Izabella és Annabella sohasem voltak barátnők. Olyan, társaságban is ritkán találkozó, tartózkodó úrhölgyek módjára beszélgettek, udvariaskodva egymással. Annabella jóval fiatalabb volt, húszas éveinek elején járt. Tapasztalatlan szépasszony. Amikor a cselédek lustaságát, inasok hanyagságát, nyári utazások hiábavalóságát már kibeszélték, Izabella némi jól leplezett irigységgel dicsérte Anabella szép frizuráját, bőre frissességét.
— Ó, nem nagy dolog, a múlt héten vásároltam Yes szappant, krémet, púdert. Tudod ez most a legújabb, porcelán-púder, talán tíz korona volt. Igazán megéri… — simította végig az arcát —, ajánlom neked is, csodákat tesz! — mondta Annabella.
— Velem most egy pihentető alvás tenne csodákat Kedves — szólt Izabella, célozva az idő múlására.
Annabella megértette. Jó éjt kívánt, s Ancsa kíséretében távozott a vendégszobába.
Izabella hatalmas sóhajjal ült a fésülködő asztala előtt mikor Ancsa visszatért egy tálcával. Friss vizet hozott, meg poharat. Letette az éjjeliszekrényre, s bontogatni kezdte Izabella rakoncátlan, göndör fürtjeit.
— Hagyd csak, majd én! — szólt Izabella.
— Méltóságos asszony, ha meg nem sértem… kérdezhetek valamit Pistiről?
— Kérdezz Ancsa! — nyomott el egy ásítást Izabella.
— Mit tetszett mondani az öcsémnek? Valamit félreérthetett, mert csak bukfencezik a szénában, s olyanokat beszél, hogy… szóval szamárságokat…
— Nem olyan szamárság az Ancsa!
— Nekem azt mondta, hogy ő méltóságos úr lesz, beköltözik a kastélyba.
— Nagy baj lenne? — nézett kíváncsian Izabella.
Ancsa kezéből kiesett a hajkefe.
— Bocsánat Méltóságos asszony, azt nem lehet! Mit szól majd a Méltóságos úr?
— Kinek dolgozol te Ancsa?
— A Méltóságos asszonynak! — felelte Ancsa.
— Akkor figyelj jól, úgy viseld magad, mint aki nem sokáig lesz szobalány! Te Pisti testvére vagy, ő pedig igazat beszél. Ehhez tartsd magad! Elmehetsz!
Ancsa kitámolygott az ajtón.
— Átkozott kastély! — suttogta. — Tudtam én, hogy baj lesz belőle.
Erősen gondolkodott, azt sem tudta mit tegyen, csak hallgatta cipőtalpa csikorgását a kavicson. Észre sem vette Janit, aki ott állt a cselédház előtt, s várt rá.
— Jó estét Ancsa! Azt hittem már nem is jössz, régen várlak — mondta zavartan.
— Eredje a fenébe Jani! Ma már épp elegem van mindenből, mindenkiből! — legyintett, s belépett az ajtón. Végigdőlt az ágyán, s elsírta magát.
Jani belesett az ablakon.
— Már megint! — gondolta —, de mikor, s hogyan?… A vendégek itt vannak… Majd máskor… — gondolta, s felnézett a világos ablakokra. Szeme villámokat szórt.
Reggelinél Kapolcsy nagyságos úr közölte a feleségével, hogy pár napra Pestre kell utaznia. Kérte, addig maradjon Izabellával. Neki halaszthatatlan dolga van.
Annabella neheztelve hagyta el az asztalt. Nem tudni kire haragudott, a férjére, vagy a helyzetre, hogy Izabellával kell töltenie a napokat. Némileg vigasztalta a tudat, hogy a Méltóságos úr társaságáról nem kell lemondania.
Izabella mosolyogva fogadta a hírt. Neki már megvolt a maga útja, annak terve. Ancsa csomagolta a bőröndjét, másnap reggel indult az Adriára pihenni, két hétig átgondolni mindent, hogyan is lesz tovább… mert lesz tovább, azt már tudta.
Amikor közölte a férjével, hogy orvosi tanácsra másnap utazik, Békéssy Barna csak állt előtte boldogan. Alig tudta palástolni örömét némi morgolódással:
— Mit szólnak az emberek? Itt maradok egyedül a Nagyságos asszonnyal.
