Nagy Márta : Útelágazás – 5.

VIII.

 

 

Újra otthon. Letaglóz a v?legényem szeméb?l süt? szemrehányás és kétségbeesés, hogy napokra magára hagytam.

    – Egyszer?en nem értem, hogy miért kellett elmenned. Nem jó neked velem?

    – Magam miatt kellett elmennem. Szerettem volna a barátn?mmel is lenni. Nélküled.

    – De miért?

    – Nem tudom elmondani – válaszolom és menekülök a kérdései el?l, és az el?l, is, hogy a szemembe nézve mindent kiolvasson.

 Az egész olyan érdekes… amikor Adorjánnál voltam, a v?legényem, Laci olyan távolinak t?nt, mintha nem is létezne. Azt hittem, hogyha hazajövök akkor fordítva lesz, és ?k lesznek ilyen távoliak. De nem így lett. Adorján, Dana, Betti és Kornél valóságosabb volt most, mint valaha. Ó, de szívesen lennék velük most is! Ám itthon vagyok, és az egyetlen dolog, ami jelen van az életemben az a v?legényem kétségbeesett tekintete, hogy vajon mi bajom van. Nem, nem szándékoztam elhagyni ?t, legalábbis nem terveztem eddig. Adorján pedig nem kérte, hogy maradjak velük. Persze nem is volt róla szó. Elfogadta, hogy kötelességeim vannak, és én sem álmodtam többr?l. Nem is gondolhatok többre. Vajon mit gondolna rólam, ha tudná, hogy csak egy szavára lenne szükség, hogy azonnal csomagoljak? Azt hittem, hogy szerethetek két férfit egyformán, de nem. Már jobban szeretem a szeret?met, mint a v?legényemet. Szeret?m… milyen fura rágondolni. Annyira idegen t?lem ez az egész. Tudhattam volna, hogy ez lesz. Túl jó vagyok a kett?s élethez. Megmondta ezt egyszer már valaki régebben. Akkor is igaza volt… Egyetlen mentségem van a tettemre… szerelmes lettem. Valahol tudom, hogy el?bb-utóbb döntenem kell. De úgy utálok fájdalmat okozni. Mégis az lesz a vége. Félek.

 Korán sötétségbe borul a város, és bár a sétálóutcán ilyenkor még zsibong az élet, a mi utcánkban már alig járnak. Csendes a környék, ahol anyuék családi háza áll, és ahol mi is lakunk még a v?legényemmel az esküv?nkig. Alig bírom kivárni, míg anyuék és a bátyám, lefekszenek aludni, Laci pedig dolgozni indul. Kétségtelen, hogy jól jön nekem az éjszakai m?szakokkal járó, biztonsági ?r állása. Összekészítem a szendvicsét és a kávéját, amit magával visz majd. Türelmetlenül járok fel-alá a konyhában, igyekszem minél el?bb útnak indítani ?t.

    – Szia Flóra, megyek dolgozni – mondja a v?legényem.

    – Jó, szia!

    – Meg se csókolsz búcsúzóul?

   Kényszeredetten lépek mellé, és miközben Laci megcsókol, nem érzek semmit. Azt hiszem, ezt ellen?riznem kell. Visszacsókolok rendesen, éppen ahogy Adorjánnal tettem, de semmi. Teljesen hidegen hagy a csókolózás. Mondjuk Laci sosem volt túl intenzív ebben a dologban, de… ebb?l még baj lesz. Ez teljesen világos.

 Izgatottan ülök le a monitor elé, mikor végre egyedül maradok, hogy megnézzem Adorján írt-e már. Bekapcsolom a számítógépet. Végtelen id?nek t?nik, mire betölt mindent, de végül, mikor megnyitom az e-mail fiókomat ott van a várva várt levél.

Beérkez? levelek (1), látom azonnal a nevét, egy kattintás és…

 

„Küldök Neked képeket magamról. Gondolom, nehezen létezhetnél nélkülük.

:))))))))))))))))”

 

 Valóban, ahogy megnyitom a csatolt képeket hirtelen mintha még közelebb lenne hozzám. Ó, és hogy szeretem ezt az arrogáns, gazfickós stílusát! Hogyan is létezhetnék nélküle? Azonnal írom a választ:

 

„Nagyon jó! Köszi, most már tudom, hogy milyen csúnya vagy! :))))))

Tegyél fel a blogodra is. 🙂 Hogy többször láthassalak. :)))))

Bizony, nem létezhetnék nélkülük! :)))))”

 

    Nem is kell sokáig várnom a levelére. Mire visszanézek a blogjáról, már vár is rám a válasza:

 

„A blogról már így is sokan elmenekültek… :))) Az itt maradt keveseket is riasszam el a képemmel? :))))))))

Jövök skype-ra Flórám! :)”

 

 Újabb ezer év telik el, míg betölt a skype, de azután máris felvillan az üzenete:

    – Szia kis Flórám! <3

    – Szia Szerelmem! – gépelem be pillanatok alatt a választ, miközben vigyorgok a szívecskén, amit küldött. – Hívjalak?

    – Igen! – olvasom azonnal, majd az egérrel a zöld, videóhívás gombra kattintok.

    Egy egész rövid ideig kicseng, majd Adorján felveszi. Végre hallhatom a hangját legalább, még ha én nem is látom ?t, csak ? engem. Ám kétségtelenül önbizalommal tölt el a reakciója:

    – ????…

    – Igen Adorjánom? – kuncogok, mert sejtem, hogy mit?l állt el a szava…

    – Nagyon szép vagy Flórám…

    – Ühüm…

    – Ugye tudod, hogy milyen érzéseket keltesz bennem?

