Vandra Attila : Törpefenyők I/14. Bármit megtennék…

Az 1988-89 tele kegyetlen volt a gáz és villanyspórlás miatt. Sohase várta ennyire a román nép a tavaszt. Ám a tavasz nem hozott rózsaillatot…

 

 

Bármit megtennék…

 

Semmi sem tart a végtelenségig, a tél sem. Március végén a 15-16 C0 a lakásban már egész elviselhet?nek t?nt. Hát igen. Attól függ, mihez hasonlítjuk. A 16 C0 a 22 C0-nál 6-tal kevesebb, de a téli 10 C0-nál 6-tal több…

Egyik nap Áron nagyon komoran ült a „taxi” bakján. Noéminak felt?nt a fiú hangulata.

– Mi a baj Áron?

– Elfogyott a cukrom. Olajam se nagyon van már. Azt, mondjuk, még zsírral helyettesíteni tudom. De a cukrot… A teába jó a méz is, de nem mindenbe. Én nem tartok tyúkokat. Allergiás vagyok a tollúra. Hogy adjak le tyúktojást, ha magamnak sincs? S ha nem adom le, nem adnak se cukrot, se étolajat.

Noémi hallgatott. Mit válaszoljon erre? Három nap múlva találkoztak megint. Amikor leszállt az állomás el?tt, Noémi odaszólt Áronnak:

– Azt a szalmát vigyázva hányd le a szekérr?l!

Áron ránézett. Értette a szót.

– Három napja hordja magánál? S ha megfogják?

– Meg van nyitva. Kell a cukor a kávémba, az iskolában… Ha tudom, hogy vársz holnap… – utalt Noémi arra, hogy étolajat is hozna.

– S ha… – akadékoskodott Áron, hiszen Noémi elmesélte neki a tavalyi kalandját a gazdasági rend?rséggel. Azok is olaj és cukor után kutattak.

– Egyet ki lehet magyarázni. Egyenként…[1]

– Kösz… – bólintott hálásan Áron.[2]

 

Lassan eljött az év vége is. Négy nyolcadikos diákjának sikerült a felvételije. Ilyen is rég volt! Hiszen tavaly senkinek se sikerült a bravúr. Aki mégis átment matematikából, az elbukott románból, vagy Románia történelméb?l (amit mindenki románul tanult). Noémi okult a tavalyi sikertelen próbálkozásból, nem is kísérletezett az áthelyezéssel. Viszont nagyon jó lenne, ha legalább detasálást kapna valamelyik Brassó környéki iskolába. Édesapja sokat járt utána, hely is került, igazgatói hajlandóság is akadt, csak hát ezt két inspektorátusnak is engedélyeznie kellett. Brassóban sikerült is „megkenni a kereket”, de a Kovászna megyeinek is meg kellett adnia az engedélyt.

Noémi szorongó szívvel ment a szentgyörgyi inspektorátus épülete felé. Valami rossz el?érzet vett rajta er?t, mely nem hagyta nyugodni. „Már csak ez van hátra, sikerülni fog!” – biztatta magát. A matematika inspektortól kihallgatást kért. Amikor az inspektor átnézte az iratait, közölte vele, hogy ez sajnos nem t?le függ, mert még a három év gyakornokság alatt van, s fels?bb pártutasításra, a még gyakornok tanároknak nem adhatnak detasálást. A megyei pártbizottság tanügyi bizottságának elnökével kellene beszélnie. Elment hát a megyei néptanácshoz. Ott érdekl?dött Gavrilescu elvtárs iránt.

– Szerencséje van, épp most jött meg. Ott van ni, épp lép be az irodájába! – mutatta meg a kapus.

Noéminak a látványtól földbe gyökerezett a lába. Vele szólalkozott össze a mez?n. ? alázta meg a diákjai el?tt, s ? küldte a nyakára az inspektort másnap. Na, oda hiába megy! – állt meg letörve.

– Te mit keresel itt? – szólította meg egy n?i hang. Els? pillanatban nem tudta hova tegye a hang tulajdonosát. Ám a n? arca deja vu érzést keltett benne. Aztán rájött hol találkoztak. A minisztériumban, múlt nyáron.

– Szervusz! – mosolyodott el Noémi. – Detasálásért küzdök. Még egy engedély kellene, hogy elengedjenek. A többit már sikerült elintézni. De Gavrilescu elvtárshoz kellene mennem, s volt egy csúnya konfliktusom vele tavaly.

– S jó memóriája van… – ismerte be a n?. Én elintéztem tavaly, áthelyeztek, azóta itt Szentgyörgyön tanítok, a m?vészetiben. De hát áldozatokba került – ismerte be.

