Alföld színeit t?zte ecsetre:
parasztot, hogy meggörnyed a teste,
tehénkét, büszke mént, kehes lovat,
hajnalt, s mikor leszáll az alkonyat,
buzatáblákat, végtelen mez?t
amerre ég a földdel összen?tt,
beszédes szell?t, ha lomb közt matat,
a földre guggolt, roggyant házakat,
ablakot, mint álmos gyerekszemet,
homlokfára kontyolt zsupfedelet,
rét tengerén, ahogy sárgál a szalma,
vihart, mikor tornyosul hatalma,
ecsetén játék, fordított világ,
lebeg? tanyát tart a délibáb,
aztán, egy szakadt kor mezítlábas lánya,
lerí róla az árvaság magánya,
és mennyi arc, és mennyi hangulat,
orkán zajába fojtott indulat,
feltört ugar, a sok cserzett tenyér,
vászon, olaj kell, s valóról mesél,
képein él a küszködés kora,
akárha hozzánk beszélhetne ma,
s még mennyi szétszórt színgyöngyszem akad
a múltteremt? ígézet alatt…
Legutóbbi módosítás: 2010.03.01. @ 22:35 :: Koosán Ildikó
