Mocskos ez a lap,
Már azt én hiába dörgölöm,
Gyászradír ujjamon földköröm,
Pedig hát írnék valami szépet,
Olyan igazat, vagy egybevalót,
Vagy mutatnám a mesterséget,
Hogy lehet papíron írni valót,
Hajlítani édest, szépet,
Anyjáért fekv? magzatot,
Epeked? gyermeki szemérmet,
Nekem mocskos minden fehérlapom,
Miken néhai valóm úgy mozgatom,
Hogy benne szántó összege szavam,
Villanó árnya, fénye alig, ha van,
Ez ocsúdó rém valóságnak,
Ember voltam, míg emberek annak láttak,
Most valami cukor köré gy?lt lepkefészek,
Elszenderült anyám ments meg,
Eml?d nektárján elaggott fiad részeg,
Vagy csak beleesett a koszhamuba,
Mindenki azt hazudta, hogy élni kéne,
Mert lehet, hogy felébredek,
Remélt mennyek országában,
Világmegváltó bátorság van,
Egy olyan létben, mit senki sosem látott,
De igen – kérem – mentsük meg a másvilágot!
Mi isteneink szülötteként kaptunk anya gyámot,
Zsír vagyunk és fehérje, magányos szénhidrátok,
Húsvalónk teremtette nektár lepte darázsrajok,
Glicerin, társadalmakká összever?dött zsebtolvajok,
Egyike a másikából várt nyeremény, avagy veszt?hely,
Édes szenvedélybe mártott szerepl?kkel,
Változó köntöseinkben magunkat megforgatók.
Legutóbbi módosítás: 2010.05.31. @ 09:15 :: Molnár Zsolt