– Én is bármit megtennék, csak… – kezdte el Noémi, s nem tudta hirtelen miként folytassa a mondatát. – Nem akarok abban a faluban rohadni. Napi öt órámat elveszi az ingázás. ?sszel-tavasszal még elmegy, de télen…

– Bármit?? – kérdezte a n? kissé fura hangsúllyal.

– Bármit – felelte meggy?z?déssel Noémi. – Az igazgatón?t?l is szeretnék szabadulni.

– Akkor beszélj Jónás elvtárssal. Aki az állambiztonság tanügyi megbízottja Kovászna megyében.

– Mibe fog kerülni? – kérdezte Noémi bizakodva.

– Majd megmondja – felelte a n?. – Második ajtó balra. Mondd meg; én küldtelek.

Bekopogott Jónás elvtárshoz, el?adta ki küldte, s a problémáját. A férfi el?bb vizslatta egy kicsit, majd ezt mondta.

– Jöjjön el hozzám délután ötre. Ezt itt nem tudjuk megbeszélni.

Még alig háromnegyed öt volt, amikor a megadott címre ért. „Nem volna jó túl hamar becsengetni” – nézett az órájára. „S de jó lenne, ha itt lenne édesapám!” – gondolta. Ilyen ügyet soha se bonyolított le személyesen. A temesvári lefizetést is édesapjának egy jó barátja intézte, ? csak a pénzt adta hozzá. Valahol az édesapjára gondolva kigyúlt benne egy vészjelz?. Nem tudta miért, de egy rossz érzés fogta el, mely egyre er?södött benne, bár nem tudta volna megnevezni. Felt?n? lett volna ott álldogálni, gondolta, inkább sétál egyet. Amint a ház ablaka el?tt elsétált, megpillantotta Jónás elvtársat házikabátban. Még tett két lépést, amikor belé hasított a felismerés:

 „Ezt itt nem tudjuk megbeszélni” – „Bármit megtennék… Bármit???”

„Nem!” – döntött – „Mégse bármit. S besúgó se leszek, ha mégis tévedtem volna”

Határozott léptekkel indult el az utca vége felé, ahonnan jött. Alig tett két lépést, amikor megszólalt egy hang a háta mögött.

– Nem ide igyekezett? Hová megy?

– Meggondoltam magam – nézett Noémi az ablakon kihajoló Jónás elvtársra. Szíve a torkában vert.

– Ahogy gondolja – felelte gúnyos mosollyal a férfi. – De ne feledje, minden Rómába vezet? út rajtam keresztül vezet… Még találkozunk.

Másnap eltökélten ment Gavrilescu elvtárshoz. Esélye nulla, de ha meg se próbálja… Ahogy befordult a hosszú folyósón, meglátta Gavrilescu elvtársat, aki az irodája el?tt beszélgetett. Jónás elvtárssal. Tekintetük találkozott. Noémi sarkon fordult, s elindult az állomás felé. Jobbágy továbbra is. De ezt az évet még kibírja, lejár a három év gyakornoksága, s akkor lemondással elmehet. Még akkor is, ha ennek az ára, hogy a tanügyb?l távoznia kellene.

 

 

[1]  CeauÃ?Ÿescu egyre paranoiásabban adta el az élelmet az országból, más eladható nemigen volt, a brassói traktort és teherautót már az afrikai államok se vették. Eladható szász se maradt sok az országban, akiket CeauÃ?Ÿescu szintén pénzért adott el a Német Szövetségi Köztársaságnak. Az élelmiszerhiányért viszont b?nbak kellett. A b?nbakot az egyre fogyó mez?gazdászokban találta meg. Nem adják le a termésüket, az államnak! (Amiért egyébként szemkiszúrásnak se elég összegeket kaptak.) Hogy fokozzák a falusiak kedvét, hogy adják le az államnak a terményeiket, csak akkor vásárolhattak cukrot és étolajat, ha leadták a „kvótát”. Városon se vehettek, „mert nem tartoztak oda”, s csak jegyre adták. Volt, aki sorba állt városon, megvette a tojást, leadta, s akkor megvette az olajat és a cukrot.

[2]   Ha eleinte a falusiak látták el tyúk és disznóhússal a városiakat, ez megfordult. A városiak “visszafizettek” olajjal és cukorral. Abból, amit jegyre kaptak, vagy nem egészen egyenes úton “beszereztek”.

 

 

Legutóbb szerkesztette - Adminguru
Szerző Vandra Attila 708 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miutén két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban korházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam klmiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakcióanalzis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.