M. Fehérvári Judit : Március idusára

*

 

 

„Legszentebb vallás a haza s emberiség”

              (Vörösmarty Mihály)

 

 

„Te vagy, hazám, most a világ vezére…”

                      (Petőfi Sándor)

 

A magyar történelemben sokat kellett várni ahhoz, hogy valóban eljöhessen az az idő, amikor államunk alapelve nem a márciusok intézményes megtagadása, hanem együtt ünneplése napjaink történelmének közkatonáival, a hétköznapok embereivel.

    Még az én gyerekkoromban sem volt piros betűs ünnep e nap, s a miértek az akkori rendszerben gyökereztek. Volt ugyan kokárda és ünneplő ruha (Az évszakok még ismerték a rendet, s elég volt a hófehér egyen ing fölött csupán egy kardigánt viselni…), de rendes tanulás is.

    A miértekre elegendő az a válasz, hogy március 15-e mindig is a legnemesebb szabadságeszmével, a haza nevének és földjének cselekvő védelmezésével fonódott össze.

   1848/49-ben Magyarország úgy állott a világ előtt, mint az állami-és emberi jogok legfiatalabb, legkényesebb, legmerészebb bajnoka. Méltók voltunk a szabadságszerető népek minden rokonszenvére, hiszen e nagy idők legjobbjai nem csupán beszédeikben teremtették újra a haza fogalmát, hanem tetteikkel is igazolták szavaik igazságtartalmát.

    Nem véletlen, hogy a későbbi korok költői is erre a napra emlékeztek a megannyiféle zsarnokság éveiben. ez a nap ugyanis nemcsak fényt gyújtott patriotizmusával, hanem példaként állott a magyarság sorsdöntő, nehéz éveiben is. Csaknem száz esztendő tanulságát fogalmazta meg a költő:

 

    „Lejárt egy század. Most emlékezünk, és

    esküszünk! Országok omladékán sírokra

    nézünk és egekre nézünk.

    A Te kis árvád, a koldus magyarság

    Téged keres, hogy gyújtsál fényt neki.

    S a Te nagy árvád, a szegény, beteg emberiség is

    Téged ünnepel.”

 

    Radnóti Miklós is erre a napra gondol, mikor a következő sorokkal csodálkozik rá a zsarnokságban is újjászülető természetre:

 

    „Száll a tavasz kibomolt hajjal,

    de a régi szabadság

    angyala nem száll már vele,

    alszik a mélyben, a sárga

    sárba fagyottan, alélt gyökerek

    közt fekszik aléltan.”

 

   Nem véletlen az emlékezés.

   Történelmünknek talán nincs is szebb időszaka, hiszen 1848/49-ben a magyar állam és a magyar nemzet töretlen erővel alakította saját sorsát.

   A múlt ma is követendő példával lelkesít. Önbecsülést és önbizalmat ad, erősítve bennünk a manapság oly fontos közösségi és nemzeti érzést.

   Ma március 15-e jobban, mint bármikor, megfogalmazza a magyarság számvetésigényét is: a hagyományok tiszteletét, a nemzeti önállóság nemzetgazdasági téren jelentkező féltését, a kultúra szabadságának megtartását, ápolását, s megóvását.

   Honnan indultunk, s hova tartunk? Használt-e a közösségnek, a hazának egyéni életünk?

   A márciusi gondolat virágai Széchenyi István szavaiból nőttek ki:

 

   „Az ember annyit ér, amennyit használ.”

 

   A legfontosabb dolog manapság nem a céltalan és parttalan beszéd, hanem a logikus érvelések után jelentkező kicsiny országunk javát szolgáló tettek, a pártok jellemtisztasága kellene, hogy legyen.

   Az embert, a történelem sodrában cselekvő egyéniségeket kell felemelni az ünnephez, s nem az ünnepet használni minden más cél szentesítéséhez. Leginkább azonban magyarnak kell tudnunk lenni!

   Ezért is óvjuk, s ápoljuk a régi március emlékét, tisztaságát és szentségét, mert nincsen még egy olyan ünnepünk, amelyet népünk történelme során ennyiszer megaláztak volna, mint éppen az emberség, a polgári haladás és az Európához tartozás minden vágyát kifejező márciusi lobogást! A valódi idust, az igazi tisztát.

   Talán nem véletlenül írta Arany János sem a következő, igazán megszívlelendő sorokat:

 

   „Nem elég csak emlegetni:

   Tudni is kell jól szeretni,

   Tudni bölcsen a hazát”

 

 

M. Fehérvári Judit

 

2010. március 13.

 

 

Legutóbbi módosítás: 2010.03.15. @ 13:35 :: M. Fehérvári Judit
Szerző M. Fehérvári Judit 168 Írás
2010. karácsonyáig középiskolai történelem-orosz- magyar-tánc -és drámapedagógus voltam, aki akkor egy művészetoktatási intézményben próbálta átadni mindenféle tudását. Ez volt életem második munkahelye. Az első, a volt alma materem, egy Vegyipari Szakközépiskola, mert az egyetlen napig sem űzött alapszakmám általános vegyész. Akkor, 2010 év végén elhatároztam, hogy belevágok az ismeretlenbe... Jelenleg pedagógiai szakmódszertani cikkeket írok egy újságnak. Az irodalom felüdülés és kikapcsolódás, rejtvény és néha megoldás is, de sajnos egyre kevesebb időm van rá, s minél inkább belemélyedek, annál inkább rádöbbenek minden hiányosságomra. Ez néha aztán földhöz is vág... Meg a gravitáció... Ennél többet nem szoktam elmondani magamról, s ezt is azért tettem, mert ma ilyen kedvemben voltam... Debrecen, 2012. március 31.