Urbánszki László : Az íj

Egy őrült középkori teaneger kalandja a medvével *

 

— Olyan háromujjnyi vastagra hagyom a markolatnál, nehogy eltörjön. Vajon mennyire vékonyítsam el, hogy elég erős maradjon, de még ki tudjam teljesen feszíteni?

— Misó! Misó! Hol csámborogsz már megint, te lusta kölök? — Erős asszonyhang szakította félbe a magvas gondolatokat. A terveibe feledkező kamasz nagy lendülettel pattant föl a korhadt rönkről, ahol épp pihengetett.

— Na, mindjárt  dicséri azt a jaj, de finom főztjét — motyogta vigyorogva maga elé. És valóban a hang így folytatta:

 — Töröm magam, hogy időben finom ebéd legyen az asztalon, mindjárt itt van az apja, ez az istentelen kölök meg sétálgat a vízzel, mint valami uraság! — hallatszott.

 — Hiszen jövök már, minek mondja akkora hangon, hogy az egész határban megállnak a népek? — feleselt a jókötésű, barna fiú.

A csípőre tett kézzel ágáló, pirospozsgás asszonyságnak elkerekedett a szeme. Felkapta az ajtó mellé támasztott seprűt, és a háta mögé rejtette.

Amikor a nehéz vödröt cipelő suhanc odaért, jókorát csapott a fenekére, és megint rázendített:

— Nem egy taknyos gyerkőc fogja megmondani, mit tehetek és mit nem! — futott a nevetve menekülő kamasz után, jókorákat suhintva az ülepére. Nem volt nehéz dolga, mert a tizennégy év körüli, visongó gyereket jócskán lelassította a nehéz vödör. Miután néhány csapással helyreállította anyai tekintélyét, kifulladva megállt, majd megint rákezdte:

— Aztán remélem, újra el kell menned a kútra, mert kipocskoltad abban a nagy rohanásban. Hogy egy ilyen majdnem legény ennyire féljen a vessző csípésétől! Igyekezzél mosakodni, de előbb tedd be a helyére a vizet! Apádnak jól fog esni, ha megjön a dolgáról — dohogta egyre csendesebb hangon.

A sövényfalú, nádfedeles kis ház szerényen bújt meg az irtásföld szélén. Azért ott, mert a valamikori ligetes rész minden szegletét fölszántották. Nem nagy terület, de ez után nem kellett adózni az uraságnak, és egész szép termést hozott.

Furcsa mód, a szélén megmaradt néhány ősfa, ami pedig árnyékot vetett a vetésre. Amikor ideértek a terület megtisztítása közben, a gazda hümmögve méregette őket egy ideig, megtörülte izzadt homlokát, aztán legyintett. — Maradjanak!

Azóta a gazdából ópapa lett, a derék, nagy fákból pedig méltóságteljes öregurak. Ritkás koronájuk alól tar foltok kandikáltak ki, száraz ágaik hegyén madarak fészkeltek, törzsüket harkályok bontották meg bogarak után kutatva. Ezeket a lyukakat odúvá tágították a szorgos, pici csőrök, és tavasszal diadalmas ének köszöntötte a napfelkeltét.

Suba Mihály, aki még csak Misó — a Mihályságig ugyanis el kell még telnie pár évnek —, szeretett ide járni. Fiatalabb korában lelkesen mászta meg, kutatta végig őket, fészket keresve. Ezek a repülő csodák olyan kitanult ravaszok, annyira az ágak hegyére építik fészküket, hogy embert próbáló mulatság megrabolni őket. Persze egy magára valamennyire is adó legény nem adja föl olyan könnyen. Addig-addig bujkált, tekergette a testét, míg csak megszerezte, amit kinézett magának. Aztán elgondolkodott, fél kézzel kapaszkodva, másikban a picike tojásokkal. Nézegette a zsákmányt, a tenyere mélyén megbúvó életparányokat. A madárszülőket, akik jajgatva, fenyegetőzve köröztek körülötte. Ilyenkor általában szégyenlősen körülnézett, visszatette őket a helyükre, és legyintett: — Maradjanak!

Most, késő ősszel csendesek a fák. A közelgő tél árnya intette nyugalomra a tájat. A hideg, ködbevesző reggelek után borzongató nappalok jöttek, borult éggel. Minden szürke és szomorú. Ami él, az készülődik a fagyos időre. A parasztember ilyenkor már kifogy a hasznot hozó tennivalókból, csak a ház körüli munkákat csinálgatja csendesen, hogy teljék a nap.

