Nagy Márta : Útelágazás – 6.

 

 

IX.

 

 

 

Jégvirágos az ablak, amikor kora reggel álomittasan kitekintek rajta. Mintha a fejemben szólna a kapucseng? irtózatos hangja, amikor Ildi rákönyököl, hogy ébredjek fel és engedjem be. Á, kiborít ez a csaj! Csak tudnám, hogy miért mindig munkába menet el?tt kell bejönnie.

– Szia! F?zöl egy kávét? – robban be azonnal a konyhába, amint ledobja vastag, bordó kabátját a fogasra.

– Persze, addig ülj le, és érezd magad otthon – mutatok a konyhaszékre, majd megkötöm a köntösöm övét, és elindulok a kávéf?z? irányába.

– Mondd Flóra, miért akarsz hozzámenni Lacihoz, ha nem szereted? Ugye tudod, hogy ?rültséget csinálsz? – támad le szinte azonnal. – Az igaz, hogy falaztam neked most az egyszer, de ez nem mehet így tovább, el?bb-utóbb döntened kell!

– Tudom – sóhajtok megadóan. – Laciról tudom, hogy tökéletes férj lesz. Megszerettem, igazi szeretettel, de nem elég szenvedélyesen. Nem gyújt igaziból lángra. És ennek most iszom a levét. Mert szeretem ?t, de nem eléggé.

– Nem úgy, ahogy kéne – helyesel Ildi.

– Sosem volt elég férfias a vadságomnak. Hiszen pont ezért tudom, hogy jó férj lenne, tudom, hogy sosem fog bántani. Na, most benne vagyok a slamasztikában. Szeretet és biztonság. Vajon miért nem elég? Ostoba vagyok, elégedettnek kéne lennem. Laci kikészülne, ha otthagynám – magyarázkodom.

– El?ször is, nem vagy ostoba. Másodszor, én megértem, hogy Laci kikészülne, ha felbontanád az eljegyzéseteket, de felteszek egy kérdést: Te meg tudod bocsátani magadnak, hogy megfosztod magad a saját boldogságodtól? Erre más nem adhat választ csak te saját magad. Én nem mondhatom, hogy mit kellene tenned – néz rám bölcs szemeivel Ildi. – Megbocsátod majd magadnak, hogy megfosztod magad a saját boldogságodtól?

– Kiborítasz – mondom, és úgy érzem, mintha gyomorszájon vágott volna. – Igen, tudom, hogy nem mondhatod meg. Senki sem mondhatja meg. Nem tudom, hogy meg tudnám-e bocsátani magamnak. Id? kell, de nem is kell ezt azonnal eldöntenem. Nagyon sok múlik Adorjánon. Még nem beszéltünk arról, hogy összekötjük az életünket.

– Boldog vagy Adorjánnal? Boldoggá tudna tenni? – kérdezi.

– Hogy vajon boldog lennék-e vele? Boldoggá tudna tenni, ha akarna – válaszolom meggy?z?dve.

– De vajon akarna-e?

– Már most is azzá tesz. De így tényleg szenvedek. Ésszer?en mindenképpen meg kéne várnom, hogy nálam nem egy sima fellángolás-e, mint régen is annyiszor. Hisz még magamban is bizonytalan vagyok. Lehet, hogy csak puszta vágy?

– És ha nem az?

– Nem tudom, hogy van-e bennem ennyi önfeláldozás, hogy lemondjak a boldogságról. Mert nagyon szeretném. Csak… rengeteg kérdés van még. És még bizonytalan vagyok. De lehet, hogy nincs bennem annyi mártírságra való hajlam, hogy lemondjak mindenr?l, ha csak titokban is.

– Flóra, képes lennél kett?s életet élni? Szerintem nem vagy olyan. Nem fog menni, túl tiszta vagy hozzá. Túl tiszta a szíved, rá fogsz menni – néz rám aggódva Ildi.

– Laci teljesen megbízik bennem. Gonosz egy dolog ez. Mindig azt hittem, hogy h?séges típus vagyok. Nagyon kavarognak bennem a dolgok. Mindig változnak, de még nincsenek a végleges helyükön. De ha egyszer úgy döntök, hogy Adorjánt választom, akkor legalább Lacinak is lesz esélye valakire, aki igazán szereti és férfiként tekint rá.

– Szerintem, nagyon fontos az, amit ezzel a mondattal kimondtál. Néha nem akarunk megbántani valakit, azért maradunk vele, de ezzel nemcsak saját magunkat foszthatjuk meg a boldogságtól, hanem, nem tudhatjuk, lehet, hogy ?t is.

– Sokszor gondolom azt, hogy megérdemelne egy olyant, aki úgy szereti, ahogy egy férfit csak lehet szeretni. Ahogy én is Adorjánt. Ez azért fura, mert én szeretem Lacit is, de amikor néha a bátyám nevén akarom hívni, az sok mindent elárul.

– Adorjánnal is van ilyen?

– Nem soha – tiltakozom.

– Milyennek látod magad, ha vele vagy?

– Tegnap éjjel, amikor megjött Adorján a géphez, és amikor utána lementem a fürd?be, aztán belenéztem a tükörbe… egészen másnak láttam magamat, mint egyébként. Boldognak és gyönyör?nek.

– Tetszett, amit láttál?

– Igen, és egyben meg is rémített, hogy ennyire hatással van rám. Mégsem érzek semmiféle rózsaszín ködöt. Valahogy ez más. És ezért nem tudom meghatározni, hogy mit érzek valójában. Nagyon er?s vonzalmat mind fizikailag, mind lelkileg. Nem emlékszem rá, hogy ilyen hatással voltak rám valaha is.

