Már május végét mutatta a naptár, de mintha az időjárás fittyet hányt volna erre. Még hűvös, esős volt az idő. így a kerthelyiség zárva volt. Edit szinte törzsvendégnek számított a Hilton éttermében. Na nem komplett ebédeket fogyasztani járt oda, hanem egy kávéra, vagy egy különleges szendvicsre. A főpincér ismerte és jópárszor figyelmeztette, hogy ez nem egy ismerkedésre kialakított hely. Legyen szíves, és ne vegye igénybe az éttermet, ha nem fogyaszt.
– Miért mondja azt, hogy nem fogyasztok? – vonta kérdőre a pincért. – Azért mert nem egy komplett menüt eszem végig? Mutasson valami táblát vagy figyelmeztetést, hogy limitálva lenne a fogyasztás!
– Ez nem ismerkedésre való hely, ahogy te gondolod. Jól néznénk ki, hogy egy kávé és egy szendvics mellett órák hosszat lehessen ücsörögni. Menj máshová.
– Én itt akarok ülni és nem másutt!
A pincér nem sokat teketóriázott, felállította Editet és kivezette az étteremből.
– Meg ne lássalak többet itt, mert rendőrt hívok.
– Sokba fog ez neked még kerülni. Most nagy mellénnyel beszélsz, de elintézem, hogy örülni fogsz majd, ha Bivalybügyörben lehetsz csapos a kocsmában.
Edit ismerkedett a Hiltonban, de nem volt konzumnő. Egy barátnője szerencséjén felbuzdulva kezdett ide járni. Évával együtt jött ki, és sokáig egy helyen dolgoztak. Egy nyári zivatar alkalmával Éva „menekült be” az eső elől ide. Még alig „melegedett meg” az asztalnál, mikor egy jóképű férfi megkérdezte, hogy nem zavarja–e, ha ide ülne hozzá. Meghívta ebédre, és utána többször találkoztak itt, míg feleségül vette. Editke ábrándozott, hátha neki is akad majd egy ilyen lovag. A főpincér már figyelte és most kidobta. Letörten ballagott a közeli parkba. Leült egy padra. A közelben egy hajléktalan válogatott a reklámszatyrából. Nem akármilyen szatyor volt, mert az volt ráírva, hogy ZARA. Egy darabig lázasan figyelte aztán megszólította.
– Mit válogat abba a szatyorba jóember? Valami márkás dolgot talált?
– A szatyor az lehet hogy márkás, de csupa ócskaság az egész. Itt találtam a közelben. Én is arra gondoltam, hogy találok benne valami értéket, de láthatja, csupa kacat.
– Mondja csak! Tudna nekem ilyen szatyrokat hozni? Minél márkásabb annál jobb, és annál többet adok érte. Csak ne legyenek agyonhasználtak.
– Mire kell az magácskának? Hozhatok, amennyit csak akar. Puma, Adidas, Yves Sant Laurent, Gultier, Dougles vagy ami csak tetszik. De mennyit adna darabjáért?
– Mondjuk egy euró per darab. A különösen ritkáért, mint Prada például, kettőt is.
– Gyűjteni tetszik ezeket talán? Csak azért kérdezem, mert volt egy úr, aki üres cigarettásdobozokat kért, hogy gyűjtsek neki. Jól fizetett, volt hogy naponta tíz eurót is kaptam tőle.
– Én is megfizetem majd. Mikorra tudja hozni őket? Nem kell sok, csak márkásak legyenek. De tudja mit? Itt van magának húsz euró előleg. Holnap találkozzunk itt, ugyanebben az időben.
– Rendben van, de a pénzt azt nem fogadom el. Tudja, én nem olyan csöves vagyok, mint a többi.
–Jó, ahogy maga akarja. Holnap akkor várom itt magát.
A terve, amihez megrendelte a „kellékeket” igen egyszerű volt. Nem nagyon hitt benne ugyan, de dupla vagy semmi alapon gondolkozott mindig is, így hát merészen belevágott.
Másnap a megbeszélt időben találkoztak.
