az ismeretlenben jártasnak kell lenni, de csak elég épp olyannyira, hogy felébresszem bennetek az ismerős ösztönöket. Ekképpen történik a teremtés fázisa, erre nem mondható más, olyan nevet kell adni neki, amely a Tiszta Szándékot viseli.”
(Az Élet rejtelmei c. füveskönyv, részlet)
Tapogatnak a képzelet csáprágói,
rezgő testű hosszú fűszálak,
kifakult zöldes barna részleg,
világot befedi, ez maradt csak.
A fény átka, olykor vörösödik,
bíborba burkoltan vibrál,
régóta elhanyagolt terület,
lejjebb csúszik a cipzár.
Kinyílt a kapu hangyáknak,
vörösen oda vetik magukat,
követik őt sorban,
bolyba rendeződik a szorgalmuk.
Életrevaló, élettelen ember,
ki hagyva, testét kidobja,
egyedül, megfeledkezve magáról,
vér üteme lüktet fergeteges dobszóra.
Vörös szeméből kitisztultan folyik,
kiapadhatatlan tó békés üdve,
megtisztul lelki tisztasága,
ez a vesztes győzelme.
Ismert egy ismerős égboltot,
föld égi mása, nem az ég földi pora,
onnét vonszolta a nehezéket,
azt hitte, rajta nem esett csorba.
Lehuppant a kemény földre,
járt már itt kialvatlan,
más tájhoz ért,
az előbbit szétszabdalva.
Ismét visszahúz ez az átok szív,
nem ereszti el léggömböt a légveremből,
s ha mégis, egy óvatlan látomásban
utána szállnék szárnyaimmal, mint ismerős az ismeretlenből.
Legutóbbi módosítás: 2010.03.24. @ 05:12 :: Horváth Nóra