Nem úgy, aki fiatal!

— Végre jut idő mindenre — gondolta lelkesen Misó. A minden az íj volt, a nagy álom.

Azzal feküdt, azzal kelt. Azon járt az esze örökké, akkor is, ha másra kellett volna figyelni. Kapott is némi atyai megtámogatást jobbról-balról, amikor a fásláda estére üresen kongott, vagy nem vágott elég zöldet Borzaska tehénnek.

Sajnos a szülők nehezen értik meg, milyen sokat kell gondolkodni, az íjnak való fát a napon, vagy az árnyékban szárítsa az ember gyereke. A végeit viasszal a legjobb lezárni, nehogy megrepedjen. A faggyú pótolhatja — ha az anyja féltett gyertyaanyagából nem mer többet csenni —, bár azzal gyakrabban kell kenni. Szóval, ha ilyen fontos dolgok foglalkoztatják az embert, nem igazán bántja szemét az üres láda. Persze némi serkentő legyintéstől gyorsan javul ez a fajta szembaj. Ilyenkor sötétben kellett botorkálni a fával, és ráadásként meghallgatni anya litániáját is. Mégpedig csendesen, mert túl sok válasz esetén apa belefullasztja a nagy mondanivalót egy fülesbe.

Fáradt már estére, nincs kedve az efféle szószaporításhoz.

Szóval, mikor a munka megengedte, csak az íjkészítésen járt az esze. Azt már suttyó korában kinőtte, hogy egyszerű, lekérgezett ágat használjon. Játszani megfelelő, de igazi lövéshez — ami öl, nem csak sebez — gyenge. Harminc-negyven lépésnél közelebb nehéz becserkészni a vadat, és ilyenkor még erőnek is kell lennie a vesszőben, amennyiben talál. Sokat gondolkodott a dolgon, és megfigyelte, ha egy hosszabb ágat kettéhasít, száradás után mindig a fehér, külső réteg irányába hajlik meg a fa. Arrafelé van hajlandósága. Amikor tehát az ellenkező oldalra feszíti, ennyivel lesz erősebb a fegyver. Rájött arra is, hogy faragással ellaposítva rugalmasabb lesz, de majd’ olyan erős marad. Középen a markolatnál érdemesebb vastagabbra hagyni, mert itt gyakran eltört. Hat—hét láb hosszú, három—négyujjnyi vastag gallyakat, fiatal fákat vágott ki. Eddig a szil, vagy a kőris vált be legjobban, de valaki a tiszafát is dicsérte, most akarta kipróbálni. Itt szárította az öreg tölgyesben, nem messze a háztól. Húrnak erős, sodrott kenderzsineget használt, amit viasszal kezelt, így tartósabb lett és bírta a vizet. A lekérgezett fát még nyersen megfaragta, megadva az íj elnagyolt formáját. Ilyenkor jóval könnyebb megmunkálni, és gyorsabban is szárad. Mikor ezzel megvolt, a fehér felével felfelé alátámasztotta a két vége közelében. A közepénél lesúlyozta, hogy még jobban a rossz irányba görbüljön, és így hagyta száradni. Ha az ideje megengedte — vagy amikor szerzett magának —, szedte, faragta az utánpótlást. Némelyik megcsavarodott, vagy berepedt, ezeket sajnálkozva kidobálta. Száradás után — egy-két hónap —, a végső formára igazította, csiszolta és belevágta a húrakasztókat. Ezután már csak a viaszolás következett, amitől gyönyörűen selymes fényűvé vált.

Holnap lesz a napja, hogy fölajzza a legújabbat, és igazándiból ki is próbálja.

Ma aztán nem lehetett rá panasz, púpozott fásláda, kazalnyi zöld a tehén előtt. Az apja elengedte egész napra horgászni, de azért igyekezett kerülni a felnőttek tekintetét. Esetleg eszükbe jutna, van egy ráérős legény a háznál, aki holnap csak a lábát fogja lóbázni.

— Na persze, anya mellett lábat lógatni — gondolta nekikeseredetten. Amikor csak meglátja, mindjárt rásóz valami kellemetlen, vagy unalmas munkát.

