Nehéz léptű nappalok egébe
beszakad az éjszaka,
rendet kéne tenni,
test, szív, lélek vonít
poros kuszaságban.
A leltár hiányos.
Mindig indul valaki,
s van, aki érkezik,
az út hosszú,
a nap rozsdás fénye
a hajnal szemébe
céda világok lángjait égeti.
Fals dalba fulladnak
virtuóz zongoradallamok,
mélyülő lábnyomokat követve
tűnő árnyékok után az élet kapkod,
halált játszik egy bukott angyal.
Hitte, hogy megírja
a világ hétcsodáját,
de a világ írta ki végleg,
széljegyzetté vésődött
Isten nagy könyvében.
Kusza verssorok magányában
csak egy karc maradt,
elhalkultak a szavak
bús rendezetlenségben.
Tűz, víz, föld, ég.
Napra nap zuhan,
átszakad az éghártyája,
a föld már nélküle forog.
Isten száraz gallyakat hordott köré,
fényt gyújtott, ráhajolt.
Nem kérdezett. Őt temette,
engem kitakargatott.
Mondd – fázol-e
nyirkos földek májusi árnyékában?
Jössz-e ma mesélni, milyen a lent
a fentek birodalmában,
van-e eső utáni földillat,
van-e tisztavizű mély kút,
és merre fut a fény,
ha már elfogyott lábad alól
az összes út?
Nevek, évek, hangok nélkül
vésem a sorokba zárt betűket.
Acélszagú sínek mellett
a hajnali mezőn
anyám lábnyomát követem.
Torkomban homokszemnyi-csenddé
szűkölnek az egykor ünnepnapok,
én megyek, ő indul,
én elé érkezem, már nem látom.
Kegyetlen mély metszés,
fájdalmas hiába verdesés,
egy átálmodott álom.
A szél az idő hárfáján játszik,
a leltárban mély a hiánya,
és én a hiány homokórájából
csendesen folydogálok.
Ha lehunyom szemem,
elevenrajzú
az élet-halál szakadék,
Isten tenyerén a világ kerítetlen,
szárnytalan állok a szélén.
Ugorjak-e, vagy lépjek –
érinteném a felhőket, de félek,
pedig még vágynám
szépcsendek halk szavát.
Teljesség. Lebegés. Zuhanás.
Magas hegy mögé zuhog
a fénytelen messzeség.
Látod kedves,
az álomistenek felettünk vígadnak,
tort ülnek a mában,
porba rajzolják a jelent,
emlékeimet vésik útszéli fákra.
Néma kövek könnyei
körülöttünk áradnak,
arcom arcoddá rajzolódik
ebben az álom sodrásban,
eggyé válok veled,
szemedből fényt lopok.
Csendsziget, barlangrajz,
múlhatatlan zörej. Szeretlek.
újra rajzolom szívemre tenyered.
Gyere, visszatakargatlak magam mellé,
ma nem kellenek az álmok,
hullámtalan az álmos éj
ráfekszik a holnap,
a rongyossá nyűtt tegnapot
csituló szélre terítem,
esti lombok hegyén
a nyár várakozik csendesen.
Ahogy vártam nélküled, és várom veled,
ölbe ringató álmok májusában
úgy hunyd le szemed,
hajtsd vállam puha fészkébe fejed …
Eső esik mosolyom mögött,
cseppjein csorog a hold fehérfénye,
hiányokkal születek ma újra,
harminckilenc gyertya
csupaszon táncol,
sziluetted rám hajol…vigyázol.
De a fényt…a szél egyszer úgyis elfújja.
Tavaszra bomlik bennünk
a hajnal lombja,
tartsd felettem az eget.
Ne mozdulj, nem mozdulok,
hisz a nehéz léptű nappalok
hiánnyá feslett csend-egébe
beszakadhat a zajos éjszaka.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:08 :: Szilágyi Hajni - Lumen
