Szilágyi Erzsébet : A Stradivari-heged?

avagy egy évszázad tanúja

  

 

Jani bácsi furamód apai és anyai ágon is rokonunk volt. Közelebbi ismeretségbe mégis csak akkor kerültünk, amikor nyugdíjasként egyre gyakrabban látogatott el hozzánk. Fergeteges humorával és lebilincsel? anekdotáival hamar belopta magát a gyerekek szívébe. Sokszor egész délutánokat töltött nálunk. Ha édesanyám épp nem ért rá vele „politizálgatni”, vagy nem volt otthon gyerek, akit elkaphatott volna egy sakkpartira, húzott egy széket az ebédl?asztalhoz, és el?vett egy nagyméret? füzetet, amibe kalligrafikus bet?kkel, sorkihagyás nélkül írogatott. Állítólag valami mez?gazdasági szakcikken dolgozott, amit azonnal abbahagyott, mihelyt bátyám vagy én felállítottuk a sakktáblát.

Többször is említette – sajátos humorával – hogy ? még az el?z? századból maradt itt, amin jókat nevettünk, pedig igazat mondott.

Az I. világháborúba önkéntesként vonult be, bár még tizennyolc éves sem volt. „Harci tevékenysége” nem tartott sokáig, mert Isonzónál olasz fogságba esett. Err?l az id?szakról úgy mesélt, mint valami álomnyaralásról. A fogolytábor valahol Dél-Itáliában volt, közel a tengerhez. Az olaszok jól bántak velük, jó ellátást kaptak, még a tábort is elhagyhatták, csak azt ígértették meg velük becsületszóra (!), hogy nem szöknek meg. Nos, Jani „bácsi” egy táborelhagyás alkalmával beszerzett egy állítólag igazi Stradivari-heged?t. Ezután minden hajnalban kiment a tengerpartra, hogy heged?játékával köszöntse a felkel? napot.

A békekötés után értékes szerzeményét is sikerült hazamenteni. Egy napot sem mulasztott el, hogy kézbe ne vegye, örömét is, bánatát is az esti heged?szóval adta hírül a világnak.

Az els? sakkórák egyikén vettem csak észre, hogy a bal kezének középs? ujja félig hiányzik. A csonka kéz látványa annyira ijeszt? volt, hogy nem tudtam levenni róla a szemem.

– Így tetszett születni?- kérdeztem elképedve.

– Nem. Lel?ttem – válaszolta. Ezen elnevettem magam, pedig újfent igazat mondott.

A Horthy-korszakban uradalmi intéz? volt Füzesgyarmaton. A helyi „elit” gyakran járt vadászni. Bár nem volt kezd?, egy alkalommal olyan szerencsétlenül sült el a puskája, hogy átl?tte a középs? ujját.

Vérz? kezét látva, az els? gondolat, ami átsuhant az agyán, az volt, hogy vége a hegedülésnek.

Kés?bb er?t vett magán, és újratanulta az összes darabot, amit ismert, eggyel kevesebb ujjal, azokat játszotta vagy csak improvizálgatott.

A II. világháborúba már behívóval ment. Feleséget, három szép kisgyereket hagyott itthon.

A Don-kanyart meg az orosz hadifogságot – csodával határos módon – egy karcolás nélkül úszta meg.

Az igazi kín itthon várta. Legid?sebb gyereke, a kis Marika már nem élt. A saját utcájukban gázolta halálra egy autó, amikor át akart szaladni a szemközti házban lév? játékbolthoz.

A csontra soványodott, háborús borzalmakat átélt férfi már sírni sem tudott. Ahogy kicsit feltáplálták, el?kereste a heged?t, és órákon át hangzott a jajszó.

Lassan a heged? maradt az egyetlen társa. Vele sírta el fájdalmát, amikor jóval fiatalabb felesége elhagyta, vagy amikor Jankó fia – második házasságában is boldogtalanul – öngyilkos lett, s?t talán akkor is, amikor legkisebb gyereke, Julika, orvos férjével és már három gyerekkel Líbiába utazott, bizonytalan id?re, a jobb megélhetés reményében.

Ahogy mi is kamaszodtunk, ki-ki a saját útját járta, Jani bácsi is ritkította a látogatásait, majd egyszer csak nem jött többé. Eltelt majd’ húsz év, amikor a bátyám, hirtelen támadt ötlett?l vezérelve, befordult a Kinizsi utcai körfolyosós ház kapuján, hogy megnézze, él-e még a keresztapja. A kis egyszobás lakás ajtaján ott volt a névtábla. Szíve még er?sebben kezdett kalimpálni. A csöngetésre csoszogás és kulcszörgés után kinyílt az ajtó, s Jani bácsi úgy fogadta, mintha tegnap váltak volna el.

– Hát téged meg mi szél fútt erre? – kérdezte, majd visszaült a fotelébe és tovább kevergette az otthagyott teáját. Nem szólt, nem kérdezett semmit. Ekkor bátyám elkezdett mesélni, hogy melyikünkkel mi van, ki hol tanult tovább, eldicsekedett, hogy megn?sült és már van két gyereke is.

Jani bácsi csak bólogatott, és üveges szemekkel nézett a semmibe. Laci utoljára tartogatta a rosszhírt, hogy anyu és apu is meghaltak, de az öreg erre is csak közömbösen bólogatott.

– És hegedülni tetszik-e még? – tette fel Laci az adukérdést, hátha ezzel még ki tudja rángatni az apátiájából.

És valóban egy pillanatra felcsillant a szeme, de a választ alig tudta kimondani:

– Nem…, eladtam a Stradivarit… egy heged?m?vésznek… azzal, hogy egy hónapban egyszer elhozza…, hogy játsszak rajta egy kicsit. Azóta se láttam. Muszáj volt, már nem volt itt semmi, amit pénzzé tehettem volna. Annus néninek is fizetnem kell valamit. Itt lakik a folyosón, mos rám, bevásárol, néha ételt is hoz át.

A rendszerváltás után néhány évvel Julika és családja végleg hazaköltöztek. Jani bácsi akkor már közel járt a századik évéhez. Nem ismerte meg a saját lányát, de betessékelte. És az „idegen” el?tt fordult a kocka. Beszélni kezdett, hosszan, de gondolatai összefüggéstelenül ugráltak. Említett valami kockacukrot, ami megmentette az életét az orosz hadifogságban, mesélt egy Marika nev? kislányról, aki mindennap meglátogatja, és hívja, hogy menjen vele játszani, s?t egy gyönyör? asszonyról is, aki heged?vé változott…

Halála után megtalálták a kézzel írt, dátumozatlan végrendeletét. Mindössze ennyi állt a papíron az ? kalligrafikus bet?ivel:

 

Utolsó kívánságom, hogy a heged?met temessék mellém. F. János

 

 

Legutóbb szerkesztette - Szilágyi Erzsébet
Szerző Szilágyi Erzsébet 227 Írás
Az ELTE orosz-latin szakán végeztem. Voltam az Akadémiai Kiadó szerkesztője, a szegedi JATE Klasszika-filológiai Intézetének oktatója, a Semmelweis Egyetem nyelvtanára. Versfordításokkal már gimnazistaként próbálkoztam. Magyar verseket, novellákat csak néhány éve kezdtem írni.