— Egyedül? — nevetett Izabella. — Nézzen körül, cselédekbe botlik mindenütt kedves uram! — mondta Izabella, s otthagyta a szívében örömtől repeső férjét, aki alig várta a következő nap reggelét.
Otthon búcsúzott Izabellától, mondván nem illik magára hagyni a vendéget. Izabella máskor is egyedül utazott, meg sem lepődött semmin. Örült, hogy a hintó kigördült a széles útra, arra a város felé.
Boldog nap következett Békéssy Barna életében. Közös ebéd Annabellával, majd séta a parkban. A széles törzsű tölgyfa mögött átölelte, s hosszan megcsókolták egymást…
— Este Kedvesem, este kopogtatok az ajtódon, kérlek, ne zárd be! — nézett mélyen az asszony szemébe, aki rózsás színt öltött ujja hegyéig.
— Nem tudom helyesen tesszük-e? — nézett vissza a mélybarna szemekbe.
— Szeretlek, Kedvesem! — súgta rózsaszín fülébe a Méltóságos úr.
Úgy érezték, az idő ólomlábakon jár, de ha lassan is, eljött az este.
Vacsora zavartan. Jani csodálkozott is, hogy a Méltóságos úr szokott étvágya hol maradt. Majd jó éjt kívántak egymásnak, Békéssy Barna hosszan kezet csókolt, s elsietett. Gondosan készült erre az estére, s egyedül.
Sokáig nézett ki az ablakon várta, hogy a cselédség lámpái kialudjanak. Aztán dobogó szívvel indult az épület másik szárnyába a vendégszoba felé.
Lenyomta a kilincset, óvatosan belépett. Annabella az ablaknál állt, nyilván ő is a cselédlámpákat nézte, vagy a csillagokat?
Lassan mögé lopózott. Ajka elé tette a kezét, ha megijedne, csendben maradjon, majd átölelte, maga felé fordította, s mély lélegzettel, boldogan ölelte. Sokáig tartotta a karjában, azután felemelte, s a széles ágyig vitte. Türelmesen, finoman vetkőztette, végre élvezni akarta együttlétük minden percét.
Mivel a dolgok rendje, hogy minden elmúljon egyszer, Békéssy Barna és Annabella számára is eljött a reggel, el az a nap is, mikor Kapolcsy nagyságos úr leszállt a vonatról. Barátja már várta az állomáson.
— Minden rendben Berci? — kérdezte köszönés nélkül izgatottan, pedig láthatta volna, hogy a nagyságos úr szorosan magához ölelve tart egy táskát. Meg is simogatta, mielőtt kezet fogtak.
— Szervusz Barna! Rendben kérlek, minden rendben — s felszállt a kocsira. A Méltóságos úr egyedül jött elé. Megkönnyebbülve sóhajtott, s a boldog titokkal a lelkében. Lazára engedte a gyeplőt, s egy csettintésre indultak.
— Erre áldomást iszunk! — mondta vidáman. Meg is történt amint hazaértek, koccintottak. Békéssy Barna úgy hallotta még a pohárnak is vidámabb a hangja, mikor összekoccant, szíve pedig csordultig volt szerelemmel. Pénzügyei is rendeződnek…
— Szép a világ, barátom! — dőlt hátra szokott bőrfoteljében.
— A városban nem úgy mondják — szólt Kapolcsy Bertalan.
— Nem lesz háború meglátod, csak ott a Balkánon hőbörögnek, messze van az ide. Szép évek jönnek, én érzem — vigasztalta Békéssy Barna.
— Legyen igazad, de mondd, te nem olvasol újságot? – kérdezte a nagyságos úr.
— Ugyan kérlek, pénzt olvasok én, meg a szép asszonyok szemébe nézegetek — húzta ki magát, megsimítva két ujjával bajuszát.
— Csak Izabella meg ne tudja! — óvta Berci.
— Elutazott tegnap előtt az Adriára. Tudod a szokásos kúra, orvosi javallatra.
— Szegény Izabella — sóhajtott részvéttel a barát. — Annabella? — kérdezte finoman.
— Gondoskodtam a társaságáról, sétáltunk, beszélgettünk. Hanem szerencsés ember vagy te barátom, szinte irigyellek. Szép, fiatal a feleséged.
— Ne irigykedj! Tudod, semmi sem lehet tökéletes az életben. Három éve házasodtam. Minden álmom egy fiú utód volt.