— Akkor boldog, ha serénykedni lát. Ha ganézok, egészen mosolygós — járt az eszében, miközben szorgosan lapátolta magába az ételt. Illendően megköszönte és gyorsan lefeküdt a kemencesutban lévő hálóhelyére, hogy hamarabb reggel legyen. Természetesen elkerülte az álom, hiába csukta be szorosan a szemét.

Volt egy öreg medve a nádas szélén, olyan fertálynapi távolságra. Magának való, mogorva jószág, nemigen bántott senkit, de nem mentek a közelébe, jobb nem keresni a bajt.

— Éppen alkalmatos kipróbálni az új fegyvert — ábrándozott Misó, míg az álmot várta. — Miközben felém rohan, megszórom vesszőkkel, végül egyenesen a szívébe küldöm az utolsó nyilamat. A bundája ilyenkor már vastag, meleg, pont jó lenne az apáék ágyára. Gondolom, azután már nem sózzák rám ezeket a gyerekes vízhordásokat, elengednek végre egész nap vadászni. Nekem elég az, ha a fogait felfűzöm a nyakamba. Megállok majd a rőfös ajtajában — a lányok mindig arrafelé illegetik magukat —, nekidőlök fél vállal az ajtófélfának…

Lassan jött el a reggel, ráadásul meg kellett várnia, míg az apja elmegy. Idejekorán összekapta magát, megetette a lábasjószágot. Türelmetlenül leste, mikor indul az anyja ellátni a szárnyasokat. Ugyanis feltétlen magával kellett vinnie az apja vastagpengéjű, nagy kését, amivel a disznót szokta leszúrni. Alattomban kellett megtenni, mert bajos lett volna elhitetni vele, halat pucolni kell az a gyilkos szerszám. Pedig csak azzal lehet megnyúzni azt a dög nagy állatot. No meg jól jöhet, szükség esetén!

— Késsel leszúrni se lenne utolsó. Úgy kellene lőni, hogy ne teljesen dögöljön meg. Amikor két lábra állva kitárja mancsait, hogy összeroppantson, tövig döfném nemes tőrömet a szívébe. Felséges ötlet!

Hoppá—hoppá, ha összevérzem ezt az inget, anya agyoncsap, inkább előkaparom a szakadtat, jobb az ilyenkor.

Alaposan feltarisznyált a nagy útra. Sokáig nézegette a húsos szalonnát a kamrában — ehhez csak az anyja nyúlhatott, mert kevés volt belőle —, majd meghozta a döntést. — Az igazi vadász ilyet eszik. Apa nagy késével szelek belőle egy csíkot, így nem fogja észrevenni. Pont olyan szép lesz a vágás, mintha ő tette volna. — Sajnos a girbegörbe nyiszitelés nem is emlékeztetett szüléje nyílegyenes vágására. Ez elrontotta a kedvét, de gyorsan megvigasztalódott, hisz estére már az új bundában fog gyönyörködni az anyja.

A tiszafa íj csodálatos volt. Erőlködés nélkül tudott lőni százlépésnyire. A pontosságot ölnyi vastag nádkévéken próbálta ki, melyeket könnyen vitt át a nyíl. Közben egy eltört, már csak tizenhét maradt. — Nem játszódom itt tovább, nemes vadra kell a vessző! — gondolta befejezésként önelégülten. — Majd a medvén begyakorlom.

Már jócskán délelőttre a nap, mikor végre megközelítette a kicsiny dombot. Errefelé gyakran látták a vén ragadozót. Időben meghallotta csörtetni a csapás közelében. Vízidiót csemegézett zajosan cuppogva az iszapban. Rusnya, nagy állat volt, így félig elmerülve is. Jókora agyarai ki-kivillantak, miközben pofájában forgatta a szúrós sulyomhéjat. Misó egy vastag fatörzs mögül leste nagy óvatosan.

— Akkor most kilépek innen, és elkezdem — gondolta. — Csak előbb kifújom magam. Kellemetlen lenne lihegni közben. Zavarna a célzásban. — Vett néhány jókora levegőt, és idegesen nézte a nagy dögöt. Mintha megnőtt volna, mióta nem látta. — No, mindjárt indulok, és belelövöm az elsőt. — Gondosan megvakarta a füle tövét, mert nagyon viszketett. Megfeszítette a húrt, nagy levegőt vett, de újra eszébe jutott valami: — Lehet, hogy hátrább kellene menni? Könnyebb lesz a dolgom, ha többször tudok lőni.

