Nyomtatás

  

Karikás ostorként

csaptak meg a szavak,

magamtól, önként

álltam eléd,

tudtam, megmarnak

szavaid engem,

de nincs mit tennem,

a döntő ige a tiéd.

 

Szikrázó kard volt

nyelved hegyén,

szúrás után a folt

lelkemen kéklett,

éreztem, hogy kemény,

nyomot vető,

és büntető

minden ütésed.

 

Tűrjek? Visszacsapjak?

Bizonytalan ilyenkor a lélek,

amikor viták,

és veszekedések

lényünkre terheket raknak,

s éle van a szavaknak,

amikor sötétlik az élet –

de azt sugallja a fekete ében,

hogy hinni kell egy átkötő igében.