Hiába törtem hát kívánságcsontokat,
hasztalan vártam hullócsillagot,
csak a sírás szépíti már az arcodat,
kívül-belül csont és b?r vagyok.
Tolvajként lépek be melléd,
hogy ne riasszam zavart álmodat,
de nem, ez már nem figyelmesség
csak lelkiismeret vagy a b?ntudat.
Bántlak, tudom. Nincs rá mentség,
de tudd, hogy jobban fáj nekem
(bárhogy törik is a szentség),
hogy bántásod már nem élvezem.
Látom, egyre kisebb helyre fekszel,
hogy elkerüld kétperces vágyaim –
mégis beléd szeretek most, még egyszer,
let?nt harcaink romjain.
Legutóbbi módosítás: 2010.04.23. @ 05:52 :: Szeitz István