Az önfeledten eszegető, hatalmas állat hirtelen felkapta a fejét, és rövid, szaggatott dörmögéssel jelezte, hogy látja a kisembert. A legény végre rászánta magát, kilépett a fa mögül, és megfeszítette hatalmas íját. A medve néhány lépéssel közelebb jött, majd két lábra emelkedett, és felüvöltött. Misó kilőtte az első nyílvesszőt, ami súrolta a fenyegetőző állat oldalát, és jelentéktelen sebet ejtett rajta. A vén ragadozó hatalmas ordítással nekilódult, el akarta intézni ezt a furcsa kétlábút, aki nem akar meghátrálni. A hirtelen mozdulat miatt a rémült gyerek második lövése messze elkerülte a célt. Rohantában a medve szinte eltűnt a vízfelhőben, amit kavart. Csak itt-ott tűnt föl egy mancs, vagy a rémületes fogsor. Misó már ordított félelmében. Akkora erővel feszítette meg íját a harmadik lövéshez, hogy az nagy reccsenéssel kettétört. A bestiális állat ijesztő sebességgel közeledett, pofájáról habfoszlányok szakadtak le, és már majdnem ahhoz a fához ért, melyre Misó egy rémült mókus sebességével szinte felrohant. Még életében nem jutott ennyire gyorsan ilyen magasra. A medve üvöltött, karmait a kéregbe vágva megrázta az öreg tölgyet, elindult fölfelé, majd csalódott dörmögéssel visszahuppant a földre. Öreg és kövér volt már a mászáshoz. Persze ezt Misó még nem tudta, és halálos rémülettel nézegetett lefelé. Egy szuszra jutott fel a hatalmas fa csúcsáig, ahol már recsegtek alatta az ágak. — Idáig csak nem mászik föl, fene azt az ideges fajtáját! — gondolta reménykedve. — A rosseb se gondolta, hogy ilyen kapkodós fajzat. Egy ilyen behemót jószág.  

A medve fel-felhörrenve kerülgette a fát. Néhány körönként megállt, és megpróbálta lerázni a szemtelen kölyköt, aki felbosszantotta, de üvöltés helyett már csak dörmögött. — Húú! — fújta ki fölös levegőjét a görcsösen kapaszkodó vadászfi. Aztán — mert még jócskán volt belőle — még egyszer: Húúha! — Kezdett hinni benne, esetleg túléli a vadászatot!

Kis idő múltán a medve megállt, lezöttyent a farára, és rosszindulatúan pislogott fölfelé. Már nem törődött a kis sebbel a bőrén, de még ingerült volt.

— De randán tudsz nézni! — Misó lazított a görcsös szorításon, mellyel a fa törzsét próbálta szétroppantani. — Talán mégsem jön fel? — Elkapta róla a szemét, nem akarta ingerelni. — Akkor meg mit rohangálsz annyit? Ijesztgetsz itt feleslegesen. — Egyik reszkető kezével a hajába túrt, majd ingujjával letörülte izzadt homlokát. — Már majdnem komolyan vettelek.

Bátrabban nézegetett lefelé, mert megszűnt az ideges dörmögés, és felháborodva látta, hogy az a nagy kövér dög — széttépve az iszákot —, két pofára csemegézik az ő drága étkéből. Abból a finom, húsos szalonnából, amivel még el kell számolnia az anyjával is. — A dagadt fejedről süljön le a bőr, te dagadt tolvaj — kiáltott le nagy merészen (bár nem túl hangosan). Nem igazán érezte éhesnek magát, de akkor is! A medve befejezte az ebédet — alaposan kitakarította a szakadt iszákot —, elégedetten nézegetett maga körül, majd összegömbölyödve szunyókálni kezdett. — Bezabálta az ebédemet és itt fog heverészni estig — gondolta Misó savanyúan —, otthon meg elbeszélgetek anyával a szalonnáról és az iszákról, amit elherdáltam. Kemény mesterség ez a vadászat! — Elvigyorodott, megvonta a vállát és legyintett: — De megmaradtam! — Lejjebb mászott, befészkelte magát egy vastagabb elágazásba, vett néhány jólesően mély levegőt, és a szokott ösvényre terelte gondolatait:

— Inkább négyujjnyi vastagra hagyom a markolatnál, mert csúnyán ki lehet melegedni az ilyen famászós versenyben. Szalonnát se hozok, mert csak a baj van vele! Vajon mennyire vékonyítsam el, …

 

 