– Boldog vagy vele?

– Igen, már az is felvillanyoz, ha csak ír. Viszont hoztam jó pár elhamarkodott döntést az életemben… Ezúttal teljesen biztos akarok lenni önmagamban is és Adorjánban is. Nem sürget az id?. Tudnom kell, hogy nem csak egy fellángolás részemr?l.

– Igazat adok neked ebben. Rá fogsz jönni, mit is akarsz valójában, és akkor könnyebb lesz.

– Lef?tt a kávé – állok fel az asztaltól, hogy kitöltsem a csészékbe a forró feketét.

 

 

X.

 

 

 

Nagyon hamar érkezik el a délután, amikor munkába kell indulnom, f?leg, ha nem alszom el?z? éjjel. Leszedem a szárítóról a fehér blúzomat, amit szeretek, ha legalább ilyenkor illatos és nem büdös cigarettaszagú, amilyen úgyis lesz mindig a nap végére. Frissen mosott hajam mandulaillatú, ahogy Adorján is szereti… Mindenr?l ? jut eszembe, egyszer?en nem férek a b?römbe. Legszívesebben világgá kiabálnám a boldogságomat, még ha az eszemmel tudom is, hogy nagyon helytelen erkölcsileg, amit teszek. Gyorsan összekapkodom a cuccaimat, belevágom a vászontáskámba, megkeresem a kocsikulcsot és már indulok is.

A belvárosi forgalom állandóan túl lassú, f?leg ha késésben vagyok, márpedig én mindig késésben vagyok.

– Gyerünk, vedd fel a forgalmat! – sürgetem az el?ttem merészen kikanyarodó sof?rt.

Kész szerencse, hogy nem hallják, amit mondok nekik, amikor el?ttem totojáznak. A friss jogsimmal persze nem sokat szólhatnék, de egyszer?en meg?rjítenek, amikor feltartanak, ha sietek. Nem értem miért megy harminccal, amikor ötven a megengedett sebesség és kihalt az út. Kiakasztó. Végre megérkezek a Halászcsárdához. Leparkolok az út szélén és kivágódom a kocsiból.

– Lámpa lekapcsolva, kézifék behúzva, ajtók lezárva, index kikapcsolva – ellen?rzöm magamban még egyszer hangosan a tennivalókat, miel?tt bemegyek az étterembe.

Gyorsan beviharzok az alagsori öltöz?be, ami egy sz?k kis zug, és átöltözöm. Az öltöz? bútora mindössze egy szék és egy csomó vállfa. Fekete szoknya és szandál, fehér blúz és kötényke. Tökéletes pincérn? vált bel?lem egy pillanat alatt. Legalábbis küls?re, mert belül még túlságosan izgulok sokszor, hogy elég jó vagyok-e. Bár már kezdem megszokni az állandó önbizalomhiányomat. Ha tudok valamir?l, akkor könnyebb uralkodnom is rajta – biztatom magam. Kettesével szelem az emeleti szintre vezet? lépcs?fokokat, és próbálnék a söntésbe surranni, miel?tt Sanyi bácsi, az öreg f?pincér észrevenne, de persze ez sosem jön össze. Így most sem…

– Elkéstél! – mondja azonnal, ahogy meglát, és az órájára mutat, mint mindig, a gyomrom máris görcsbe ugrik.

– Nem késtem el, percre pontosan érkeztem – feleselek vissza.

– Ej lányom, már számtalanszor mondtam…

De a végét már nem hallom annak, amit mond, mert addigra beérek a söntésbe, megkönnyebbülve veszem észre Ricsit, az egyik fiatal kollégámat.

– De utálom, amikor egy m?szakban vagyok vele – morgok, miközben nyújtózkodva az italh?t? tetejére teszem a táskámat.

– Sanyi bá’-val? Nem leszel sokáig, mindjárt hazamegy.

– Végre egy jó hír – mondom fellélegezve. – Nem szeretem, mert mindig belém köt, és tiszta alkalmatlannak érzem magam olyankor.

– Tudom, de ? már csak ilyen, viszont lehet is t?le tanulni.

– Az igaz, csak a modora borzasztó – sóhajtok, miközben beállok a mosogatóhoz, hogy elmosogassam a felhalmozódott szennyes poharakat.

 

Folytatás következik…

 

Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:58 :: Adminguru
Szerző Nagy Márta 27 Írás
Ébren álmodom... *** Sohasem volt az szerelmes, aki Mondja, hogy rabság a szerelem. Szárnyat ád ő, és nem rabbilincset, Szárnyat ád ő... azt adott nekem. ~ Petőfi Sándor ~ 1979-ben születtem Mohácson, jelenleg is itt lakom. Himesházán nőttem fel, egy egyszerű, vidéki család első gyermekeként. Nevemet Móricz Zsigmond, Harmatos rózsa című novellája alapján kaptam, így nem lehet véletlen, hogy nem múltam tíz éves, mikor a könyvek szerelmese lettem, ami mind a mai napig tart. Tizenhét évesen kezdtem verseket írni, de ezek egy meggondolatlan pillanatomban a szemetesben végezték. Egyszer egy újságíró azt mondta, hogy aki olyan sokat olvas, mint én, az előbb utóbb írni fog. Lassan másfél éve, hogy újra írok, kritikusaim azt mondják a prózák az erősségeim, és akad pár jó versem. Utóbbiban erősen kételkedem. Jelenleg azon dolgozom, hogy megvalósítsam az álmaimat, mert az álmok valóra válhatnak, ha engedjük őket győzni.