Urbánszki László : Emberek a pusztából I. rész

Nyomtatás

Mögöttem poros végtelenség, előttem óriási korong, mely egyre vörösebbé válva nyugodni készült. Csak a pusztában lehet ekkora napot látni, csak itt tudok ennyire örülni annak a néhány bokornak és fának, ami földerengett a messzeségben. Reménykedtem, lesz ott valamilyen forrás vagy patak, mert — bár nagyon beosztottam — bő félnapja elfogyott a vizem. Sikerült hajnalban elkapnom egy termetes túzokot, kevés lepényem is akadt, de az innivaló nagyon hiányzott. Többször láttam a távolban ígéretesen zöldellő részeket, de nem akartam letérni a csapásról. Nem ismertem a vidéket. Ha van a környéken víz, az út előbb-utóbb odavisz. Ha ember, ha jószág megy errefelé, mindenki megszomjazik. Egyszerűbb kerülőt tenni, mint háton, szekéren cipelni.

Először lehasalok és beszívom az illatát. Az a legjobb, ha tartósan árnyékban folyik. Akkor a torokkaparó porszag átalakul finom, nedvesen simogató illattá. Ha békák hangoskodnak, ha csobog, az még jobb. Mert ilyen hangok csak a víz mellett vannak. Azután belemerítem az arcom, mert úgy az igazi inni. A markomból, a kulacsból elfogyhat, de így soha. Éhség is gyötört, de halogattam az evést. Megelégeltem a nyárson sütött vadak kiszáradt húsát. Zsíros, vizes agyaggal akartam bekenni a túzokot, amit majd beások a tűz alá. Belül főtt, kívül sült, omlós, puha finomság! Persze türelem kell hozzá, nem úgy, mint a nyársaláshoz. — Ott le tud csippenteni az ember gyereke egy-egy falatkát, becsapva magát, hogy már elég sült. — Ülni kell a tűz mellett, átgondolni a napot, helyére tenni mindent. Amikor jó-rossz oda került, ahová való, ki lehet szedni a tűz alól, és élvezni a türelem jutalmát. Beleharap az ember, végigfolyik a szája szélén az a zamatos pecsenyelé, aztán csak nyeli és nyeli…

Egyszóval szomjas vagyok. Ilyen a vándorélet. Munkát régen nem kaptam, és ha igen, rosszul fizették. Többet lehet keresni, ha sokáig maradok ugyanazon a helyen, de azt nem szerettem. Pár nap, egy-két hét, és indulnom kell. Kívánom az út porát, az egyedüllét adta nyugalmat. Jobb nekem, ha tovább megyek.

Miért?

Mert minden este másként nyugszik le a nap, kékesen derengő hegyek, fák mögé, párás levegőtől megszelídítve vagy óriásként, kíméletlen ragyogással. Enyém a tűz melletti esték nyugalma, a hajnalok frissessége. Minden-minden, ameddig a szem ellát. Egyszerűbb, nyugodtabb így egyedül. Persze nem is igen próbáltam mást. Valamikor régen nem ezt akartam, de aztán másfelé kanyarodott a sorsom.

Alkonyodott. Amint közelebb jutottam a ligetes részhez, tőz fényét vettem észre a fák között. Valószínűleg mélyedésben rakhatták, mert csak kis derengés jelezte, hogy ott van. Óvatosságra intett ez a bujkálás. Leguggoltam egy kiszáradt fa mellett, mint aki dolgát végzi, és néhány dolgot eldugtam a gallyak alá.

 — Jó estét, jó estét! — kiáltottam hangosan, mikor hallótávolságba értem. — Jó szándékú vándor kérne helyet a tűz mellett.

 — Isten hozta… ha békével jön — lépett elő kisvártatva egy botra támaszkodó, bicegő férfi a sűrűből. — Aztán mi végből járja kend az utakat? — kérdezte bizalmatlanul fürkészve.

 — Nincs annak olyan túl nagy oka. — válaszoltam. — Rövidke történet, el is mondom szívesen, de előbb meg kéne sütni ezt a kövér túzokot — emeltem meg a zsákom. — Reggel óta érik itt a vállamon a húsa. Sokáig már nem lehet halogatni. Aztán segíthetne megenni is, nehogy megfeküdje gyomromat ez a sok hús. Csak vizet kérnék cserébe, mert messze már az utolsó patak, ahol megáztattam a lábam.

Az egyszerű vászoninget és gatyát viselő férfi gondolkodva méregetett. Összehúzott szeme köré ezernyi ráncot vésett a nap. Ezeréves pusztai bálványnak tűnt, ahogy ott állt. Mint aki minden mocskot megtapasztalt és túlélt. Sután vigyorogva körbeforogtam, hogy mindenhonnan szemügyre vehessen. Huszonéves férfit láthatott, elnyűtt ruhában, hátán szakadt zsákkal, kezében hosszú faragott bottal.

 — A bot farkasok ellen van, és továbbmegyek, ha akarja — magyarázkodtam —, bár a víz nagyon jólesne.

 — Jöjjön hát, igyon és pihenjen kend — válaszolta végül. Arca, a hirtelen támadt mosolytól szinte megfiatalodva, barátságossá vált. — Ez a víz az úton járóké, igya hát egészséggel! A túzokot megköszönöm, mert nekem csak egy kevés szalonnám maradt. Éppen azt akartam megpirítani, hogy legyen valami íze. Valamennyi borocskával tudnám viszonozni szívességét, hogy jobban csússzon az a híres túzok.

Bebújtunk a keskeny nyiladékon. Bokrokkal, fákkal övezett tisztást láttam, innenső szélén tisztavizű érrel. Azonnal nekihasaltam, teleittam magam, és meglögyböltem az arcomat, mellkasomat. Ez olyan pusztai mosdás, nem tisztít, de frissít. Szerettem volna leheveredni mellé, ahogy terveztem, de hát ilyenkor nem lehet. Még bolondnak nézne. A patakocska partjáról sűrű sarat szedtem, és vastagon bekentem vele a túzok tollát. Házigazdám közben sekély gödröt ásott, beletemettük a madarat, majd fölé kapirgáltuk a tüzet. Már ellobbant a heve, vastagon állt a parázs. Ez kell a túzoknak, nem a lobogó lángok. Érződött vendéglátómon, hogy nem először csinálja. Vándor, vagy sok időt tölt a szabadban. Deres halántékú, bő negyvenéves lehetett. Ráncokkal szabdalt arcú, szíjas húsú. Ruhája parasztra vallott, de néhány dolog óvatosságra intett. Korához képest könnyedén mozgott, a földművesek darabosabbak, merevebbek. Túl magabiztos, a szántóvetők nem néznek ilyen keményen a másik szemébe. Furcsa mód elmúlt a bicegése, és a botja…

 — Látom, észrevette — vigyorgott a férfi —, és megemelte a háromlábnyi botot, melynek felső végén kicsiny baltafok feketéllett. — Szerencsésebb, ha bicegő nyomoréknak látnak a rossz emberek. A markom elrejti a lényeget, és ha megindulnak felém, hamar meglékelem a fejüket. Kiengedem onnan a gonoszt, hogy könnyebben csússzanak le a Lenti Birodalomba.

Elismerően vigyorogva bólogattam, és raktam még pár vastagabb gallyat a tűzre.

— Most már biztos, hogy nem szántóvető. Vajon miért akar annak látszani? Sokféle oka lehet, és nem látszik rossz embernek, de attól még elvághatja a torkom. Na, ebből mássz ki, Misa gyerek!

(…)