    – Fogalmam sincs – mosolygok, miközben én is látom magam a monitoron…- kapcsoljam ki a kamerát?

    – Ne! – tiltakozik rögtön.

    – Hát jó… – egyezek bele elégedetten.

    – Ugye tudod, hogy levettél a lábamról?

    – Valóban? – lep?dök meg ?szintén.

    – Igen. Jó látni téged! Mesélj, mi van veled? Hogy bírod otthon?

    – Á, ne is kérdezd… Inkább te mesélj, mi van a gyerekekkel?

    – Amikor hazamentünk egy csomó mindent meséltek rólad.

    – Tényleg? – csodálkozom.

    – Igen, mondták a lányok, hogy mikr?l beszélgettetek, meg hogy rajzolgattatok, ilyesmiket…

Sosem ér véget az éjszaka, ha Adorjánnal beszélgetni kezdünk. Egyszer?en nem tudunk elszakadni egymástól. Vagy én, vagy ? hoz fel újabb és újabb témát, ami továbbra is odaragaszt mindkett?nket a géphez. Néha csak azért köszönök már el, hogy kicsit aludjak legalább, miel?tt Laci megérkezik a munkából, vagy miel?tt nekem kell mennem dolgozni.

    – Adorján, azt hiszem le kéne feküdnünk, megint sokáig fenntartottalak, nekem meg mindjárt fel kell kelnem.

    – Egymással? – viccel velem, mint annyiszor.

    – Jó lenne, de… megint nem tudtál se aludni, se dolgozni miattam, nagyon idekötlek. Nem rossz ez neked?

    – Nem tudnál itt tartani, ha nem szeretnék beszélgetni veled – árulja el.

    – Akkor megnyugodtam – mosolygok álmosan a kamerába.

    – Flórám, néhány napig nem fogok ráérni. Van egy komolyabb munkám és még sehol nem tartok. Keddig kész kell lennem az egésszel. Amennyi id?t tudok szakítani, azt ezzel töltöm. Nagyon aggódok, hogy nem leszek készen.
    – Nincs semmi baj, Adorján! – nyugtatom meg. – Tudom, hogy van más dolgod is, mint engem pátyolgatni, én meg úgyis itt leszek neked.

    – Most nagyon jólesik, hogy legalább miattad nem kell lelkiismeret furdalást éreznem. Már enélkül is majdnem megzavarodok, ellepnek a tennivalók. Azt sem tudom, mit hanyagoljak el.

    – Tényleg nincs semmi baj, majd jössz, ha tudsz. Szívesen elmennék segíteni neked, vagy csak foglalkoznék addig a gyerekeiddel, meg f?znénk, amíg te dolgozol.

    – Nem hiszem, Flórám, hogy sok bet?vel gyarapodna ez a munka, ha eljönnél.

    – Igazad lehet, na meg túl hamar kiismerném a rigolyáidat – viccel?döm.

    – Nekem nincsenek is rigolyáim. Csak másoknak t?nik úgy.

    – Hát jó, ha te mondod. Velem meg lehet egyezni – váltok engedékeny hangra.

    – Kedden jövök majd vissza hozzád, Flórám.

    – Jól van, akkor majd éjjel várni foglak. Jó munkát!

    – Köszönöm! Szia, kis Szerelmem!

    – Szia, te vén kéjenc!

    – Nem is vagyok vén – zsörtöl?dik.

    – Persze, hogy nem, de a másikat nem tagadod?

    – Ahogy elnézlek… jobb, ha bevállalom. Na, csapd le, Flórám!

    – Persze, mindig nekem kell – morgolódok.

    – Igen. Szia, Flórám!

    – Szia Adorján, akkor majd várlak – mondom, majd bontom a videóhívást.

    Az óra kijelz?jére tekintve látom, hogy már megint hajnali fél öt. Még van három órám aludni, azután pedig vár rám a nagy beszélgetés a barátn?mmel, Ildivel. Igaz, hogy falazott nekem, de nem jó lelkiismerettel…

 

Folytatás következik…

 

 

Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:58 :: Adminguru
Szerző Nagy Márta 27 Írás
Ébren álmodom... *** Sohasem volt az szerelmes, aki Mondja, hogy rabság a szerelem. Szárnyat ád ő, és nem rabbilincset, Szárnyat ád ő... azt adott nekem. ~ Petőfi Sándor ~ 1979-ben születtem Mohácson, jelenleg is itt lakom. Himesházán nőttem fel, egy egyszerű, vidéki család első gyermekeként. Nevemet Móricz Zsigmond, Harmatos rózsa című novellája alapján kaptam, így nem lehet véletlen, hogy nem múltam tíz éves, mikor a könyvek szerelmese lettem, ami mind a mai napig tart. Tizenhét évesen kezdtem verseket írni, de ezek egy meggondolatlan pillanatomban a szemetesben végezték. Egyszer egy újságíró azt mondta, hogy aki olyan sokat olvas, mint én, az előbb utóbb írni fog. Lassan másfél éve, hogy újra írok, kritikusaim azt mondják a prózák az erősségeim, és akad pár jó versem. Utóbbiban erősen kételkedem. Jelenleg azon dolgozom, hogy megvalósítsam az álmaimat, mert az álmok valóra válhatnak, ha engedjük őket győzni.