Zord, hideg téli nap volt, mire elkészültem minden adattal, amire szükség volt az iskola iktatásához. Erős északi szél fújt, vitte, keverte a port, piszkot, a hideg vágott, mint a borotva. Nekem Bácstopolyára kellett menni, hitelesíteni az aláírásomat, onnan meg gyors tempóban Szabadkára, a bíróságra, véglegesíteni a középiskola létezését és működésének engedélyezését.
Elmentem a lánykérőkhöz, elmondtam, hogy autóbusszal semmi esélyem sincsen eljutni Topolyán keresztül Szabadkára, meg időhöz vagyok kötve. A rossz időjárást nem is említem.
— Miben segíthetünk? — kérdezte Baranyi János.
— Egy autó kellene nekem, azzal el tudnám intézni a hivatalos ügyeimet.
— Azon ne múljon! Pecze József átviszi Topolyára, onnan meg Szabadkára.
— Rendben van.
Pecze Józsi második unokatestvérem, akit jól ismerek. Csendes, jóravaló ember.
— Józsika gyere, megyünk Topolyára, meg Szabadkára.
— Várj, kérlek, egy kicsit. Van itt egy anyag, be szeretném fejezni.
— Nem várok semmit! Majd befejezed, ha visszaértünk. Szedd a sátorfádat, és indulás!
Felkerekedtünk. Topolyán gyorsan befejeztük az aláírásom hitelesítését, és folytattuk az utunkat Szabadka felé. Amikor Kisbelgrádba értünk, elkezdett esni a hó, vitte, sodorta a szél, a látási viszonyok meg elég rosszra fordultak. Amikor elhagytuk Zsedniket, a kanyarban Józsika elvesztette az autó feletti uralmát, és egyenesen rohantunk a velünk szembe jövő vontató alá. Hatalmas kerekeit már a fejem felett véltem látni, mindenfelől fékcsikorgás repesztette a dobhártyámat. A következő pillanatban irányt változtattunk, és leröpültünk az árok szélére… Az autók folytatták tovább az útjukat. A mögöttünk jövők kikerültek bennünket, a szembejövők elhaladtak mellettünk az ellenkező irányba, mi meg ültünk az autóban szótlanul. Nem tudom, én hogyan nézhettem ki, de Józsika fehér volt, mint a fal. Szerintem egyikünk sem mehetett volna szépségversenyre.
Egy idő múlva rászóltam Józsikára.
— Eredj, nézd már meg, mi a fene történt az autóval!
Józsika szó nélkül kiment. Körbejárta a Fityót. Bejött, leült a volán mögé, és ennyit mondott: „Nem lyukadt ki egyik kerék sem.”
— Akkor mi a baj?
— Nem tudom!
Most én szálltam ki az autóból, nézelődtem, amikor a vékony hóréteg alatt, amit forgatott a szél, észrevettem egy nagy darabon a jégréteget.
— Te, Józsika, mi jégre futottunk, és irrigáltunk, mondta volna a nagymamám.
Józsika ült rendületlenül. Meg se moccant.
— Az Isten szerelmére, induljunk már, így soha nem érünk Szabadkára, csak vigyázz, mert még van jég az úttesten előttünk is.
Elindultunk. Józsika még mindig hallgatott.
— Képzeld el Józsi, ha a vontató alá kerülünk, az fasírttá őröl minket. Az ölemben szorongatott paksaméta véres cafatokká keveredik, az utódomnak pedig elölről kellett volna kezdenie mindent. Jó, mi?
— Azért lett volna azokon a papírokon az én véremből is! — mondta, és ekkorra az arcára is egy kis pír lopakodott. Azt az egyet most megígérem neked, hogy hamarosan veszek egy autót, nem ilyen négy keréken guruló öklömnyi járgánnyal járom a világot. Ha most rendes autóban ülünk, ez nem történik meg. Ezen kívül, ideje lesz megtanulni, nemet mondani. Elhozhatott volna téged a község kocsija is.
— Ez igaz. Elhozhatott volna. De akkor hol marad az élmény?
Utunk további része zökkenőmentes volt.
Józsika hamarosan új autóval járta a világot, de még ma sem tud nemet mondani senkinek.
Legutóbbi módosítás: 2010.04.10. @ 10:20 :: Markovics Radmila