– Szerencsém volt – mondta a csöves. – Csupa ritkaságot tudtam hozni. Tegnap délután valami arab sejk nőit követtem, akik ilyen csomagokkal voltak megpakolva. Ugyan itt ültek le, és a zacskók tartalmát átgyűrték valami kofferba. Biztosan azért tettek így, hogy a férjük ne lássa, mi mindenre szórták el a pénzt. Minden nyáron sok ilyen jár erre. Két hétig itt téblábolnak a városban és csak vásárolnak. Egyszer szerencsém volt, mert éppen akkor értem oda, amikor pakolásztak, és megszántak, adtak száz eurót. Először azt gondoltam valamit akarnak érte, mert ugyan ki ad manapság egy ilyennek száz eurót, de mondták, tegyem csak el, látják, hogy nagy szükségem van rá. Tessék csak megnézni milyen szatyrok ezek.
Edit szemrevételezte a szatyrokat. Minden nagy márka volt köztük.
– Itt a húsz eurója ahogy megállapodtunk – nyújtotta át a pénzt.
– Mikor hozhatom a következő szállítmányt?
– Egyenlőre elég lesz. Gondolom, gyakran jár erre, majd ha megint kell, idejövök megkeresni magát.
Azzal fogta a szatyrokat és útjára indult. Visszasietett a munkahelyére, mivel lejárt az ebédszünete. Másnapra szabadnapot kért és kapott is. Reggel felvette a legelegánsabb márkás ruháit. A márkás szatyrokat jól kitömte mindenféle papírral, kacattal, hogy úgy nézzen ki, mint aki nagy vásárlásból tért vissza. Így felszerelkezve megindult a Hiltonba. Már elég sok vendég volt az étteremben, de talált egy szabad asztalt. Jött a pincér, akitől étlapot kért. Miközben tanulmányozta, megjelent a fizetőpincér, aki nemrég kitessékelte.
– Azonnal menj ki innen! Megmondtam a múltkor, hogy ide nem jöhetsz be többet.
Edit tovább böngészte az étlapot, mint aki nem hallotta a felszólítást.
– Neked beszélek, hé! Ha nem vagy hajlandó kimenni, rendért hívok.
– Ne hívjon maga senkit, legfeljebb az üzletvezetőt és az ügyeletes pincért, mert éhes vagyok, enni szeretnék. Elfáradtam, mert egész délelőtt vásároltam. Nézze csak meg, mennyi csomagom van.
A pincér végigtekintett a sok szatyron, amiket jó feltűnően helyezett el Edit az asztal körül.
– Megnyerted a lottót, hogy így kiglancoltál?
– Nincs időm társalogni magával. Vagy hívja az üzletvezetőt, vagy vegye fel a rendelést, vagy küldje a másik pincért, aki a rendeléseket veszi fel.
– Ne utasítgass, te. Az a sok szatyor nem jelent semmit. Majd megnézem, miket vettél. – Azzal már nyúlt is volna az egyik szatyorhoz, hogy átvizsgálja a tartalmát, de Edit erre felpattant a székről. Jó hangosan hogy mindenki hallja az étteremben, elkezdett kiabálni a fizetőpincérrel.
– Mit képzel maga, hogy a holmim közt akar kotorászni? Hagyja abba, mert rendőrt hívok.
Minden szem az asztala felé irányult. A fizetőpincér megállt egy pillanatra. Valahogy úgy festett az egész jelenet, mint egy lassított felvétel. Valahonnét előkerült az üzletvezető is.
– Valami baj van? – fordult előzékenyen Edithez.
– A főpincér úr a holmim közt akart turkálni. Az egyik szatyrom tartalmára lett volna kíváncsi, de én nem adtam neki erre engedélyt.
Az üzletvezető vádló szemekkel vonta kérdőre a főpincért, aki eközben halott halvány lett.
– Ez igaz, amit a hölgy mondott? Menjen az irodámba. Azonnali hatállyal felmondok magának. Mozgás menjen, ne kelljen mégegyszer szólnom. Szabadna kérdeznem, miben segíthetek még?
– Ebédelni szeretnék. Előételnek hozzon egy ráksalátát, és közben gondolkodok a továbbiakon.
