ezt megkaptad. Vagy ki. Vagy vulgárisabban: be. A legyet.

     Természetesen a srácnak sem fog szólni. Még mit nem. Nem kell esélyt sem adni arra, hogy kiábrándítóan idétlenül viselkedjen. Majd szépen kivonja magát a forgalomból egy időre. Elvégre nyár van. Olyankor minden felfüggesztődik kicsit. Mondd, hol van az a krézi srác? És az a régi lány? jó helyen vannak már tavasztól vagy ősz vagy tél vagy nyár nem emlékszem már, nem is volt talán…

     Halálpontosan emlékszik minden részletre. A fényfehérben úszó szűk folyosóra például, ahol rengeteg asszony összezsúfolva várakozik az ultrahangra. Két nő állt előtte a sorban. Az egyik decens, vékony, szemüveges. Olyan szőkés hajú. Hátulról meg sem mondta volna senki, hogy kb. nyolc hónapos terhes. A másik jó sokat szedett fel a terhességgel, némileg elhanyagolt volt a külseje, de az a semmivel össze nem téveszthető elégedettség látszott az arcán, amely oly jellemző a várandós nőkre. A nagy melegről, az állapotukról, a boldogságukról beszélgettek. Egyikük sem először élte át.

      – Jaj, ne is mondd, ebben a hőségben naponta meg tudok enni egy ötkilós dinnyét. Jól behűtve. Nem is érdekelnek már a kilók. Az a lényeg csak, hogy egészséges legyen.

      – Nem biztos, hogy az a sok cukor, ami a dinnyében van, jót tesz a te egészségednek, meg a babának sem – mondja okoskodva a kicsi vékony nő.

     Valószínűleg olyan feltűnően figyelte a beszélgetésüket – magáról megfeledkezve -, hogy egyszer csak hátrafordultak mosolyogva, barátságosan:

      – Hát te? Hány hetes vagy?

     – Jaj, hát, én nem – dadogta és közben egészen biztosan idétlenül vigyorgott -, én abortusz miatt jöttem. Most vettek fel az egyetemre, meg… De már nem kellett befejeznie a mondatot. És mivel halálpontosan emlékszik minden részletre, arra is halálpontosan emlékszik, milyen tekintettel fordultak el tőle. Sajnálat, megvetés, meghökkenés. Ez mind benne volt a kérdőn felvont szemöldökökben és a kíméletlenül elforduló tekintetekben. Ő meg csak álldogált tovább értetlenül. A saját érzéseivel sem volt egészen tisztában, nemhogy a másokét értse. Netán megértse.

     Hazafelé már potyogtak a könnyei, és csak ezt hajtogatta magában: – Anya, anya, anya… Akkor már tudta, hogy pár nap múlva, az altatásból ébredve, az anyja ott ül az ágy mellett, fogja a kezét, talán még az arcán is végigsimít. Egészen gyengéden. Úgy, ahogy csak nagyon-nagyon régen, kisgyermek korában.

     – Sajnálom. De ezzel is jár. A szégyennel. Ettől már nem tudlak megvédeni.

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2010.08.12. @ 16:53 :: Kovács Ágnes