Mindent megadtál Uram!
Végtelen hited, erőd
eget, földet teremtett
tengereket,
füvet, magot rejtő fákat,
élő lelkeket nemük szerint
s a hatodik napon
földből vétettél engem
az EMBERT!
Mit kérhetnék még tőled…
lehetetlent…
Te adtál ízt elösször a számba,
az első fényt a sötétség után.
A szót, az illatot, színeket,
az Éden minden gyönyörét
Te szőtted körém,
hogy el ne tévelyegjek.
Mit kérhetnék még tőled…
lehetetlent…
Adtál segítőmül társat
bordámból formálta
kecsessé testét két kezed
és lelket leheltél belé.
Arcod fénye fürösztöted őt,
a NŐT
s mondtad, enyém lehet.
Mit kérhetnék még tőled…
lehetetlent…
Majd megkísértettél Uram!
És gyengének bizonyult az EMBER.
Dőre vágy vitt, talmi kíváncsiság
a Tudás és a NŐ után.
Szeme tükrében láttam meg magam,
hogy milyen kicsiny vagyok,
s Ő milyen nagy.
Követtem, hát s minden elveszett.
Mit kérhetnék még tőled…
lehetetlent…
Kiűzve Uram a paradicsomból
arcomra derengő fényt szitálj.
Ne lehetetlent adj,
csak azt,
ami a NŐvel jár!
(s nem adtál)
mely tűzhalálnál is kínzóbb,
s gyönyörűbb minden öleléssel,
mikor vele égek el…
Adj Uram nekünk,
hogy megbünhődjünk
adj
örök szerelmet.
Legutóbbi módosítás: 2010.03.07. @ 23:33 :: Seres László
