Már-már elalszom, a szemem ragad le, aztán egy állomáson megállunk és a hirtelen ritmusváltás az elalvás kezdetét csírájában fojtja el. Lámcsak, kénytelen vagyok nyomni egyet a gombon és az idővonatomat hátramenetbe helyezve, a bikaistálló udvarán találom Zergét.
A hely nagyon közel volt hozzájuk és csak a neve volt „bika istálló”, növendék marhákat tartottak ott. Az egész épületet az enyészetnek hagyták.
Düledezett, gyakorlatilag összeomlásra ítélték, olcsóbb volt, mint elbontani és kevésbé strapás… Viszont a háttérben kandisznókat tartottak, egy nagy karámban lebzseltek egész nap. Odébb voltak az ólak, előttük pedig egy „góré” (takarmánytároló).
Gyuri bácsi volt ennek a kis világnak a főnöke, aki naponta kétszer-háromszor feljött, a falu egy mélyebben fekvő területéről, ahol lakott. A kölkök nagyon szerették, akár a disznókat. Azok, ha egy csepp eső esett már fetrengtek is a dagonyában, túrtak maguknak jó mély gödröket, amelyek tele sárral megmaradtak dagonya szigeteknek akkor is, mikor az eső elvonult.
Abban a bizonyos góréban olyan régi dolgok akadtak, amiket már Gyuri bácsi sem használt.
Kampósbot, karikás ostor, amit a kölkök is pattogtattak, az öreg odaadta nekik, illetve ökör szarvából készült kondás kürtök. Ilyenje volt még a faluban az egyedüli kondásnak, aki reggelente kiterelte a falu disznait a legelőre. Lehetséges, hogy a csordásnak is, aki viszont a falu marhaállományát terelte ugyanarra a legelőre, ami tavasztól-télig nyilván nem korcsolyapálya volt. Ezen a legelőn volt egy alföldi-erdőszerű sziget, valami olyasmi, mint a nagy Alföldön lehet. Tölgyfák, teli makkal. A bükkfák terméséből Zergéjék pipa szerű valamit csináltak játéknak. Ki is próbálták…
Nagyobb korában hárman egy légpuskával az istálló udvarán célba lőttek verebekre. Nagy dicsőség! Egy verebet sem találtak el… Persze a szándék megvolt, de hát míg a kutya kicsi, tanulja a csaholást, kipróbálja körmeit és fogait. Fiatal suhancokban is az ősi vadászösztönök beindulnak, minden ilyesmit kipróbálni.
Gyuri bácsi, a kanász – akinek volt cifra járása, meg valószínűleg tarisznyája is, de tűzött bocskora az nem – a kanok közé magával vitt egy botot, vagy vasvillát, hogyha valami gond lenne, azonnal tudjon védekezni, oldalba bökve azokat.
Szerették ugyan a kanok, mert a disznók állítólag nagyon tudnak unatkozni, és minden újdonságnak örülnek.
Más:
Nelu, nagyon kicsi volt, Zerge kicsivel több, amikor Anyját műtötték, s „játszásiból” Zerge volt az orvos, Nelu meg a páciens. Soha nem látott, műtéttel kapcsolatos dolgokat, akkor még TV sem volt, halvány fogalma sem lehetett, hogyan kell operálni… Most sincs! Egy sárpucoló kést vett a kezébe, a szemetelő esőben, Nelu lefeküdt a felvágásra váró farakásra és kezdték is a „műveletet”, amikor sikoltva rohant a nagymama, hogy kimentse gyilkos karmai közül egyszem unokáját. Zerge ekkor döbbent rá, hogy mennyire másképp nézi egy felnőtt a gyereket.
Az a tény, hogy sokkal kevesebb tapasztalata van, nem élt meg annyit, azt nem jelenti, hogy hülye. Ő sem akarta felvágni a barátja hasát, ám Róza néni elordította magát: „Pucolj haza, de azonnal!”
Néhányszor előfordult még, hogy utasította, soha többé be ne tegye lábát az udvarukba, ilyenkor úgy ment haza, mint egy csacsi, aki lecsapja füleit szomorúságában.
Az ilyen nagy, örök eltiltások akár fél napig is tartottak, de már 20 perc múlva a kerítésnél állva buzdították egymást, melyikük merje megtenni az első lépést a másik udvarába. Ez annál a kerítésnél volt, amelynél, mikor másfél évesen felfelé mászott, félúton lehetett, mikor édesanyja majdnem ugyanúgy reagált, mint Róza néni.
Ő nem sikoltott, de rettenetes félelemmel rohant, hogy az ő drága csemetéje leesve, nyakát ne szegje. Zerge hátra nézett és látta, amint nesztelenül rohan felé, ő ösztönösen a szidástól félve, valami ellágyult hangon odaszólt neki: „Szeret engem anyuka”. Ez úgy hatott, hogy semmiféle szidás nem hagyta el az anyja száját…
Legutóbbi módosítás: 2010.04.01. @ 16:11 :: Boér Péter Pál