— Volt? — emelte fel szemöldökét a méltóságos úr.
— Amíg ki nem derült, hogy lehetetlen.
— Annabellának nem lehet gyereke? Hisz majd kicsattan az egészségtől…
— Ő igen, de az orvosok szerint… kérlek maradjon ez köztünk… — szólt a nagyságos úr lefelé tekintve, szégyenkezve -, nekem nem lehet soha.
Békéssy Barna levegőt sem vett egy röpke pillanatig, eszébe ötlött a tegnapi éjszaka…
— Soha? Ugyan már, s te el is hiszed? Aztán arra nem gondoltál, hogy tévedhetnek is?
— Nem hiszem, már minden híres klinikán jártunk.
— Csoda is történhet még… — mondta Békéssy Barna, de magában arra gondolt, csak vele ne essen meg az a csoda!
— Én már lemondtam róla… beszéljünk másról! — javasolta a nagyságos úr.
— Ebéd után. Nézd, hogy szalad az idő! — nézett a zsebórájára Békéssy Barna.
— Holnap hazautazunk — szögezte le a vendég —, te is intézd a dolgaidat nyugodtan!
— Azon leszek! — szólt tettetett vidámsággal a Méltóságos úr.
Ahogy vendégei elutaztak, kifizette adósságát, s élte eddig megszokott életét, míg felesége haza nem érkezett. A szokástól eltérően kocsival várta az állomáson. Igencsak meglepődött mikor meglátta Izabella új arcát.
— Meggyógyult! — gondolta vegyes érzelmekkel. Hazáig nem szóltak egymáshoz. Békéssy Barna félszemmel méregette út közben. Olyan érzése volt, mint akkor régen, mikor megismerte. Maga sem értette, de vonzónak, sőt kívánatosnak látta az asszonyt.
— Majd otthon! — döntötte el magában.
Ebéd után bekopogott hozzá a szalonba.
— Hogy van maga vén lókötő? — tréfálkozott Izabella magabiztosan.
Békéssy Barna a széke mögé került, vállán át derekáig csúsztatta a kezét, végigsimítva minden domborulatot.
— Hiányoztál Izabella! — súgta a fülébe.
Az asszony félrecsúsztatta férje kezét, s nyugodtan mondta:
— Üljön csak le! Jó, hogy jött, úgyis megkerestem volna.
— Ugye? Te is?
— Nem éppen úgy, ahogy gondolja, de beszélnünk kell.
— Hallgatlak Kedves!
Izabella a régi megszólítást hallva gyanakodni kezdett, már megint… de elhessegette a gondolatot, mert amit akart, az mindennél fontosabb volt.
— Tudja, itt van ez a Pisti gyerek…
— Hát aztán? Csak nem a cselédekről fogunk beszélgetni, amikor… — s felállt türelmetlenül.
— Várjon uram, kedves uram, amíg elmondom! Nem a cselédekről szól ez, mert Pisti nagyon is közülünk való…
— Már hogy lenne az?
— Mindent tudok, nem kell erőlködnie, hogy bevallja, a maga fia! Ettől megkímélem, de ezentúl itt lesz a helye mellettem, mellettünk. Úgy fog felnőni, mint Albert! — szögezte le Izabella.
— Hogy? Mint a fiunk? Elment az esze, Izabella? Egy parasztgyerek? Egy senki fia? Itt, a kastélyban? Nevetségessé akarja tenni az életünket? Tönkre akar tenni?
— Ezt előbb kellett volna végiggondolnia „Kedvesem”! — súgta az arcába az asszony gúnyosan. — Évek óta én tartok fenn itt mindent, tudja jól! A fiúból pedig rangjához méltó urat nevelek, vita nincs! — Izabella felállt, s kiment a szalonból.
Békéssy Barna leroskadt a székre.
— Azt a keserves Úristenit! — sziszegte a foga között.
Fejét két keze közé fogta, úgy érezte szétrobban a tehetetlenségtől.
— Egy asszony, csak egy asszony! — kergetőztek a gondolatai… Hogy jutott idáig? Így megalázni őt!
— A méltóságos szentségit ennek a világnak!
Lassan lépkedve ért a dolgozószobáig. Csengette az inast.
— Jani, bort hozz, de sokat! — kiáltott rá, mikor az belépett.
Legutóbbi módosítás: 2010.04.12. @ 11:27 :: Sonkoly Éva