Legutóbb szerkesztette - Urbánszki László
Szerző Urbánszki László 28 Írás
Első megjelent novellám (A kocsmában) bemutatkozója: Születtem 54-ben, voltam dunai hajós és batikoló. Vagyok faműves, és írok. Mindig a művészvilág peremén. Se kint, se bent. Viszont innen félig-kintről, majdnem-bentről jól látom a fonák részeket is. Talán jó lett volna beljebb kerülni a nagy elismerések felé, de az életemet irányító erők szinte sohasem egyeztettek velem. Kicsit sért a dolog, de túlélhető. Volt, hogy nagyobbnak éreztem magam, de a világ kereke nem fog komolyabban zökkenni, ha majd átmegy rajtam. Néha lázadtam, sokszor beolvadtam, olykor megtapostak, de mindig felálltam. Persze egyszer lent maradok, mint mindenki, de ígérem, feltartom majd a középső ujjamat, ha közelít a kerék. Ennyit tehetek. Van néhány remek gyerekem, akik okosak és szépek. Én inkább szakállt növesztettem, a mögé jól el lehet bújni. Egyszer levágtam, mert már nagyon bökte a csőröm, hogy is nézhetek ki. És a tükörből apám nézett vissza rám. rültem neki, mert rég nem láttam az öreget. Akkoriban már jó ideje odafent lóbálta a lábát valamelyik felhő szélén. A fröccsöt szerette, a jó zsíros húsokat, és Kossuthot szívott. Hetvenkét évet élt. Az apósom is, pedig ő vigyázott magára, csak hát a rákot ez nem nagyon érdekelte. Ezt a leosztást kapták. Nem vagyok író, de írok. Egyre többet, mert rákaptam, mint más a kábszerre. Szeretek röhögni magamon, bár olykor meg is siratom némelyik írásomat. Fura dolog ez. Én találom ki, mégis mellbe vág. Bizonytalan vagyok hogyan tovább, de azt tudom, hogy az emberről akarok írni, úgy ahogy van. Nem ragozni, hazudozni nagy tettekről, célokról, hanem megkeresni az apró valóságok szépségét és mocskát. Ha, ez utóbbit ki tudom rángatni a fényre, kevésbé lesz büdös. Szemem van már hozzá, mesélni pedig most tanulok. Második megjelent novellámhoz (Félúton) ezt írtam: Miközben nagyjából normális emberként élek, teszem a dolgomat, énem kicsiny, magának való része kívül marad és bámészkodik. Nem büszke arra, amit tőlem lát, mert tettek helyett gyakori az erőtlen szövegelés. Lenézően kiröhög, amikor előadom magam vagy hazudozom. Olykor ideálokról suttog a fülembe, és apró rúgásokkal a jobbik útra terel. Ő az örök kívülálló, a leskelődő, aki meglát és véleményt mond. Nem az igazat, hanem amit annak hisz. Mit ne mondjak, elég furákat hoz össze néha. A világ vezetőit törtető vadbarmoknak gondolja, de fejet hajt az anya előtt, aki reggelit készít, gondos smink helyett. Az apát érzi erősnek, aki elmegy az örömtelen robotba, bár érdekes munkára, lazulós sörözésre vágyik. Emberekről mesél nekem, kik sunyin lapulva, összeszűkült gyomorral várják, ma vajon kit bocsátanak el. Mert mosógép kell és kocsi, jobb ruha vagy iskola a gyereknek. Néha azonban, ha kiborul a bili, bezúzzák öklükkel az ajtót, vagy falhoz verik a porcelánt. Érzik, hogy semmibe se veszik őket a nagyarcok, kiknek önelégült vigyorával óriásplakátokon találkozhatnak. De mi mást lehet tenni? A nagy vezérek (vagy rablók) csatáznak a koncért, és mi À“ nem csak ők À“ taps helyett legfeljebb köphetünk egyet. Esetleg abba a levesbe, melyet felszolgálunk nekik? Előfordulhat. Ilyenek vagyunk: gyengék és esendőek. Hősiesek és önfeláldozóak? Közelebb akarok menni, bekukucskálni a főzelékszagú lakásokba, a kényszer szülte vigyorok és megviselt arcok mögé. Arról mesélni, hogy a farhátból nagyon finomat lehet főzni, és a nevetés is ráncossá gyűri az arcot. Meghajlott gerinccel még üthetünk nagyot, és az igazi embereket nem a plakátokon kell keresni.