– Italt mit hozhatok?
– Valami jó bort, magára bízom.
– Köszönöm hölgyem, és elnézést az előbbi eset miatt.
Edit hátradőlt a székében és elővette a mobiltelefonját. Úgy tett, mint aki éppen valami fontos hívást szeretne lebonyolítani. Közben a pincér hozta az előételt, egy másik az üveg bort. Nagy szakértelemmel felbontotta és egy kortyot kitöltött a pohárba. Edit belekóstolt és fejbólintással jelezte, hogy megfelel. Jóízűen elfogyasztotta a ráksalátát. Miután végzett vele a pincér elvette a tányérját, és ismét hozta az étlapot. Edit kiválasztotta az egész menüt és feladta a rendelést. Kiélvezett minden falatot. Kényelmesen és nagy élvezettel fogyasztotta el az egész ebédet. Közben pillanatonként vette kézbe a mobilját, mintha fontos tárgyalásai volnának. Már a desszertet kezdte enni, amikor megszólalt a mobilja. Felvette pár szót szolt a készülékbe aztán gondterhelt arccal odarendelte a pincért.
– Vigyázzon a csomagjaimra kérem. Ki kell mennem egy pillanatra, mert nem tudok másképpen telefonálni. Most hívtak egy fontos ügyben Londonból és itt bent nem jók a vételi viszonyok.
– Tessék csak egész nyugodton kimenni az előtérbe. Semmi sem fog eltűnni innét, vigyázni fogok mindenre.
Edit vette a mobilját és kézitáskáját és elindult kifelé. A bejárat előtt beült egy taxiba és elhajtatott. A pincér vagy egy jó félóra várakozás után kiment, hogy megnézze hová is tűnt a vendég. Miután nem találta szólt az üzletvezetőnek.
– Az nem létezhet, hogy fizetés nélkül eltávozott. Nézzék meg mennyi márkás dolgot vásárolt és még külön szólt is, hogy vigyázzunk rá, miután ez mafla fizetőpincér is inzultálta, akit ki is tettem ezért. Hozzák be a csomagokat az irodába, biztosan visszajön.
A csomagokat behordták az irodába. Már vagy három órája várakozott a türelmes üzletvezető, amikor is elhatározta, átvizsgálja az egyik csomagot. Elképedt, amikor az egyik márkás cipőüzlet szatyrában csak üres dobozt és összegyűrt újságpapírt talált. Nem tudta mitévő legyen. Behivatta azt a pincért, aki kiszolgálta a vendéget.
– Mennyi pénzzel maradt adós, ez a nő?
– Majdnem százötven euróval.
– Akkor ezt elkönyveljük majd valahogy.
Az eset után Edit persze felé sem nézett a Hiltonnak. Megismerkedett egy csinos fiúval, aki szintén mint vendégmunkás dolgozott kint, és egy év után hazamentek és össze is házasodtak. Egy kirándulás alkalmával valami elhagyatott helyen ebédeltek. A csapos odament az asztalukhoz és Editre meredt.
– Megismer? Tudja valamikor én voltam a Hilton éttermében a fizetőpincér, amíg ugye maga…
– Látja, megmondtam még akkor magának, hogy majd örülni fog, ha Bivalybügyörön lehet csapos. Ez a férjem – mutatta be a csinos fiatalembert.
Pár szót még beszélgettek aztán a fizetőpincérből csapossá vedlett pincér visszasietett a munkájához.
– Te jártál Bécsben a Hiltonba ebédelni?
– Dehogy ebédelni. Néha–néha beültem egy kávéra vagy szendvicsre, órák hosszat elüldögéltem és figyeltem a közönséget. Tudod, az egyik barátnőm ott ismerte meg a férjét egy gazdag üzletembert, és én is erről álmodtam.
– Remélem, nem bántad meg, hogy nem a Hiltonban ismertelek meg, na meg nem is vagyok az a gazdag üzletember sem, noha privát vagyok.
– Egyáltalán nem! Sőt kifejezetten őrülök, hogy így alakult.
Legutóbbi módosítás: 2010.05.22. @ 10:24 :: Avi Ben Giora.
